Képek

2003 december

December 2.

Mióta hazajöttünk, csendes hétköznapok vannak és nem is esnek rosszul. Péter újra lelkesen dolgozik (éjszakázik), három cikkel foglalkozik egyszerre. Még szerencse, hogy el tudtunk menni Tokióba, kicsit pihent. Hétvégén nemigen mentünk sehova, mert beköszöntött végleg az esôs évszak. Hol szemerkél, hol zuhog. Vásároltunk karácsonyi ajándékokat, aztán próbáltunk pancsit találni Tatsunokuchiban, de feladtuk, mert sötétben, esôben, rossz térképpel, fáradtan és egy bömbölô gyerekkel a hátsó ülésen nem volt értelme. Dani elég rosszul viseli, hogy autósülésben kell utaznia, fôleg, ha sötét van. Remélem, megszokja, egyébként nehéz lesz.

Vasárnap délután sikerült megtaláltunk a fürdôt, ez rendes közfürdô volt, tényleg úgy járnak oda az emberek, mint mi a fürdôszobába: hozzák a kis neszeszerjüket meg a türcsijüket és ellubickolnak egy kicsit. Közben persze megy a pletyi. Legalábbis a nôi részlegben. Peti azt mondta, a férfiaknál csend volt. Kicsit kínos helyzetbe kerültünk, mert az eddigi pancsoldákban mindig ott volt a közös szappan, ezért nem vittünk. Itt viszont mindenki a sajátját használta... Dörzsöltük magunkat erôsen, hogy legalább attól tisztuljunk, aztán a szomszédasszony megszánt és kedvesen adott a szappanjából. Legközelebb bölcsebbek leszünk. A víz nagyon kellemes volt, építettek bele buborékos részt és ülôset is, meg magasról esô vízsugarat. Tiszta éléményfürdô egy kis medencében. Dani az elsô tíz perc után adta fel, aztán még fél óráig vörös volt az arca... Általában Peti szokott sokkal késôbb végezni, de most mi, mert a nénik nem hagytak szabadulni Dani miatt. Aztán találkoztam egy lánnyal, akit ismernem kellett volna valahonnan, aztán jött két másik (fiatalabb) gyerek és nekem is illett kicsit örömködnöm, aztán elbeszélgettem egy Jaist-os nénivel... Hát ilyen egy nôi fürdô.

December 4.

A hét egyik nagy eseménye, hogy Fusesan írt levelet. Még egész a legelején, Shiraminében hívott meg minket magukhoz, aztán ott csak udvariasan bólogattunk egy emailcímcsere után. Ezek szerint tényleg komolyan gondolta. Két udvarias kör után szombatban egyeztek meg a férfiak. Program: zöldségszedés a kertben, vacsora, amit a remek szakács asszony készít. úgy tûnik, nagy dicsôség jól fôzô feleséggel rendelkezni. Az egész persze csak akkor ér, ha megtaláljuk a házukat az útleírása alapján, aminek több értelme lenne, ha vissza tudnánk fordítani japánra. Csak úgy körülbelül a stílus, egy elég nagy kiterjedésû városkára kivetítve: a sarki bolttól nem messze lakunk, keressetek viszonyítási pontokat, célozzátok meg a nagy fát és amellett nagyjából. Éljenek az utcanévtáblák!

A másik, hogy kedden Kay mosolyogva megkérte Petit, legyen Télapó december 14-én egy gyerekünnepélyen. Persze elfogadta, és most hajtják fel a télapókosztümöt, ami esetleg ráfér. Mert nemcsak magas, de testes is, abszolút ellentéte a japán testalkatnak. Szerencsére mi is hivatalosak vagyunk, így meghallgathatjuk a Hull a pelyhest magyarul. Legalábbis ezt ígérte Peti. Ha ugyan el nem röhögi.

