Képek

utazás
Fuji
Tokió 1
Kamakura
Nikkó
Tokió 2

2003 november

November 3.

Mégsem lett meg az autó, illetve csak félig. Peti elintézte, kifizette, de még 2 hét, amíg minden papírja rendben lesz. Pl. kell szerezni egy igazolást, hogy van parkolóhelyünk. Parkolóhely nélkül nem lehet Japánban autót venni. Elég hihetetlen parkolóházak vannak. Nagyon keskenyek, nagyon magasak, és csak annyi helyet foglal, hogy az alján elférjen a forgós autólift. Mindenhol, ahol nincs ház, ott parkolóhely van. Még a szentélyek elôkertje is gyakran parkoló, ami azért baráti dolog, mert istentelenül sok van belôlük. Az autó végül egy Toyota Raum lett, szép nagy, csak öt éves. Van benne hátul hárompontos biztonsági öv a megfelelô helyen, ami nagy szó errefele. Mire elmegyünk Tokióba, épp meg is lesz, mire hazajövünk Tokióból már vehetjük is a téligumit.

Hétvégénk jó töketlenre sikeredett. Két nap sütött a nap, s tulajdonképpen semmi értelmeset nem csináltunk. Hétfôn, mikor beborult, elmentünk kirándulni... Szombat délután elsétáltunk a vízesésekhez, gondoltunk túrázgatunk egy kicsit a környékén, de kb. 100m-re vezetett csak az ösvény egy kis budhaszoborhoz és annyi. Elmentünk hát bevásárolni, hogy este legyen mit etetni vendégeinkkel, de Peti jól bespájzolt a kövekezô hetekre is.

A bevásárlásnak vannak apró trükkjei. Általában csak készpénzt fogadnak el, az igen modern dolognak számít, ha lehet kártyával fizetni. Eddig egyetlen ilyen áruházláncot találtunk, pedig van bôven. Viszont nincsen teletömve biztonsági emberkével egyik bolt sem, akár nyugodtan ki is lehetne sétálni a megrakott bevásárlókocsival, senki sem szólna igazából. Egyszer véletlenül majdnem meg is tettük. A bevásárlókocsik viszont hihetetlenül nem praktikusak. Igazából kosártologatók: összesen három rendes kosár fér rájuk, kettô fentre, egy lentre. Esélytelen dolog komoly nagybevásárlást tervezni, fôleg egyedül gyerekkel. Gyerekülések csak ülôs kortól vannak, elôtte kenguruban, babakocsiban vagy kézben lehet hurcolni a kölyköket. Van még mit tanulniuk...

Antonioék pontosak voltak, úgyhogy még nagyban kipakolás közben értek minket. Hoztak finom sörcit is, rendes emberek. Volt sörözgetés, eszegetés, borozgatás. Jó a beszélôkéjük, no persze kolumbiai kománk kicsit többet sztorizott, mint finn felesége.

Vasárnap igazi semmittevô vasárnapnak indult, gondoltuk elmegyünk onsenbe (fürdô) Xavier-val, de épp nem ért rá, hát bementünk a városba megnézni a szamurájnegyedet rendesen.

Igen szép hely sok régi házzal. Egy-kettôbe be is lehet menni körbenézni. Peti megmutatta, ô melyikben járt annak idején. Gyönyörûszép a kertje, idén a harmadik volt az országos szépségversenyen. El lehetett volna meditálgatni benne órákig. Látszólag össze-vissza rakosgatott kövek, ösvények, patakocskák, fák, de mindennek megvan az oka, így az egész nagyon harmonikus a sokféle zölddel, úszkáló pontyokkal, csobogó vízeséssekkel. Japánok ehhez nagyon értenek. Még Xavier kertje is hangulatos, pedig zsebkendônyi.

Ma reggel aztán megjött a front, azért nekiindultunk a 900-as csúcsnak. Két körben nem találtuk az ösvényt, egyszer zsákutca volt, egyszer meg szépen elindult, jelezve is volt, szépen is emelkedett, de kb. 1km után egyre inkább csak sejteni lehetett, kezdett sûrösödni és az ágak minduntalan elvitték hobo fejét. Petit sikerült rábeszélni, hogy forduljunk vissza, de nagyon csalódott lett, el is ment a kedve egész napra. Remélem, jövô hétvégén lesz még esélyünk bepótolni egy másik irányból.

Az erdô egyébként nagyon szép volt, igazi ôszi színekkel. A nagy tekergésben egy botanikus kertbe is belebotlottunk, ahol még szépen is rendezték a fákat, hogy még látványosabb legyen a színkavalkád. Kár, hogy közben kicsit esett az esô... Állítólag most méginkább kell hordani a macicsengôt, mert az utóbbi idôben nemigen volt mit enniük egykomáinknak és jobb távol tartani ôket...

November 8.

Kedd reggel Peti megszerezte az utolsó papaírt az autóhoz. Igazolás arról, hogy van parkolóhelyünk. Ezt a Jaist-ban lehet beszerezni és kell hozzá a rendszám, amit csak akkor kapunk meg, ki hinné, ha igazoljuk, van parkolóhelyünk. Peti türelmes ember, többször is elmagyarázta a feladat lehetetlenségét az adminisztrátornak, mielôtt megkapta volna az igazolást. Xavier szerint jól csinálta: ha elkezdett volna pattogni, hogy ez felháborító és hihetetlen, akkor is megkapta volna a cetlit, de feketelistára tették volna és többé soha semmit nem tudna elintézni. Ezek után a városházáról a másik igazolás már gyerekjáték volt és az autókereskedôrôl is kiderült, egész jól beszél angolul, ha muszáj.

Azóta csendes hétköznapok. Tervezgetjük, mi mindent csinálunk Tokióban, mikor Petinek nem kell a konferenciákon lennie. Persze elmennénk a Fujihoz. Peti fel is szeretne menni, de velünk ezt nem lehet, ezért igen szomorú. Talán kisebb kirándulásokra futja majd. Rengeteg megmászható hegy van a közelben, ideális környék túrázásra. Viszont van a közelben egy templomváros, oda mindenképp felmegyünk. Persze, hegyek között. Egy nap templomozás, egy nap kirándulás. Ha az idô megengedi.

Japánórán Petibe tömik az információt, belém meg csütörtökönként a nôegyletben. Most ott is nyelvórát tartott Kitasensei, elég intenzív volt, de igen kisiskolás (pl.: skandáljuk a hét napjait ritmikusan...). Mindenesetre jól szórakoztunk, a tea mindig finom és rágcsálnivaló is akad. Dani meg annyira élvezi, hogy emberek között van. A thai lánynak másfél hónappal idôsebb csak a fia, egész jól megértik egymást, szoktak beszélgetni, próbálják egymás haját tépni. Tegnap sétáltunk együtt, aztán kitettük ôket a f&uccirc;. Dani rettenetesen élvezi, hogy egyesével is meg bírja fogni a fûszálakat. Persze igyekeztek minden levelet és ágat a szájukba tömni, de befuccsoltak a kísérletek.

Hazajött a francia-japán páros, akitôl az autót kaptuk kölcsönbe. Tegnap este lementem visszavinni a kulcsot. Jót elbeszélgettünk Naekoval egy tea mellett. Azt mondta, lehet, tud pesztrát találni keddenkéntre, hogy mehessek japánórára. Igen jó lenne...

Ma lementünk Tsurugiba a közösségi házba. Dani megtette az elsô lépést, hogy modern kisgyerek legyen: meglátta a kezemben a mobilt, ahogy fényképeztem vele és utánavetette magát. Addig nem nyugodott, amíg oda nem kúszott. Azóta is edz rendesen. Eléggé szabadstílusban kúszik egyenlôre, de nagyon ügyes. Egyébként már napjában kétszer rendeset eszik és nagyon élvezi. Persze rettenetes állapotban van ilyenkor a környéke. Tök, répa mindenfele, feje búbjától a szék üléséig...

November 9.

Ufóhegy (928m, 900m szint, 5-6 óra, 15km)

Végre ma csináltunk valami nagggyon jót. Reggel szép idônek nézett ki, hát összepakoltuk a zsákot meg hobbitot és nekiindultunk túrázni. A múlt héten kimaradt hegy volt a cél, csak járható irányból.