Ma este a laborban szerveztek egy hagyományos télköszöntô fôzôpartit. Nade a neve és amolyan mindent bele típusú kaja. Isteni finom. A hozzávalók, ahogy kivettem, szójacsíra, valami spenótszerô zöldség, húsgombócok csirkébôl, vékony szelet disznóhusi, kínai kel, szójaszósz, valami piros szósz, kimcsi (erôs koreai fûszeres kínai kel), no meg rizs. Egyetlen egy lábos kell hozzá, ami az asztal közepén rotyog, aztán ha elfogyott a leves, teszik fel a következôt. Dani is élvezte, mert a srácok nagyon kedvelik, mindig bohóckodnak neki. Persze hamar eljöttünk, mert nehéz napja volt, Peti még maradt.

December 9.

Szombaton elmentünk Fusesanékhoz vendégségbe. Érdekes volt egy igazi japán családot látni, fôleg, hogy ôk még ahhoz a generációhoz tartoznak, akik eléggé tisztelik a hagyományokat. Fusesan 67 éves, nyugdíjas, mozgalmi ember a városaban. Angolul egész jól beszél, csak hadar és keveri a két nyelvet, 7 körül meg már kicsit összeakadt a nyelve a szakétól.

Igazi japán vendégszeretetben részesülhettünk, miután egész könnyen megtaláltuk a házukat. Nagy, 30 éves, hagyományos japán ház. Elôször a vendégszobába invitált Fusesan, megcsodáltuk a vadásztrófeáit, de mivel az fûtetlen szoba, átmentünk a nappaliba. Ott nagyon gyorsan levetkôztünk, mert 23 fokra állították a radiátort és a konyhából is bejött a gôz. Pedig mi aztán készültünk pulóverrel, polárral, mert Xavier-éktól eddig mindig megfázva mentünk haza. Itt Dani a végén nadrág nélkül közlekedett.

A nagyszobában már beállították a kotacut, ami a dohányzó-étkezôasztalra teríthetô, fûthetô terítô. Télen remekül melegíti a lábakat az asztal alatt. Most nem mûködött. Másik jellegzetes bútor a fotel, ami teljesen olyan, mint egy rendes fotel, csak épp lába nincs.

Rövid beszélgetés után máris bontotta Fusesan a sört és a szakét, bevállaltam a vezetést, de jól is tettem, mert itt az asszony csak mellékszereplô. Fuse néni alig dugta ki az orrát a konyhából, mindig sürgött-forgott, neki meg sem volt terítve, csak szolgálta fel a finomabbnál finomabb ételeket. Mikor már el is mosogatott nagyjából, csak akkor ült le végleg mellénk. Néha azért persze bejött Danival játszani, de az természetes, az asszonydolog. Egyébként sem szólalt meg gyakran, csak mosolygott. Ehhez méltón hozzám sem szólt Fusesan túl sokszor, csak ha japánul kezdett beszélni, mert meg volt róla gyôzôdve, hogy értem, amit mond. Egyébként Pétert szórakoztatta. Attól meg kifejezetten zavarba jött, ha én szólaltam meg és nem Péter. Gondolta biztos, új generáció, no meg külföldiek, nem ismerik az illemszabályokat.

Próbáltunk rendesen viselkedni, reméljük, sikerült. Péter derekasan helytállt a szakézésban, meg sem látszott rajta egy kicsit sem, pedig Fusesan derekasan újratöltögetett, s a végén meg behozta a japán pálinkát, ami már nekik nagyon erôs, ezért vízzel isszák, a shódzsut (28%-os). Ajánlgattuk neki a vilmoskörtét, de attól csak borzongott.

Kiderült róla, hogy nagy utazó, mutogatott fényépeket. Persze járt Svájcban is, hol is máshol, mint Zermattban és Grindelwaldban. Miután Peti elárulta, hogy felment a Mont Blancra, lelkesen felajánlotta, hogy jövôre együtt a Hakusanra, de valahogy azon csak nevetett, mikor hozzátettük, hogy természetesen mi is megyünk Danival. Ki érti a lelküket?

A vacsi terüljterüljasztalkám renszerben mûködött, Fuse néni mindig újabb és újabb fogásokat pakolt az asztalra. Sashimi (nyers hal), tempura (rántott mindenféle), leves, téli rizs (zöldséges) stb. Igen finom volt minden. Próbáltak hergelni minket, hogy vajon milyen japán ételt nem szeretünk, de a bálnazsíron kívül semmit sem bírtunk mondani. Teljesen hihetetlen számukra, hogy európai ember szeretheti a konyhájukat. Ilyen apróságokkal le lehet kenyerezni ôket, nagyon büszkék mindenre, ami japán.

Aztán elhalmoztak minket ajándékokkal, pedig csak egy üveg szamorodnit, meg egy kis terítôt vittünk. Kaptunk egy ötliteres házi umeshut (szilvabor), mert elszóltam magam, hogy szeretem. Kaptunk még vagy tíz kiló zöldséget a kertbôl (bocsánat, a földrôl), azóta is próbáljuk felenni, de nem megy. Nagyon zavarba jöttünk ekkora bôkezûségtôl, ám nem volt mit tenni.

Induláskor meghívott a hagyományos december 28-i mocsiverésre (a mocsi rízsbôl készül valami massza püfölgetésével, fehér, négyzetes alakú tésztaféleség, elég rágós bír lenni, de sokféleképp lehet elkészíteni). Kiváncsiak vagyunk, mi lehet, de valószínüleg a hegyekben leszünk.

Vasárnap Xavier-ék jöttek ebédre. Dani mellett egész délelôtt eltartott, amíg megfôztünk, fasírt, zöldségekkel és bukta. Yumi csak keveset ehet egyszerre, de Xavier helyt állt helyette is, pedig azt hittem, még másnap ebédre is azt esszük. Ebéd után elmentünk pancsolni fel a hegyekbe. Nagyon szép hely volt, kertre nézett a medence és nem párásodott be az ablaka. Ekkor láttunk elôször a hóesést. Jó vizes volt. Dani meg megszerezte elsô harci sérülését: játszott a zuhanynál a sámlival, aztán egyszercsak hasracsúszott. Sírt egy kicsit, igazán rendes volt, azt hittem, csak megijedt. A medencében vettem észre, hogy felrepedt a szemöldöke alatt a bô. Kicsit kék is lett. De már gyógyul szépen.

Hétvégén elkezdôdött az igazi esôs évszak, ami eddig volt, csak ízelítô volt az igazi monszunból. Szerintem otthon már rég jajonganának, hogy micsoda felhôszakadás, itt meg hetekig eltart. Elég borzasztó, mert a gyereket nem lehet úgy kivenni és betenni az autóba, hogy el ne ázzunk. Nem jöttem még rá, hogy lehet egyszerre az esernyôt, a gyereket és a kocsiajtót kezelni. Alig várom, hogy már havazzon, mert abban legalább nem lehet ennyire bôrig ázni.

Péter közben gyûri az egyik cikkét, holnap van határideje, talán megússza egy kis éjszakázással. Ez Bécsbe megy, klassz lenne, ha sikerülne. Nekem is elkezdôdött a munka, jól kitölti az eddigi szabadidômet...

Már régebben el akartam mesélni egy történtet Petirôl, aki autómentôvé avanzsálta magát, mikor egyszer Kanazawában jártunk. Az állomás féle láttuk, hogy egy japán család küzd az autójával, a bal elsô kerék beszaladt tengelyig a vízelvezetô árokba. Próbálták emelôvel, de nem ment. Álltunk egy darabig, néztük, aztán Peti udvariasan odament, s elmagyarázta, hogy talán ki kéne emelni (lehett 900kg a kocsi). Szinte megijedtek, hogy most mi lesz, itt egy külföldi, de aztán a baj nagyobb volt, mint az ijedelem és Peti segítségével kiemelték. A nagy fehér óriás végezte persze a nagyobb részét a munkának. Utána olyan hálásak voltak, hogy mikor az asszonyt utánunkküldték megköszönni, az többször is szinte földig hajolt Toldi Miklósunk elôtt.

December 13.