Shuttle-vel elmentünk Tsurugiba, onnan gyalog fel a felvonóig. Az ismert macikkal rémíszgetô ösvényen felcaplattunk egy óra alatt a gerincig (a következô macitábláig...). Ott hobbitnak uzsonna, nekünk pihenô és egy tekercs algás rizs. A macikat azért komolyan vesszük. Felaggattuk mind a két macicsörgôt, tiszta hangzavar volt, mint egy rendes alpesi tehéncsordában. Egy idô után nem sokat beszélgettünk, mert a macicsörgô átvette az uralmat. Idegesítô egy kicsit, pedig azt hittük, megszokjuk... De muszáj. Néha találkoztunk emberkékkel, de az elsôn nem volt csörgô. Mondtam Péternek, lehet, Xavier beugratott minket és az összes japán, akivel találkozunk, majd rajtunk röhög, hogy milyen zajt csapunk az erdôben. De aztán a többieken mind volt rendesen kolomp. Ôk sem szeretnének macikkal barátkozni.

Itt a maci egyébként nagyon nagy tiszteletben áll. Sok ház elôtt láttunk maciszobrot. Elég viccesen ábrázolják, inkább egy joviális bajor sörivó macihoz hasonlít, mint valami ádáz fenevadhoz. Határozottan mosolyog. Kumasan-nak hívják (Medve úr), de még a játszóházban a kelfeljjancsi mackót is. Semmi becézgetés, csak mert gyerekjáték formájában találkoznak vele.

A macin kívül a másik érdekes élôlény a japán túrázók. Elég jellegzetes az öltözködésük. Azt hiszem, Európában sokat mosolyoghatnak rajtuk, pedig ezen a klímán teljesen jó a cuccuk. Kalap, hosszúujjú ing, nadrág az alapszerelés, gondolom az éktelen nagy rovarok és a kígyók miatt. Ehhez jön a törülközô. Az biztos, hogy a japánok az a nép, akik mindig tudják, hol a törülközôjük. Szerintem sehova sem mozdulnak nélküle. A hegyen mindig a nyakukban lóg, veszi fel az izzadtságot. Most már november van, de még mindig 20 fok felett van napközben és a páratartalom igen magas. Folyamatos az izzadás. Ezt a trükköt ellestük, legközelebb mi is nyakunkba akasztjuk a törülközôt. Aztán a kesztyû. Erre még nem jöttem rá, mi szükség. De az biztos, hogy sokmindenhez hordanak, még a buszvezetôk is mind használják. Igen elegánsak benne. A japán túrázóhoz tartozik mindenképp egy nagy mûanyag lepedô, amit leteríthet a földre (alkalmi tatami). És végül egy gázfôzô, amin megmelegítheti a vizet a leveséhez és a teájához. Mert még a túra sem túra tea nélkül.

Az elágazástól 2-3 órára írták a csúcsot, de már ez is gyanús volt. Aztán mikor 10 perc után hirtelen 80 perc lett, újabb 10 perc után már csak 50, végképp elvesztettük a bizalmunkat. Másfél óra volt összesen, úgy, hogy nem léptünk ki. Viszont szépen ki van táblázva, csak a kezdô kanjit kell megjegyezni, ugyanis az összes távvezetékoszlopot is kitáblázták... Kicsit dimbes-dombos a gerinc, de igen kellemes az ösvény. Rengeteg a növény, egész más jellegû, mint Európában. Peti szerint elvadult szobanövényekhez hasonlítanak. Persze vannak cserjék és szép japáncédrusos részek is.

Az út maga nem nagy kaland, az utolsó 10 perc elkanyarodik a gerincrôl fel a csúcsra. Idônként szép kilátásunk nyílt a Tedori folyó völgyére. A Japán Alpok sajnos teljesen párába bújt, csak sejteni lehetett a hegyláncokat. A csúcson azért elücsörögtünk egy kicsit, ettük az algás rizst, hagytük, hogy Dani kicsit életre keljen a sok üldögélés után. Rá is vetette magát a túrabotokra, egyszerre mind a kettôre. Talán eszébe jutott a honlapja kezdôképe...

Lefele nem lehetett valami gyorsan haladni, mert alattomosan falevelek takarták már a vizes sziklákat, s néha jó nagyokat bokáztunk. Aztán megcsodálhattuk, hogy érkezik meg a front a Japán-tenger felôl, élesen elvált a kék ég és a szürke felhôtakaró. Kaptunk is a nyakunkba egy keveset, de addigra lent voltunk a faluban és nyomultunk a boltba, hogy meglegyen az esti betevô tempuránk (rántott halak, zöldségek).

Dani nagyon jól viselte, hogy ilyen sokat himbálódzott Peti hátán. Kicsit elázott az izzadtságban, de lefele már beépítettünk neki egy vízelvezetô nejlonzacsit (nem championost). Az alvásritmusa is felborult, de az meg inkább minket viselt meg, hogy délután háromtól este nyolcig egyhuzamban fent volt. Talán végre, ma éjjel mindhárman jól alszunk.

Ja igen. Azért Ufóhegy, mert az elsô kanji hasonlít egy kis ufóemberkére. Egyébként elképzelésünk sincs, mi lehet a neve.

November 14.

Történt egy-két apróság hétközben. Péter megkapta és beüzemelte az új szerverét. Ha ez mond valakinek valamit: 2 processzoros, de 2 core-os (?), amit mintha azt jelentené, hogy olyan, mintha 4 procis lenne. Szoval nagyon gyors. Élvezi, bár szerinte kisebb is elég lenne. Ehhez két ventillátor kell és elég zajos. Mivel bent meglett az új gép, hétfôn hazahozta a régit, a Rainbow-t, ami szintén nem egy tökölôs gép. Egy éjszakát azért eljátszott vele, amíg olyan nem lett, mint szerette volna. Kumasannak kereszteltük. Hozott hozzá egy Sun monitort is, ami kb. betölti a fél nagyszobát, de azt mondta, ha Xavier megkapja az új laposmonitorját, ideadja a régit és akkor megint elférünk. A laptophoz képest nagy a hangja Kumasannak, ráadásul ki kell találtunk egy hobbitelhárító rendszert is hozzá. Már észrevette az új családtagot és igen érdeklôdik. Egyenlôre zenélô kisvonattal el lehet terelni a figyelmét, de nem hiszem, hogy túl sokáig.

Kisült, Xaviert tényleg komolyan gondolta ezt a honlap-buisnesst, szerdán be is mentem a titkárnôhöz a papírmunkát elkezdeni, mert nem egyszerû. Ôk adtak egy pecsétes nyomtatványt, amivel el kell ma kocogni az Immigration Office-ba, ott adnak egy pecsétes engedélyt, hogy megváltoztattam a vizum státuszát és dolgozhatok, aztán kell írni egy japan önéletrajzot, beadni a papírokat a Jaist-ba és szinte már végeztünk is. Aztán lehet dolgozni. Xavier szerint azért jól be kell bizonyítani, hogy hogy lehetek bölcsész végzettséggel webmester...

Az Immigration Office elég egyszerû ügy volt. Egy kört tettem azért a tömb körül, míg megtaláltam a megfelelô kanjis épületet, de onnantól kezdve rendben voltunk. Bár azt meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy bevándorlókkal foglalkoznak, arra a kérdésemre, beszélnek-e angolul, nemmel válaszoltak. Mi sem természetesebb, hogy a bevándorlók beszélnek japánul. Azért megértettük egymást a szokásos stratégiával: megtettem mindent, hogy japánul beszéljek, ezért a pasi is megtett mindent, hogy megértsem, néha még angolul is hajlandó volt egy-két szót beszúrni. Egyébként meglepô módon, bevándorlási hivatal volt és megsem kiszúrni akartak az emberrel, hanem segíteni. A három papír három formanyomtatványba és másfél órába telt, amibôl szerintem kb. fél órát a papírok kitöltése vett el, mert közben Danit is szórakoztatni kellett, nehogy összegyûjön valamit.

A hét legnagyobb eseménye azonban, hogy tegnap megjött az autó. Szerintem még egyszer ilyen jó autónk nem lesz. Majd csinalunk róla fénykepet, igen csinos. Nem nagyobb, mint egy rendes kombi, de nagyon tágas. A csomagtérbôl csíptek le a hátsó ülések javára, hobbit nyugodtan lóbázhatja a lábát, nem rug senkit hátba. Autómata váltós, ráadásul korányváltós. Ma reggel ki kellett ugrasztanom szegény Petit az ágyból, mert nem bírtam kivenni P-bôl, pedig csak le kellett volna nyomni a féket. A kézifék meg tulképpen lábfék, ez is elég fura. Szerencsére nem a kuplung helyén van és nagyon erôsen kell lenyomni, hogy fogjon. A tükör behajtható, ami talán segít parkolásnál. A hátsó ajtó nem kinyílik, hanem hátracsúszik, ez gyerekkel meg szûk parkolóhelyen igen hasznos. A hátsó biztonsági övek jó helyen vannak, ami Japánban nagy szó. Színe fekete. Jól gyorsul, jól lassul. Fura, hogy lehet benne beszélgetni, anélkül, hogy kiabálni kéne. A csomagtér olyan nagy, hogy a babakocsit úgy szoktam betenni, hogy Danit közben beültetem a csomagtartóba. Van tetôcsomagtartója is. 5 éves, 64000km-es. Használjuk rendesen, mióta megvan.

Más nemigen történ a héten. Peti dolgozott sokat, mert a második tokiói eseményen elô kell adnia 20 percben franciául, készítgette (még mindig készíti) az elôadását. Persze emellett még ezer más dolga is akadt, Andrénak cikket leadni, velünk eljönni szerda reggel tanácsadásra stb.

Ez az utóbbi megint egy érdekes helyzet volt. Peti kölcsönkérte Antonioék autóját, hogy el tudjunk menni Tatsunokuchiba a világ végére, ahol a tanácsadás volt. Ott kezdôdött, hogy nem bírta kivenni a slusszkulcsot, úgyhogy behajtott minket, nehogy elkéssünk. Persze késni lehetetlenség lett volna. Elôbb szépen megméricskélték a gyerekeket (Dani két héttel korábbhoz képest fogyott fél kilót a mérleg szerint - a karom szerint esze ágában sem volt), aztán átmentünk a másik terembe, ahol szép mûanyagba öntött kaják sorakoztak az asztalon. Ki kellett tölteni egy kérdôívet a gyerek szokásairól (forgás, evés, nyúlkáslás stb.). Szerencsére nekünk kerítettek angol változatot, egy terhes-kisgyerek könyvet. Nagyon komoly volt. Minden egy helyen fogantatástól 14 éves korig. Mikor összegyûltünk, néni beszédett tartott, mit is lehet adni a kölyköknek és hogyan. Etetni is kellett velük próbaképpen valami rizses-tökös cuccost. Hát nekünk a magyaráraazat úgy nézett ki, hogy kaptunk egy nénikét, aki valószínûleg a legjobban beszélt angolul. Ô meg fogott egy kétnyelvû szakkönyvet és szépen elmagyarázott mindent. Nagyon izzadtunk mind a hárman, mire a végére értünk. Néha könnyebb volt megérteni a japán szót, mint az angol próbálkozásokat...

Holnap meg utazunk Tokióba. Szegény Daninak magyaráztam ma eleget, hogy ez a nap semmi sem volt ahhoz képest, ami a következô két hétben vár rá. Remélem, vette az adást és rendes gyerek lesz. Mostanában nagyon anyás és elkezdett félni az ismeretlenektôl. Most már nem lehet más karjába adni. Néha az apjáéba is nehéz. A fürdetések meg kifejezetten gyorsak, ha Peti egyedül próbálkozik, mert hobbit sztrájkol. Állítólag egy-két hónapig ilyen lesz, aztán meg majd az apján lóg. Alig várom.

November 15-26 Tokió

Indulásunk elég viharosra sikeredett. Mi sem természetesebb. Most én voltam a hunyó. Reggel 8 22-kor indult a vonatunk Kanazawaból és ahhoz, hogy még jegyet is tudjunk venni, el kellett volna menni a 6 45-ös shuttle-vel. Szép is lett volna, ha létezett volna ez a busz. Ugyanis összekevertem a mindennap és a hétköznap jelét. Ez az egész persze 6 15-kor derült ki, mikor Péter még meg sem fürdött és nem aludt egész éjszaka a fóliái miatt. Elég morcos volt. Gyorsan kiderítette, hogy Tsurugiból azért van vonat, de hogy oda hogy jutunk el? Taxit nem ismerünk, hajnalban valakit felkelteni embertelenség (Péter elözô nap lemondta Naohiro kedves ajánlatát, hogy bevisz minket, mert van busz...), marad az autó. De azt hol parkoljuk 12 napig? Iszonyú gyorsan elkészültünk, bepakoltunk, mentünk Tsurugiba, Peti szegény alig látott ki a szemén. Végül a közösségi ház elött hagytuk az autót, aztán reméltük, hogy hazafelé is ott találjuk majd éjjel fél tizenkettôkor... A vonatot úgy értük el, megküzdve a vasuti felüljáróval, két nehéz hátizsákkal és egy babakocsival, hogy Peti elôreszaladt jegyet venni, aztán kicsit még vissza is tartották nekünk a vonatot (nem ez volt az utolsó ilyen eset). Izzadtunk rendesen Kanazawáig.

Hogy elértük Tsurugiban a járatot, Peti kicsit megnyugodott, Kanazawában már simán tudott jegyet venni, igaz, foglalás néklkülit, mert foglalható hely már nem volt. A vonat fele mindig szabad ülôhelyes, a másik fele foglalós. Megcéloztuk a szabad kocsikat, hátha tudunk egymás mellé ülni. Négy ülést is szereztünk, Peti rögtön el is tette magát tentébe, mi meg játszottunk Tokióig. Átszállás ( = két és fél óra alvás) után Peti is beszédesebb, no meg jobb kedvûbb lett.

A nemtudommilyennevû városban shinkansenre szálltunk. Nyomultunk rendesen ott is a szabad helyekért. Az a rendszer, hogy ki van jelölve az ajtók helye a peronon (kocsik számával együtt) és sorban kell állni. Aki elôbb ér, jobban válogathat a helyek között. És tényleg sorban állnak az emberek. Türelmesen. Azért persze tülekednek, hogy ki ér oda elôbb, de ha már a sorban állnak, türelmesen várják a sor(s)ukat. Ha végállomáson áll a vonat, akkor sem lehet elôbb felszállni, mert takarítanak, menetirányba forgatják az ülések. Elképesztô rendszer, de teljsen hatékony. Asszimilálódtunk mi is.

A shinkansen Japán leggyorsabb szuperexpressze, de csak a harmadik leggyorsabb a világon a TGV és valami német mágnesvasút (?) után. A miénk ráadásul fapados volt, csak 250-nel száguldott a hegyek között. Gyönyörû áramvonalas orra van. A tókiói olimpiára fejlesztették ki, hogy a vonathálózat elbírja a külföldiek rohamát. Volt benne egy kis felvágás is, hogy lám, mit is tudunk itt Japánban... Egyébként tök érdekes, hogy ezek itt pici nép, de a vonatok belseje nagyon kényelmes tágasra van kialakítva, még Peti lába is elfér rendesen. Az egyetlen kivétel a HÉV-szerû járat, ott csak 4 japán fér el emberien egymás mellett, mi már szorongtunk. A fejünket persze azért minden kalaptartóba bevertük.

Tókiói állomáson Peti átvette a vezetést, loholtunk utána mint az engedelmes kiskutyák, csak el ne vesszünk. Elég kaotikusnak tûnt elsôre, de hamar meg lehet szokni. Szerencsére latin betûkkel is minden fontosabb info ki van írva. Peti kiderítette (japánul letelefontálta!) , hogy Fujiyoshidába felannyiért is el lehet jutni busszal, mint vonattal, úgyhogy átmetroztunk a buszpályaudvarra. Alig találtuk meg, mert egy forgalmas, egysávos bevásárlóutca közepén volt. Ha indult egy busz, a rendôr leállította a forgalmat.

Zötyögtünk a busszal 2 órát, amibôl több mint egyet tulajdonképpen Tokióban, aztán kanyarodtunk csak fel a hegyekbe. Fujibôl semmit sem láttunk, viszont a fujiyoshidai dugóból annál többet, de sebaj. Örültünk, mikor megérkeztünk végre. Az állomáson volt egy turistainformáció. Megörültünk, hogy hátha jobban elmondja, hol a szálló, mint a nyomtatott térkép. Klasszikus párbeszéd:
- How long does it take to walk to the hotel?
- Four - five minutes. But it is better to take a bus.
- So it is not far, can you show it on the map?
(megmutatja... gyanús)
- Is it realy four - five minutes of walk?
- Oh, sorry, forty-five minutes!