A héten sok izgalmas nem történt. Esik az esô, próbáljuk hobbitot lefoglalni. Járunk boltokba, mert az elég érdekes, meg pancsolni, mert az fárasztó. Sétálni esélytelen, annyira esik általában. Utoljára akkor volt szép idô, mikor a BCG-jét kapta, 5-én. Ki is használtuk és elmentünk az egyik parkba kicsit napozgatni. Szép nagy játszótér, de teljesen hihetetlen módon nincs egy darab hinta rajta, csak a hajónak megépített mászókaegység. Hinta egyébként sincs szinte sehol. Mióta itt vagyunk, hobbit csak a karunkban hintázott, de persze azt nagyon élvezi. A parkban a fô tevékenysége a falevelek egyenkénti megszemlélése volt, ezzel el is telt 2 óra... BCG-t futószalagszerûen adják, voltunk vagy 30-n. Két nappal korábban kapott egy bôrpróba-inekciót, azt ellenôrizték, kitöltöttek egy kérdôívet, aztán indulhatott a menet. Volt egy olyan kérdés is, miszerint részt vettem egy tájékoztatón és nincs kérdésem. Megkérdeztem a velünk foglalkozó nénit (ahogy meglátják, hogy jövünk, már jön is a néni, mert mindig mi vagyunk az egyetlen külföldi...), ez mi, de azt mondta, csak ikszeljem be nyugodtan, hogy nincs. Pedig lett volna. Kifelemenet aztán láttam, hogy a szomszéd teremben japánul ott volt a tájékoztató, fényképekkel, hogy milyen kéne legyen a végeredmény... Dani nem sírt egy kicsit sem, pedig itt kétszer böknek egy sokfejû tûvel. Elég randa.

A japán fürdôt egyre jobban szeretjük. Annyira jó, hogy ott mindig meleg van és nem kell arra várni, hogy begôzöljön a fürdôszoba. A nénikék mindig nagyon kedvesek Danihoz, de már rájöttem, hogy hibát követtünk el: azt hiszik, azért, mert szeretünk melegvízben csücsülni, már tudunk japánul. Gátlástalanul beszélgetnek velem, én meg csak bólogatok. Elég idétlen érzés. Danival néha délután is megyünk, mert az igen kellemes esôprogram. Már egész jól belerázodtunk a pancsi elötti szertartásos suvickolásba. Kis törülközônk is van, amivel dörzsölgeti magát az ember. Csak sosem sikerül olyan sokáig tisztálkodni, mint egy japánnak. Biztos gondolják is, hogy milyen piszkosak maradtunk...

Szerdán kihagytam a nôegyletet, mert nem esett az esô és bementem Kanazawába. Meglátogattam Yumit, beszélgettünk, hobbitozott, aztán elvitt egy hegymászóboltba, ahol lehet gyerekhordozót kapni. Persze nem most, csak nyáron, de rendelni bármikor lehet. Van remény, hogy Dani kényelmesen utazgat majd, mert német márka, ami talán már jó Petire is. Jó fejek voltak az eladók, mire elmentünk, már tudták mondani, hogy "jó napot" és "pápá". Ebédelni egy "kurukuru" sushibárban ebédeltünk. Nagyon vicces. Az ember ül és futószalagon mennek körbe a sushikák, bármelyiket le lehet kapni és akármennyit, ha olyan menüre fizet be az ember. Mi csak egy szettót ettünk, amire mindenféle sushit pakoltak. Kicsit bajos volt, mert közben Danit le kellett foglalni, nagyon aktívkodott, mindent a földre akart szórni, amit elért, levestôl kezdve a pálcikáig. Meg az sem könnyítette meg a dolgot, hogy Yumi is etette, meg én is etettem volna... Néha nincs türelmem a gyerekhez és az ôt abajgató felnôttekhez.

Délután visszamentünk hozzájuk, volt vagy 11 fok a lakásban. Yumi le sem vette a nagykabátját vagy fél óráig. Ez egy régi japán ház, 100 éves, szigetelés semmi. A konyhában jó a hômérséklet, ha fôznek és a nagyszobában fel lehet tornázni 14-re, ha nagyon igyekeznek. Polár kötelezô. A hideg ellenére a gyerekek mezítláb és harisnya nélkül vannak egész nap. Láthatóan jól bírják. Mi kevésbé. Este Petiék is megjöttek, eszükbe sem jutott levenni a pulóvert.