Így hát buszra szálltunk.

A szálló 9 óra utazás után nagyon messzinek tûnt, látszólag a semmi közepán állt egy szocialista üdülô jellegû épület. Belül bíztatóbb volt. A szobánk meg igen barátságos, 8 tatamis (itt nem négyzetméterben adják meg a szobák méretét, hanem tatamiban). Három futont ágyaztak meg, úgyhogy hobbit külön ágyat kapott, sôt külön hálóköntöst (yukata), fogkefét és törülközôt is. És hihetetlen, de meleg volt a szobában! Mit meleg, forróság! Ezt az egyet nem gondoltuk volna, hogy le kell csavarjuk a fûtést egy japán szállodában, mert nem bírjuk a hômérsékletet...

Fáradtak voltunk, alig vártuk a vacsit, de Peti elment még pancsolni, aztán átkozódva jött vissza, mert megégette a talpát, olyan forrón hagyták véletlenül a medence vizét. A vacsora kiengesztelte kicsit, lakomát kaptunk japán módra (sokfélét, semmibôl sem túl sokat, de nagyon jól lehet lakni). Egyáltalán nem volt szezon. rajtuk kívül csak egy-két fiatal pár lehetett. Vacsi után újabb próbálkozás a fürdôvel. Dani nagyon élvezte, talán eszébe jutott az uszoda. Teljesen elzsibbasztja a 45 fok. Kapaszkodik a nyakamba, nézelôdik, játszik a padkával, nevetgél. Aztán mikor kiszállunk, csak fekszik a földön és nyöszörög fáradtan. Hol van már a kötelezô 37 fokos lubickolás!

A japán fürdô európai szemmel elég különleges. Általában külön van a nôi és a férfi részleg, mert nagy a pucérkodás. Japán módra: egy kis türülközôt illik maga elé tartania az embernek, ha mászkál, de nem muszáj. Van egy öltözôhelyiség, kis kosárkák a ruháknak, innentôl csakis meztelenül lehet (csak a türcsi maradhat). Bent zuhanyzók. Japán módra: kis mûanyag sámlira kell ülni, azon kell tisztálkodni, komplet fürdés, fogmosás. Csak tisztán lehet a medencében pancsolni. Hogy a japánok tulajdonképpen hogy csinálják, nem tudom, mert mi mindenhol kettesben voltunk Danival, majd egyszer valami forgalmasabb helyen meglesem. A víz 45 fokos, ami magában szerintem nem durva, csak általában elég kis helyiségben van és nagyon begôzöli. Negyed óránál tovább még nem bírtam, de Peti majd egy órát képes elleni benne. És utána nagyon vidám.

Az esti fürdés helyretette a szálloda jóhírét Peti szemében, fôleg, mikor felfedezte a sörautómatát...

Fuji 5. állomás (kb. 2100m, 1300m szint, 6óra, 24km)

Ha már elmentünk a Fujihoz, gondoltuk, túrázunk is egyet. Reggel meg is láttuk, hova, ugyanis napfelkeltekor kiderült, a Fujira néz az ablakunk. Elég pazar volt. Jókedvünket a reggeli csak tetézte. Igen finom kis lakomát kaptunk ismét, csak nem tudták, hogy Peti nem szereti a tojást. Az késôbb kiderült, hogy itt a tojás valahogy a reggelivel szinte egy fogalom. Azt nem említettem, hogy ez a hodályszálló ryokan jellegû volt, ezért voltunk így elkényeztetve. Ez japán stílusú vendéglátást jelent: tatamis szoba, forró pancsi, kétszeri étkezés. Aki teheti, ilyenbe menjen. A kisebb szállók még hangulatosabbak lehetnek, mert szobába hozzák a kaját, amíg az ember fürdik, de így is teljesen elégedettek voltunk.

Ahogy elindultunk (felszerelkezve kis bentóinkkal - elô csomagolt utikaja, komplett ebéd), kisült, jobb helyen nem is lakhatnánk, mert a Yoshida út, ami egyike a klasszikus Fuji-utaknak, a szállótól kb. 500 méterrel kezdôdik. Természetesen egy shintoista kolostornál, aminél kötelezô megállni, ha az ember a csúcsra készül. Mi is megálltunk, de csak nézelôdni. Sok kolostort és templomot láttunk ez alatt a másfél hét alatt, de valahogy sosem lehet betelni velük. Annyira másak, mint európai társaik. Sokkal hangulatosabbak, természetesebbek. Ezek is tele vannak arannyal, de mégsem hivalkodóak, rengeteg a díszítés és a faragás, de mégis megtalálják az arányt, ahol még nem túlzó. Lehet, az is segít, hogy általában gondosan karbantartott kis parkocska veszi körbe az épületeket.

Shintoista kolostorba nem szabad bemenni, csak kint tátottuk a szánkat. Nézegettük az embereket. Két szokás fontos. Az egyik, hogy meg kell tisztulni a kolostor elôtt. Egy kútnál merôkanállal vizet kell a szájba szippantani, kiöblíteni és kiköpni. A másik, hogy egy ládába 5 yenest dobnak (az ötös kanjija egyben szerencsét is jelent), 2x meghajolnak összetett kézzel, 2x tapsolnak, 1x meghajolnak. Nagyobb templomokban (mint Tokióban Asakusánál) kicsit gyorsítani lehet messzirôl célbadobással és a formaságok elhagyásával.

Hát a túra maga elég unalmasan kezdôdött. 8km gyaloglás lankásan felfele. Ezt a részt bármikor kihagynám. Nagyon kellemes kis séta, de iszonyú sok idô elmegy vele, tök egyenes és nem történik semmi. Van útközben egy teázó (Nakanocsája = középsô teázó) és egy bedeszkázott teázó (Oishicsája = finom teázó). Csak a macicsengô csilingel, hobbit rikkangat, zúgnak el mellettünk az autók. Felfele még elment, de lefele nagyon lélekölô volt, rosszabb, mint az utolsó 800m szint, aszfalttaposás vég nélkül.

Az erdô nagyon szép, de minden prospektussal ellentétben a Fuji egyáltalán nem látszik végig, sôt, egyáltalán nem látszik. És még panoráma sincs egy kicsi sem. Ki kell menni az erdôhatár fölé, hogy látni lehessen valamit. Ezt mi nem tettük meg. Utólag persze sajnálom, de Péter rendes volt, nem erôltette. Eléggé kivoltam már az 5. állomásnál, nem is emlékszem, mikor túráztam utolára ennyit. Ráadásul nagyon hideg volt a szél, teljesen átfújt.

A túra élvezetes része Oishicsájától kezdôdik. Onnan talán 10 perc sincs a Fuji út kezdô torija (az a szép kôkapu). Látszik, hogy járt az út, épület alapjai, útkiírás, buddhák, temetô. Nekivágunk. Szépen kiépített és karbantartott ösvény, lépcsôk, vízelvezetôk, tágas kanyarok. Helyenként vízmosás jellegû. Képzelem, viharban hogy ömlik le az esôlé. Nagyon meglátszik, hogy vulkanikus. Gyakran a tufát tapossuk, egyébként meg nagyon egyenletesen emelkedik, semmi igazán megeröltetô rész, de azért munkás. Fôleg a hideg szél miatt. Alulról láttuk, hogy söpri a tetôt, nem szívesen lettünk volna fent. Találkoztunk egy fickóval, aki mûanyag bakancsban, jégcsákánnyal tekert lefele. Elég hüvöse lehetett reggel. A Fuji egyébként minden évszakban mászható, csak hóban nem árt a tapasztalat. Nyáron teljesen leolvad és indulhat a kéthónapos invázió. Állítólag július-augusztusban valami 600000 ezer ember megmássza, ami azért elég tömegnyomor lehetett. Van egy felfele és egy lefele ösvény, csakhogy ne legyen dugó. A legtöbben persze nem alulról kezdik, hanem a 2300 körül található parkolóból. Igazából infrastruktúra is csak onnan van, de akkor egymást érik a menedékházak. Nagyon kiábrándító volt, hogy a legjártabb út alsó szakaszán felfele menet csak romokkal találkoztunk az állomások helyén. Még az ötödik állomás kinézett valahogy bedeszkázva, de a negyedik pl. csak halomba dôlt deszkákból állt, el sem hittük, hogy tényleg egy állomás. Nem hiszem, hogy szeptember óta dôlt volna össze... Ennyire nem járnak arra évek óta az emberek. Pedig nem is igazán csúcsmászás, ha nem alulról kezdik...

Az 5. állomásnál pihentünk egyet, kikukkantottunk a völgy felé egy résen, megettük a bentót és nagyon gyorsan lefutottunk melegebb vidékekre. Dani jól áthült, lejebb kiraktuk a napra kicsit melegedni meg mozogni. Magunkat is. Aztán kezdôdött megint a végnélküli trappolás az erdôben és az aszfalton.

Szerencsére idôben leérkeztünk (vacsora elött) és jutott idô még fürdeni is. Kellemes meglepetés, hogy kiderült, miénk az egész szálloda, egyetlen pancsi van csak nyitva és azt együtt is használhatjuk. Dani nagyon játékra is fogta a dolgot, élvezte, hogy többen vagyunk a vízben. Vacsorát aztán különteremben kaptunk, gondolom, nem akarták miattunk felkapcsolni a nagyterem lámpáit. Néztük a kivilágított kertet és a hegy körvonalát...

Este pedig észrevettük, hogy jön Dani bal alsó egyes foga. Reszelôs.

Tokió 1.

Hétfôn reggel buszra szálltunk, finom kis reggeli után a különteremben (panoráma a havas Fujira). Elég rossz döntés volt, mert egy órát csorogtunk a dugóban, így 3 óra hosszát zötyögtünk. Szerencsére Danit szórakoztatták utitársaink, minket már eléggé lefárasztott.

Málháinkkal elkavartunk a szállodába, nemtom hánycsillagos, de igen elit szálloda volt a császári palota kertje mellett. Diamond Hotel. Peti fizetett is a feleségéért rendesen, de legalább Daninak felállítottak egy utiágyat. Amit nem használtunk végül. Peti elszaladt bentóért ebédre, aztán szaladt tovább szépen felöltözve regisztrálni magát az eseményen. Ja igen. Ez egy JSPS által szervezett 3 napos móka volt (tôlük kapja Peti az ösztöndíjat), amolyan ismerd-meg-jobban-Japánt címmel. Japánok és régebb óta kint élô külföldiek tarották az elôdásokat. Peti azt mesélte, nagyon szórakoztatót volt, sok érdekeset megtudott az országról és az emberekrôl.

Peti el, mi meg sétálni indultunk a palotába. Legalábbis úgy gondoltam. De 2km séta után még mindig nem értük el az igazi bejáratot, ahol nem állt egy ôr sem, úgyhogy inkább visszafordultam. Mert a másik délutáni küldetés a cumivásárlás volt, ugyanis az egyik, amit bepakoltam, még a kocsiban kiesett, a tartalékot pedig valahol Tokióban köpte ki észrevétlenül Dani. A feladat látszólag egyszerû volt, de a bûvös kérdésre, hogy "Oshaburi arimaska?", egyetlen egy helyen feleltek igennel másfél óra kitartó keresgélés után. Azt hittem, nagyvárosban az ilyesmi könnyebbb. Rögtön kettôt vettem. Azóta egyet már megint elhagytunk.

Este állófogadás volt, amire mi is elmehettünk. Igen jó hangulatúnak nézett ki, csak nekünk nem volt ott semmi keresnivalónk. Klasszikusan családtalan fiatalokból állt a társaság, volt három családos is, de nagyobb korosztállyal. Elüldögéltünk a vacsi meg a sör mellett, Peti dumálgatott erre-arra, aztán velem is beszélgetett két lány, persze japánok voltak. Elég hamar hazahúztunk fürdeni, Peti még maradt.

Másnap Peti reggel el, mi meg elballagtunk a turistainformációba, hátha tudják, hol lehet mosni. A szállóban is lehetne, dehát olcsóbb lett volna újat venni mindenbôl. Jól kifaggattam szegény nénit mindenfélérôl, a mosoda volt még a legkisebb tétel. Adott vonatmenetrendeket, várostérképeket, jótanácsokat. Japánokkal érdemes minél tovább elbeszélgetni, mert nem mondanak el rögtön mindent. Sosem lehet tudni, hogy tényleg minden infot elárultak-e. Minél tovább húzzuk az idôt, annál nagyobb az esély, hogy tényleg azt kaptuk, amit szerettünk volna. Pl. a mosodával kezdtem, adott egy címet, aztán beszéltünk még ezer másik dologról, és a végén eltünt a néni még 5 percre és visszatért egy olyan mosodával, ami tényleg a szomszédban volt. Ha nem várok, metrózhattam volna. Nikkóban is hasonló taktikával jutottunk megfelelô túratérképhez...

Aztán beugrottunk az európai boltba gyerekkajaért, nehogy véletlenül ne legyen mit enni, aztán rohangálhatunk össze-vissza. Ide járnak inyencségekért, finom borocskákért, sajtokért. Tényleg elég jó választék volt, persze megfelelô árképzéssel. A pépek is kétszer annyiba kerültek, mint Kanazawában.

Következô program a császári palota kertje - újra és végre. Bejutottunk. Ez mind a kettônek igazán pihentetô volt a sok tegergés után. Tokióban egyet nem szabad csinálni: gyalogolni. Legalábbis gyerekkel. Kimerítô. Lecsücsültünk, játszottunk, Dani minden levelet külön-külön felvett a földrô, szétmorzsolt és meg akart enni. Jó idôtöltés volt.

Délután Peti hajókirándulni ment a társasággal, mesélte, igencsak megérte a kilátás, de fôleg a kaja miatt. Hatalmas tempurákat tálaltak nekik, ihatták hozzá a kifogyhatatlan szakét, lukat beszélhettek egymás hasába.

Mi közben mosodát játszottunk. A turistanéni fénymásolt térképe alapján próbálkoztam, de mivel nincsenek utcanevek és egyébként sem jelölik az összes utcát, no és megváltozott a közlekedési lámpák száma azóta, kb. negyed óra kavarás után döntöttem úgy, hogy inkább megkérdek egy helybelit. Persze 50 méterre álltam a mosodától, de magamtól nem találtam volna meg, annyira kis sikátorba suvasztották. Egyébként jó tudni, hogy a legtöbb közfürdôhöz tartozik egy "coin laundry", ahol a mosás-szárítás kb. 1 órás program. A fürdô nevével is jól jártam. Gondoltam, cseles leszek és megkérdem a szállóban, hogy olvassák a kanjit, hátha eltévedek majd. A recepciós néni kicsit zavarba jött a kanjitól, ugyanis nem ismerte. A másik sem. Még a sensei sem. 5 percre eltünt, aztán visszajött, hogy hát inkább felhívta a pancsoldát és megkérdezte... Csak annyit jelentett: sós.

Este még, mikor Peti hazajött, elugrottunk Shibuyára, mert Peti még semmit sem látott Tokióból. Nekem sok kedvem nem volt egész napos rohangálás után, de nem bántam meg. Ennyi embert közlekedni ekkora területen még nem láttam. Peti nagyon élvezte. Olyan a zebra, hogy a gyalogosoknak egyszerre az összes irányba zöld. Ilyenkor megindul az áradat, s elözönlik a teret. Aztán 1 perc nyugalom, míg az autók jönnek, csak gyûlik a tömeg. Aztán 1 perc hangyaboly. Mindezt éjjel 10-kor, mikor egy jóérzésû pesti vagy lausanne-i már rég a söröcskéjét iszogatja otthon. Elég ijesztô volt elsôre. Aztán felcaplattunk a lovehotelek dombjára, de nemigazán találtuk az elhíresült szállodákat, ahova az összezártságból menekülnek a párok, csak néhányat (Peti csalódott is volt...). Láttunk viszont kapszulahotelt, ahol mint az egymásrarakott gyufásdobozokban, úgy alszanak az emberek tömegesen, és láttunk orosz teázót (neve: Szamovár). Dani egész jól bírta a kiképzést, csak a szerelemdombon húzta magára a takarót. Végülis még nem az a korosztály...

Kamakura

Másnap kicsit fájdalmas kelés után indulás a bagázzsal Kamakurába. Ez egy híres turistaváros a templomai és a daibucuja ( = nagy Buddha, de nemtom, hogy írják) miatt. Másfél óra zötyögés autópályán, városban. Az idengenvezetô néni közben szinte folyamatosan beszélt, mutogatta Tokiót, mesélte a történelmet. Odafelé egészen eljutottunk 1300-ig, visszafele viszont 10 perc alatt elmesélte a maradék 700 évet.