Dani rövid sziesztája után irány a turistainformáció, gondoltam hátha tudják, hol lehet síelni. Annyira azért nem tudták, de mivel szépen elbeszélgettem a nénivel, kisült, ismer magyarokat a környéken, meg is adta a telefonszámát az egyiknek. Szintén Éva. Most már tényleg fel is hívom, mert a japán néni olyan rendes volt, rögtön beszélt vele és mondta, bármikor hívhatom. Csak mindig elmarad valahogy...

Tegnap éjjel Dani belázasodott, 39-re sikerült feltornásznia. Beadtunk neki egy kúpot hajnali 4-kor, amitôl annyira felébredt, hogy fél hatig aktívkodott. Öröm a háznál. Délelôtt elmentünk vele a kórházba, szerencsére az angolul jól beszélô doki volt. Azt mondta, vagy megfázott vagy rózsakiütés, de azért annyira ne adjunk neki lázcsillapítót, csak ha már nem akar inni vagy nem tud aludni (de hogy honnan fogom tudni, hogy emiatt nem alszik-e, mikor egyébként sem alszik?). Még töprengünk, hogy így tegyünk-e, mert azért felírt kúpot, de csak 3-t. Itt aztán nem osztogatják feleslegesen a gyógyszereket...

Peti szokás szerint cikket ír, mert meghosszabították a határidôt. Kicsit azért most lazít szerencsére, ma is elment uszodába, holnap pedig beöltözik Télapónak.

December 15.

Péternek nagy sikere volt Télapóként. Háromra odamentünk a közösségi házba, odaadták neki a jelmezt. Persze kicsit rövid volt, de nagyon jól nézett ki benne. Még szakállt is kapott. Aztán a megfelelô pillanatban belépett a terembe, a gyerekek nagyon megózták, hogy ez tényleg egy télapó és mekkora...! Aztán mondott egy kis szöveget, hogy ô a Télapó és nagyon messzirôl, Lappföldrôl érkezett, a rénszarvasszánját nem tudja megmuttani, mert az állatkertben parkolta le, de most azért kiosztja az ajándékokat. Kellett egy kis magyarázat a gyerekeknek, hogy hol is van az a Lappföld (messze) és mik is azok a rénszarvasok (olyan, mint a szarvas és mégsem)...

Nem volt hosszú program, idônk maradék részét az töltötte ki hétvégén, hogy törölgettük hobbit orrát, próbáltuk kiszívni, csöpögtetni és állni a nyûgösségét. Szerencsére már nem lázas, de nincs jókedve, talán ma már jobb lesz.

December 21.

Dani továbbra is rettenetesen náthás, tüszköl, folyik az orra, rossz nézni. Orrot szívni, csepegtetni csak Péterrel együtt tudunk, akkora zokogás van belôle, ezért a nappali gyógymód kimerül az orrtörölgetésbe. Ha nem lesz jobb, azért pénteken visszanézünk a dokihoz.

Kedd reggel lementünk a szomszédos bölcsibe, mert elvileg babatorna volt. Igazából nem az volt, hanem rengeteg különféle korú gyerek, meg a bölcsibôl is egy-két csoport összeeresztve. Akkora zajt csaptak (fôleg a dobok miatt, amit lelkesen püföltek), hogy Dani az elsô negyed órában el sem mozdult a nyakamból. Nem is volt baj, mert a nénik sem voltak most túl barátságosak egész addig, amíg egy félig-meddig ismerôs néni meg nem érkezett s el nem mesélte, kik vagyunk. Utána határozottan kedvesebbek lettek. A fôovónéni is jól zavarba hozott, mert miután bemutatatta, hogy a bölcsibe is hányféle nemzetiség jár, kihívott engem is két szóra. Csak remélni tudom, hogy arra válaszoltam, amit kérdezett... Fél óra ôrjöngés után a bölcsisek néhány dalra tornáztak. Vicces volt, mert ôk próbálták utánozni az ovónéniket, a még kisebbek meg próbálták utánozni ôket, de egyre inkább csak közelítés volt. A legkisebbekkel meg csak tapsikoltunk. Aztán uzsiosztás, teázás, Dani eddigre már bealudt, teljesen kimerült a nagy figyelésben.