Az úton a legnagyobb élmény az autópályarendszer volt. Három-négy szintes csomópontjaik vannak. A parkolóba, ahol megálltunk, spirálisan kellett lejutni, mert így tudott legjobban becsatlakozni a többi út is. A japánoknak nem probléma a természetvédelem, nem akadnak ki azon, hogy a hegyek közepére pályát kell építeni. Itt nem lenne kérdés egy M0-ás pálya. Tokióban igazán kevés a folyócska, de mindegyiket arra használják, hogy autópályát vezetnek a medrében, mert az az egyetlen szabad légtér.

Kamakura kicsit élhetetlen városka, két templom van benne a város két végén és mind a kettôhöz egysávos út vezet. Dugó állandó a parkoló turistabuszok miatt. Egyébként röhejes, mennyi foglalkoztatott ember jár egy buszhoz. Van ugye a sofôr. Van egy néni, aki csak azzal foglalkozik, hogy toltáskor kiszáll a buszból és terelgeti. Van az idegenvezetô és annak a fônöke, aki ellenörzi a munka min&ocir&;ségét, volt még egy segédnéni és egy bácsi, akinek a funkciójára nem jöttem rá. Építéseknél mindig van legalább egy ember, akinek csak az a dolga, hogy zászlóval integet, mégha villog a lámpa, kint vannak a terleôbólyák, akkor is. Egy metrószerelvényben legalalább 5 alkalamozott utazik a vezetôn kívül, az állomásokon van legalább egy néni, akinek csak az a dolga, hogy üdvözli az utasokat. stb. És még így is nagy a munkanélküliség.

Az elsô templom csak úgy simán szép volt, három érdekeset láttunk benne. A söröhordókat, az esküvôi párost, akik utána riksán folytatták az útjukat és a galambokat etetô diáklányokat. Egy diák karján nemegyszer 3-4 galamb is eszegetett.

Aztán jött a daibucu. szintén egy templomban. Ez valami híres daibucu a mérete miatt. A legnagyobb Narában van. Vicces volt, hogy hátul hagytak rajta egy szellözôt. Azt mondta a néni, hogy ez a bucu tulajdonképpen patchwork, kis bronzdarabkákból kalapálták össze, nem pedig kiöntötték.

Aztán a nap fénypontja az ebéd, amit óramû pontosággal 1-kor be kellett fejezni. Még úgy is sikerült, hogy közben megetettük Danit. Mondjuk nem bántuk volna, ha még egyszer annyit adnak, de igazán zamatos volt, japán asztalokkal, ülôpárnákkal. Zsibbadtunk rendesen.

A harmadik templom volt a legérdekesebb. Három dolgot kellett benne megnézzünk. A terhesek, vetélések, kisgyerekek védôszentjét, a 33 három arcú Buddhát és a kalapácsos szerencseistent. Fényképezni sajnos egyik templom belsejében sem lehetett, de talán visszaadják a hangulatot a képek. Hihetetlen sok buddha volt a kertbeb mindenfelé. A legjobban a legmagasabban fevô buddhasor tetszett nekünk, mert ezeken gyerekek áldozatai lótak, snoopyk, mûanyag kacsák, babák, babaruhák formájában. Megható volt. No és természtesen a kerthez tartozott tó is, hatalmas színes pontyokkal. A japánok a pontyot bátor és bölcs állatnak tartják, nagyon megbecsülik.

Visszafele út felejthetô volt, nem volt könnyes bucsúzkodás sem a tokiói pályaudvaron, mi is leléptünk ahogy lehet. Kavartunk egyet, amíg eljutottunk Asakusára, ott megvettük a vonatjegyet Nikkoba, Peti meg elment Mekibe kajáért. Volt rá 20 perce vonatindulásig. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem érhet idôben vissza. Hát majdnem sikerült. 17 00-kor tünt fel a mozgólépcsô alján, mikor elkezdték bemondani, hogy indul a vonat. Hihetetlen rohást rendeztünk (át kell verekedni magát az embernek két jegyszedôn és egy kalleren), kiabáltak egymásnak a kallerek, hogy lenne itt még 2+1 ember, úgyhogy visszatartották a vonatot, amíg beléptünk az utolsó ajtón. De azokért a hamburgerekét megérte.

Nikkó

Nikkóban már sötétben érkezünk. Peti úgy választotta a szállót, hogy ne kelljen sokat gyalogolni, még four-five minutes-et sem, s az állomástól tényleg 2 perc séta. Petit Hotel a neve. Petit-nek Petit, ha nem is a szálló, hát a szobák. A két ágy összetolva majdhogynem kitölti, plusz a fürdôszoba. Mindenhol egymás útjában vagyunk. Egyébként nagyon barátságos szálló. Csak reggeli van, de az svédasztal jellegû, ki is használjuk mindig. Japánban megvan az a jó szokás, ha látják, fogy valami a tálácról, feltöltik, így sosincs az az érzése az embernek, hogy felette a készletet mások elöl...

Vacsira rámen (kínai tésztás, húsos sûrû leves). Elég vicces volt, mert leültünk a pulthoz, aztán csak vártunk, vártunk. Körbe mindenkit kiszolgáltak, de minket messzirôl került a pincér. Aztán egy japán néni megkérdezte, nagyon éhesek vagyunk-e. Hát mondjuk, bizony. Erre bekiabált a pincérnek, hogy jöjjön már, majd segít. De persze Péter egyedül is boldogult, amiért a néni nagyon megdícsérte. A pincér láthatóan megkönnyebült, mikor kiderült, lehet velünk kommunikálni. A sört már lehetett tôle direktbe rendelni... A rámen nagyon ízletes volt. Itt Kanazawában van egy Hachibanramen nevû lánc, de azok elbújhatnak Nikkó mögött. Lehet, számít, hogy kínai volt a szakács.

Másnap reggel zuhogó esô. Azért nekivágtunk a városnézésnek. Nikkó a világörökség része, gondoltuk, csak érdemés még esôben is. Megálltunk a turistainformációnál, mert a Lonely Planet szerint ott lehetett kapni egy tök jó túratérképet. Persze hírét sem hallották. Fél óra türelmes kérdezôsködés után szereztünk jópár prospekutst, egy használható térképet és a végén még utánunkszaladt a néni az idôjárásjelentéssel. Másnapra napot ígértek délután háromig.

A város tényleg gyönyörû. Öt templomrendszer adja a javát, ezeket egy kombinált 1000 yenes jeggyel be lehet járni. Azon kívül, hogy szépek, lehet bennük száradni. A rendszer: kapu, cédrusok közötti sétány, udvar, amit körbevesznek az épületek, esetleg még egy-két hátsó udvar más templomrészekkel. Ezek buddhista templomok voltak, ezért mezítláb be lehetett menni nézelôdni. Fénykepezni tilos. Itt van az egyik magaslaton Japán egykori egyesítôjének a síremléke, elzarándokoltunk oda is. Híres faragások a Három majom és az Alvó cica, gondolom, mert elég ritka motívum egyébként. Nikkó szabadon rohangáló majmairól híres, de mi egyet sem láttunk aznap az esô miatt. Ôk sem bolondok olyankor elôbújni.

Ebédre a fôút mellett egy kis étteremben pihentünk meg, elég szoc. jellegû volt, betonpadlóval, 70-es évekbeli berendezéssel. De jól fôztek és meleg volt, a néni meg nagyon kedves. Az ablakok minden egyes teherautónál berezonáltak.

Miután már eleget áztunk és megnéztük az összes templomot, elmentünk pancsolni. Az egyik szállodának nyílvános volt a fürdôje. Nem nézhettünk ki valami bizalomgerjesztôen elázva, bakancsban, hátizsákban, de azért beengedtek. Peti be is jutott rendesen, de nekem még kijárt egy kis japán problémamegoldó lecke. Kint maradtam Danit megetetni, s mikor indultam volna a pancsiba, a takarítónénik hívtak, hogy menjek csak utánuk. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a fürdôbe mennék, nem, nem, üljek csak le ide. Aztán otthagytak. Hallottam, hogy valami fônöknek magyarázzák, hogy angolul beszélek, de mindenki teljesen eltünt, nehogy véletlenül is beszélni kelljen velem. 10 perc után már nagyon dühös voltam, gondoltam mindenféle szépet a barátságosságukról, aztán mikor arra járt a fônökasszony elkaptam, hogy én tényleg az o-furóba mennék. Erre elkezdte magyarázni, hogy menjek fel fizetni. Kemény öt perces munkával sikerült megértetnem vele, hogy már fizettem, és tényleg a fürdôbe szeretnék bejutni végre, erre hirtelen megváltozott a modora és nagyon kedvesen megmutatta, mit hol találok. Átkoztam az országot egy darabig, aztán beláttam, hogy hiába, itt így mûködnek a dolgok: ha valamit nem bírnak megoldani, várnak, aztán majd az idô megoldja. Csak annyi kellett volna, hogy feltelefonálnak a portára....

A fürdô nagyon frissítô volt, kinti-benti medencés. Peti kedvére macskázhatott egy ottlakó cicával. Új erôre kaptunk és elmentünk megnézi még a falu folyójának szurdokvölgyét. Hát nem egy Kanderslucht, szép széles meder, simára csiszolt kövekkel, a partján nagyon régi, mohos buddhákkal. Némelyiknek már hiányzott a feje, azt egy darab szép formájú kôvel pótolták.

Este okonomiyaki. Mi voltunk az egyetlen vendég, elég gyors is volt a kiszolgálás. Ez a néni volt az elsô pincér, aki nem elém pakolta le a dolgokat, hanem Dani kartávolságán kívülre. Tudhatott valamit.

Hangetsusan (1753m, 1000m szint, 4-5 óra, 12km)

Másnap túra a Chizenji tó fölé. Gondoltuk, majd a faluban töltünk vizet, veszünk kaját, de nem a faluban szálltunk le a buszról, hanem a Lonely Planet tanácsára eggyel korábban, hogy megcsodáljuk a vízesést. Megy fel felvonó a kilátóteraszra, az ösvényt lezárták, gondolom, gazdasági megfontolásokból. Mi azért azon mentünk fel. Tényleg nem volt karbantartva. Kicsit a dzsindzsában kellett taposni, mert nem engedtek be a felvonóállomás épületébe, ahova az ösvény vezetett... A kilátásért megérte, kék tó, nagy vízesés, a Nantaisan errózió pusztította oldala, amit gôzerôvel próbálnak megtartani. Tiszta betongát volt minden völgye, az alsó részeket pedig próbálták fásítani.

Vízünk, kajánk nem lévén elég rosszul nézett ki a helyzet. Volt két mandarinunk, hobbit fél almája, amit nem evett meg, három mocsikekszünk és 5 óra gyaloglás elöttünk. Azért nekivágtunk. Mégsem vagyunk nyulak. Szerencsére nem volt már nagyon párás az idô, mert egyébként tényleg túlélôtúrává fajult volna a dolog. Így csak rosszkedvünk volt a végefelé és elég lassan haladtunk.

Az út szépen ki van jelezve, de nem ártott az elsô részen, hogy kaptuk a turistatérképet. Csak hogy tudjuk, melyik kanjit kell követnünk. Késôbb mindig raktak ki térképet a kritkus helyekre, távolságot, idôt jelezve rajta.

Az út végülis gerincút, fel-le, fel-le, elég fárasztó néha, mert a fel általában nem lankás, hanem csak úgy felszalad a gerincen, akármilyen meredek is legyen. Néha azért beiktattak egy-két pihentetôbb szakaszt is. 3-4 bucit kellett megmászni, míg elértük a rendes csúcsot. Menet közben idônként lehetett panormázni a tó és a vulkanikus hegyláncok felé, igen csinos. A csúcson viszont semmi kilátás, 50m-rel arrébb építettek egy teraszt, ahonnan viszont tényleg pazar a panoráma. Meg is láttuk a három órára beígért esôt. Szaladtunk lefele.

Az elsô 100 méter okés volt, a hágóig tartó 300m viszont térdszaggató. Péter azóta is kenegeti a lemenôizmait. Csak egyszer ült seggre, illetve Dani lábára, aki épp aludt. Fel sem ébredt igazán. A hágó után gyaloggalopp, lankás, szépen kiépített ösvény az erdôben. Élvezet volt. Épp leértünk a tópartra, mikor a nyakunkra jött a háromórás esô. Kicsit begyorsítottunk, hogy elérjük az elsô parkolót, ahol klotyi (=víz) volt. Itt találtuk a táblát, hogy mi mindent nem szabad. Lehangoló volt egy kicsit.

A víz életre keltett minket, szaladtunk tovább a faluig. Egy omiyageboltban (ajandékbolt) vettünk két zacsi hülye kaját, amit nem kellett volna, és megkérdeztük, hol a pancsolda. Szerencsére közel volt a Lakeside Hotelben a buszmegállónál. Siettünk melegedni. Útközben találkoztunk egy majommal (Péter élete elsô majmával), adott is neki egy kekszet. Igen ám, de a rafinált maki egy hirtelem mozdulattal az egész zacsit ki akart tépni a kezébôl. Peti volt az erôsebb. Még próbálkozott kétszer a maki, aztán beletörôdött a dologba. Kicsit ijesztô volt azért.

Pancsi isteni, nagy faépület, itt végre hagytak elég téret ahhoz, hogy tovább bent bírtunk maradni Danival. Valami híres gyógyvíz volt, még napok múlva is kénszagot árasztottunk.

Egyébként Nikkóban található a fahíd, ami a honlap kezdôoldalán látató. 10 éve bedobozolták felújításra ami még két évig tart, így mi nem sétálhattunk át rajta.

Tokió 2.

Tokióba szombat reggel zötyögtünk be HÉV-vel, amirôl nem kellett átszállni, viszont elképesztô tömegnyomor volt ahhoz képest, hogy csak szombat reggel volt. Mi lehet itt hétköznap? Elég jól betölöttük hárman a négyesülést, de még így is befért két japán néni mellénk.

Lepakoltunk a szállóban, Peti elment interntezni, mi hashajtót keresni Daninak, mert mióta eljöttünk, bajban volt. Glicerinkúp ismeretlen, még Nikkóban adtak glicerines beöntôt, itt meg valami port nyomtak a markomba. Egyébiránt nincs egy rendes gyógyszertáruk sem, csak a kórházaknál. A többi csak drugstore, amiben mindenféle egészségjavítót és -rontót lehet kapni, no meg szépségápoló szereket.

Mikor Xavier is befutott Kanazawából (kicsit fagyongtunk miatta, mert hiába a mobiltelefon, nem volt képes szólni, hogy fél órát késik, grrrrr), lekezeltük hobbitot, aztán elmentünk Akihabarára. Ez Tokió elektronikai szeglete. Tokióban egykupucban van az összes, hasonló terméket áruló bolt. Ezért van könyvesnegyed, elektronikai negyed, sportnegyed (most sínegyed), ruhanegyed, ócskanegyed. Végülis ez egész praktikus, mert csak két-három utcát kell bejárni. Gyereknegyedet sajnos nem találtam. Viszont Peti vett magának egy vadi új Atomic lécet 1000 yenért, kötést hozzá majdnem ugyanennyiért, no meg egy botot és kesztyût. Ha másért nem, hát már ezért megérte Tokióba jönni. Itt elég nehéz lett volna megfelelô lécet találni a 48-as lábára. Általában a legnagyobb méret, amit egy rendes boltban kapni lehet, az 41-es.

Akihabara elég meggyôzô volt, de annyira azért nem olcsó. Peti vett egy fordítógépet meg egy hétköznapi órát. Hobbitra persze a bolt közepén jött rá a hasmenés több menetben, pelenkázó sehol, a lépcsôházban szórakoztattam az eladókat. Aztán már vacsiidô is lett. Yotsuyához mentünk vissza, ott volt sok étterem, végül dél-amerikait választottunk. Isteni. Xavier-val azért néha nehéz, mert más az értékrendje egy kicsikét, mint nekünk. Még sosem hallottam tôle, hogy valamire egyértelmûen azt mondta volna, hogy nagyon finom, esetleg, hogy: hát ez nem is olyan rossz, mint ahogy kinézett (sarki étterem); jobb, mint amire emlékeztem; lehetne egy kicsit zamatosabb; csak halat ne, azt Kanazawában kell stb. Nagyon bosszantó tud lenni.