Délután mindketten eljutottunk japánórára, mert Yukikosan bevállalta Danit az osztályteremben, mert neki nem voltak épp hallgatói. Yukikosan elég hamar rájött, hogy a legjobb stratégia, ha Dani nem lát, mert akkor nem pityereg. Ahogy rámfókuszál, lebiggyed a szája... Elég elkeserítô, mert nagyon nehéz másra rábízni.

Csütörtök hajnalban beütött a ménkû. Kaptunk valami jóféle ételmérgezést, szinte sorban álltunk a vécé elôtt. Éjjel még nem is volt az egész probléma azon kívül, hogy Dani is sírni kezdett, mert nem bírtam rendesen végigszoptatni a menetet, de nappal már tragikus volt. Dani teljesen csúcsformában, mi teljesen magunk alatt, egyetlen vágyunk az volt, hogy heverjünk az ágyon és teát igyunk, ami jó eséllyel bent marad. Peti rendes volt, a reggeli ügyeletet átvállalta Dani mellett, de az abból állt, hogy bámulták a tévét, mert Peti mozdulni sem bírt, Dani meg idônként bömbölt, hogy csináljanak már valamit. Aztán meg már azért sírt, mert éhes, csak teljesen megfeledkeztem róla, aztán délkörül meg valamibe annyira belelovalta magát, hogy alig lehetett megnyugtatni. Betegen valahogy sokkal tovább bírja az ember a gyereksírást... Szerencsére déli etetés környékén Peti is pihent egy kört, így délutánra már egész összeszedte magát, de volt is miért: este évvégi parti a laborban és a tunéziaiak fôztek. Hajtott rendesen, hogy helyrejöjjön, nagyjából sikerült is neki. Induláskor kicsit tétovázott, de azért másnap reggel már a tunéziai kajáról áradozott. Nem volt épp a klasszikus diétás koszt, viszont nagyon finom...

Szerencsésen túléltük a napot, bár Daninál biztos begyûjtöttük az ezévre megmaradt rosszpontjainkat, dehát ez van. Pénteken részemrôl még nem lehettem teljesen jól, mert nem bírtunk összehozni egy randit ebéd elôtt, úgy, hogy kétszáz méteren belül keringtünk egymástól. Délután meg lementünk henyélni Miyatakébe a közösségi házba. A néni ott nagyon lelkes persze Danitól, jött is rögtön beszélgetni, aztán két perc után belátta, hogy jobb, ha visszamegy a szótárgépéért...

Szombaton felépülésünk örömére elmentünk délután vásárolni: hólapátot, ugyanis leesett a hó és reggel már úgy kellett kiásni az autót. Nagyon szép, vastag hótakaró. Úgy tûnik, a Jaistnak helyi mikroklímája van, mert nálunk dühöngött a hó- és jégvihar, mikor elindultunk, 1km-rel lejebb, Miyatakéban meg már szinte sütött a nap. Vettünk egy-két hülyeséget is (bikázót, neont a lámpába, kaját), aztán elmentünk Xavier-ékhoz vacsorázni. Elég rendszeresen eszünk náluk és mindig valami nagyon finomat, bár Yumi saját állítása szerint csak úgy összedobja a vacsit. Most rántott osztriga volt. Igen finom. Nyers káposztával, tejszínes zöldséglevessel, rizzsel és daikonsushival, ami savanyított retkeshering. Az egész együtt nagggyon jól esett, Peti kitett a csalad hírnevéért, Dani sokat szórakozott, mindenki vidámkodott neki. És csodák csodájára volt öt perc, amikor egyik gyerek sem volt a konyhában: mennyei nyugalom, szinte csend volt, hallani lehetett egymás hangját. Már szinte el is felejtettük, milyen az.

Ja igen. És vettünk végül karaácsonyfát. A 100jenes plázában. Lehet vagy negyven centis, de a tévé tetején jól mutat. Nem kell locsolni.