Másnap reggel Edo múzeum. Nagyon érdekes volt, bemutatja az Edo-kori Tokiót és a 20.századi Tokiót, életnagyságú épületekkel, modellekkel, rengeteg fotóval, magyarázót szöveggel. Elvileg Japán leglátogatottabb múzeumává szeretnék felfejleszteni, ahova a külföldi kötelességének érzi betérni, de fennállása óta (legalább 10 év) képtelenek voltak angolra lefordítani a szövegeket. Annyi elôrelépés történt, hogy lehet fülhallgatós mesélôt kérni, vagy önkéntés angolul beszélô idegenvezetôt.

Aztán ebéd a sarki étteremben, ami nem is volt olyan rossz, mint X. gondolta. A konyhásnénik, mikor látták, hogy Dani nem hagyja enni az apját, elrabolták, pedig mindig így csináljuk, hogy egy eszik, egy játszik. Dani persze élvezte, csak néha megnézte, még ott vagyunk-e.

Következô program Asakusa. Piac, hatalmas, tömeg, a végén egy szép buddhista templommal. Hihetelen volt a nikkói és kamakurai csendes kis templomok után. Zsibvásár. Az ötjeneseknek kitett doboz mashol akkora, mint egy kis ládikó, itt egy hatalmas láda volt. Az emberek több méterrôl dobálták bele a pénzt, mert nem jutottak közel.

Aztán nekiálltunk keresni valami leülôt. Kicsit megint bedühödtem egykománkra, mert én már nagyon fáradt voltam Dani cipelésétôl (Petinek fájt a háta és kicsit kicsi is volt neki a kenguru), akárhova leültem volna, de nem, menjünk fel a szálló tetejére, ott biztos szép a kilátás. Lagzi volt, zárva, akkor maradjunk-e lent. Mindenkinek mindegy volt, ment a tökölés. Szerintem Tokió egyik legdrágább kávézója volt, de azért beültünk, ami jólesett. Persze 50méterrel feljebb lett volna rendes kávézó is, nem ilyen sznob, de mindegy. Pihentünk, utána meg elmentünk még megnézni Tokió elsô hídját, Nihonbashit (a múzeumban megvolt lekicsinyítve, de persze nem a mostani formájában). Elég vicces volt, hogy Tokió egykori elsô hídja felett 8 sávos autópálya, rajta 4 sávos út, alatta metrócsomópont, több kilóméter hosszú gyalogosalagúttal. Talán egyedül a folyó ugyanaz, amiben viszont tükrözôdtek a többtízemeletes házak. Azért találtunk egy emlétáblát és itt van Japán 0 kilóméterköve. Nem olyan szép, mint a pesti, csak egy lapos tábla.

Vacsi a közelben egy híres étteremláncban. Gondoltam helyes kis étterem, de nem, egy többszintes hodály volt. Ezért is mérges volt Xavier-ra. A saját lányát biztos nem vitte volna el oda, mert tulképpen sörzözô volt és egy idô után már minden asztalnál bagóztak. Xavier meg folyamatosan panaszkodott a füst miatt, hogy mennyire zavarja, de az nem jutott eszébe, hogy rajta kívül esetleg mást is... Elég sokáig tarott a vacsi, mert itt végülis sörkorcsolyákat árultak, jó sokfélét és jó drágát, ezért több körben kellett rendelni. Nagyon ízletes volt minden, de Dani teljesen odavolt. Mást sem csináltam, mint szoptattam, játszottam, szoptattam, játszottam, mert a zajtól nagyon meg volt ijedve. Így utólag, ott kellett volna hagyni ôket.

Másnap egész délelôtt végülis azzal ment el, hogy kerestünk egy éttermet Yebisun, amire Xavier emlékezett. 2 km gyaloglás után, mikor már se élô se holt nem voltam, megtalálta. Persze megkerültük a fél világot. Péterrel remekül tudunk szórakozni azon, mennyire nem képes tájékozódni. Egy rámenes volt, igen ízletes, de a nikkóinak a közelébe sem ér. Utána a srácok elmentek konferenciázni, mi meg sétáltunk még egyet egy bevásálónegyedben, ahol nagy gyerekboltokat ígért az utikönyv. Lópikula. Csak játékok voltak. Jól felhúztam magam, hogy egy ekkora városban képtelenség bármit is megtalálni, gyerekruhát venni vagy háti beülôt, ezért hazamentünk és szabad délutánt játszottunk. Dani nagyon élvezte, végre mozoghatott kedvére.

Kedd katasztrofális volt. Zuhogott az esô, gondoltam ideje omiyagékat (ajándék) venni a kollegáknak. Elzötyögtünk Asakusára, bevásároltunk, aztán el a közlekedési múzeumban. Amirôl kiderült, zárva, mégha nyitva is kéne legyen. Késôbb X. elárulta, ünnepnap utáni elsô munkanap volt kedd, ezért elcsúsztatták a hétfôi szünnapot. Átkozódtam egy kicsit, mert addigra már térdig vizes voltam, aztán mire eljutottunk a szálló melletti közösségi házba, már derékig. Végülis megszáradni mentem oda.

Toikióból ez az egyik legrosszabb élményem. Végülis azt nem mondhatnám, hogy nem voltak kedvesek a nénik, mert mindig mosolyogtak, de még véletlenül sem játszottak arra, amerre Dani kapart. Ô meg, szegény kiskölök, ment volna a többiekhez, ha tudott volna, de mikor odamentünk, hirtelen máshova mentek. Nagyon elkeserítô volt. Itt vidéken nem éreztetik az emberrel, hogy külföldi, inkább kiváncsiak ránk, ott meg kifejezetten kerültek. Úgyhogy amikor megszáradtam, hazamentünk és ki sem dugtuk az orrunkat a szállodából. Petinek este koktélparti, elég sokára ért haza. Szerencsére legalább ô élvezte a konferenciát, sok érdekes emberrel találkozott, sokat mosolygott...

Szerdára elôbújt a Nap. Ha nem süt ki, a reggeli shinkansennel hazemegyünk Danival. Gyünyörû vénasszonyok nyara igérkezett aznapra. A cuccot otthagytuk a szállóban (három ember kellett ahhoz, hogy eldöntsék, lehet-e és merik-e vállalni a felelôsséget!), elballagtunk gyerekkaját venni, aztán ki az állatkertbe. Végre egy program, amit mind a ketten nagyon élveztünk Danival. Szedegette a faleveleket, nézegette az állatokat. Most az oroszlán volt a kedvence. Itt vettem észre, hogy Dani kezd tévedésben lenni a nevével kapcsolatosan. Mivel minden japán, ha meglátja, automatikusan elkezd "kawai"-t (aranyos) kiáltani, Dani minden egyes kawaira odafordul, mert azt hiszi, hozzá szólnak...

Az állatkertbe mindenképp érdemes elmenni, ha valaki Tokióban jár. Van óriáspandájuk, lehet japán macit, jegesmacit, japán makikat, hokkaidoi barnamacit, pingvineket nézegetni és igen szép a parkja. Ez így egyben elég ritka.

Délután még egy közös program: a Tokió torony Xavier-vel, Petivel és a szíriai Ramival. Egy közeli metromegállónál beszéltük meg a randit. Ott álltam épp a térkép elôtt, hogy melyik kijáratnál érdemes felmenni, mikor egy néni odajött és megkérdezte, hova igyekszem. Ó, az nagyon messze van gyalog, mondta, és mindenáron rá akart beszélni, menjek metróval (20 perc gyalog). Égett a jóindulattól, de azt nem értette meg, hogy nekem ott van randim és végül teljesen elveszett a térképen... Szerencsére hamar meglettek a többiek.

A toronyba is érdemes felmenni. Elég drága (1400 körül), hogy az ember feljusson 250m magasra, de megéri. Ha tiszta az idô, akkor a Fujit is lehet látni. Nekünk csak a város jutott, de a maga rondaságában elég lenyügözô. Pont naplementére értünk fel, hangulatos volt. Peti aztán elrohant sílécet venni meg a cuccért, mi még maradtunk és kicsit késôbb elballagtunk az állomásra. Ott több-kevesebb kavarás és rohanás után sikerült felszállni a megfelelô shinkansenre, átszállás után meg már együtt ültünk mindahányan. Dani itt kitalálta élete elô önálló játékát: a lehajtható asztalkát csapkodta és élvezte, hogy visszapattan. Elkacagott sokáig. Tizenegy lett, mire Tsurugiba értünk, Dani még mindig ébren volt, de teljesen kimerülve. Az autót szerencsére ott találtuk a parkolóban mindenféle büntetôcédula nélkül, így haza is tudtunk menni egyenest.