Infók

Friss hírek

Fôoldal

október 7.

október 8.

október 9.

október 11.

október 12.

október 14.

október 18.

október 19.

október 22.

október 25.

október 27.

Október 8.

Elmentünk szocializálódni. Majdnem lekéstük a rendevút, mert Dani fél kilenckor elaludt, természetesen én is vele, Péternek meg nem volt szíve felébreszteni. Szerencsére úgy tûnik, hogy a japánok kicsit olaszosak a pontosság szempontjából: eddig még semmit sem késtünk le, hiába is késtünk.

A buszmegállóban már többen várakoztak, Alice, egy seattle-i anyuka három lányával, három japán néni tegnapról, egy kendôs fejû nô (talán Maha), egy vietnámi lány, Yum, akit elôször koreainak néztem. Az egyik japán néni vitt el minket Alice-ékkal, kiderült, egész jól beszél angolul. Egyébként a délelôtt folyamán az összes japán kollegináról kisült, hogy teljesen jó angolt beszélnek, de egész addig, amíg nem tettem legalább egy kísérletet japánul, nem szólaltak meg. Utána megállapították, hogy "Hm, hai, nihongo nem beszélsz" és folytatták angolul. Szerencse, hogy nem tökéletes az angolom, mert Alice-t sokkal kevésbé értik. Ha elég lassan beszéltem és sokat gesztikuláltam, nagyjából mindent megértettek. És viszont. Ha meg nem értettem, szépen úgy csináltam, mint ôk, hümmögtem, mosolyogtam, aztán rövid szünet után másról kezdtünk beszélni...

Dani persze most is a társaság közepe lett,pedig az állatkertnél csatlakozott hozzánk még egy baba (10 hónapos, de nagyjából egyformák). Elfogulatlanul: Dani sokkal szebb, mint a japán kisbabák. Itt valahogy aránytalanul nagy a fejük a babáknak és szemük meg az orruk nagyon kicsi. Danira mindig mondják, hogy milyen vidám gyerek (totemo genki desu) és mekkora szemei vannak.

Mikor bementünk, épp kezdtek özönleni az iskolás csoportok. Vicces volt. Több suli jött, ovisok is, mind egyenruhában, ami osztályonként különbözôtt. Elôbb jöttek a zöld törpék (zöld sapka, fehér poló, zöld sort vagy szoknya) vagy harmincan, aztán a sárga törpék, aztán a kék, majd a rózsaszín törpék stb. Ha nem látom, nem hiszem. Elsô pillantásra csak annyira lehetett egyik gyereket megkülönböztetni a másiktól, hogy fiú-e vagy lány. Péter mondja, hogy a nagyobbaknak a neve bele van varrva a gallérjukba, lehet, hogy a kicsiknek is.

Félúton megpihentünk, ott elôvarázsoltak egy kis rágcsát és teát, aztán ment a beszélgetés. Utána belehúztak a nénik, illetve igyekeztek belehúzni, mert gyerekeket állatkertben kicsit nehéz siettetni... Ez is teljesen jellemzô, hogy nem erôltették a dolgot, hanem finoman próbálták terelni a bagázst és kicsit gyorsabban lépegettek.

Egy másik néni hozott haza, mert az ô kocsijába jobban belefért a babakocsi. Megmutatott egy bevásárlóközpontot a közelben, ahova ôk szoktak járni, mert friss a hal és a hús. Ahova én mentem, az szerinte nem olyan jó, ahol Xavier-val voltunk, kifejezetten rossz, mégha nagy is, ahova meg a JAIST-osok járnak, az nagyon drága.

Még az állatkerti búcsúzkodásnál kisült, hogy tartanak valami fôzôtanfolyamot is csütörtökönként. Holnap a taiwani lány, Kay fog valamit alkotni, úgyhogy azt is kipróbáljuk.

Október 9.

Taiwani töltött szendvics

Hozzávalók 4 személyre: 3 fej hagyma, 1 sárgarépa, 10dkg szalonna, 20dkg csirkemell, 10dkg zöldborsó, 10dkg kukorica, 20dkg vegyes tengeri herkentyûk, tej, 1 toastkenyér

Hagymát, sárgarépát, szalonnát, csirkehúst apró kockákra vágjuk. Kevés olajon megdinszteljük a hagymát, egyenként hozzáadjuk a sárgarépát, csirkemellet, zöldborsót, kukoricát, a tengeri cuccost, végül a szalonnát. Ha minden jól átsült, hozzáadunk annyi tejet, hogy éppen csak elfedje, hagyjuk jól összefôni. Legvégül besûrítjük. Erre valami fura k-val kezdôdô fehér port használtak, amit egy kis vizzel összekevertek és hozzáadták az egészhez, majd jól elkeverték. Talán lehet kis liszttel helyettesíteni. Kis borssal és sóval fûszerezzük.

A toastkenyeret kb. 15cm széles darabokra szeljük, amiket bô olajban átsütünk. Ha kész, vágjunk le egy kalapot a tetejébôl, a nagyobbik részt belezzük ki, s a lyukat töltsük meg töltelékkel, majd fedjük be a kalappal.

Hát ezt tanultuk ma a fôzôiskolában. Reggel Yokusan jött értünk a buszmegállóba, megint Alice-ékkal mentem. Az egyik szomszédos kisfalu Community Halljába mentünk, ami egy olyan közösségi ház, ami tényleg közösségi. Használhatják és használják is a falubeliek. Amennyit láttam belôle, az a földszinten egy kis gyerekjátszótér, könyvekkel, játékokkal, fent meg néhány nagyobb terem székekkel, asztalokkal és egy teljesen felszerelt hatalmas konyha három munkaasztallal. Minden munkaasztalhoz mosogató, edények, kések, kanalak és egy kétfejes gáztûzhely.

Rajtunk kívül eljött még Maha és egy barátnôje, Yum és Neh, a kínai, no meg kb 10 japán háziasszony. Úgy tûnt, hogy ez tényleg egy fôzôiskola, csak minket is be szeretnének építeni. Beosztottak két kedves japán néni mellé. Japánul kiosztották a receptet és el is magyarázták, de nekünk ez nagyjából kínai volt. Kiosztották a hozzávalókat is minden asztalra (a végén befizettünk fejenként 300 yent a közösbe), aztán a nénik kézzel-lábbal elmagyarázták, mit is segíthetünk. Nagyon tisztán és gyorsan dolgoztak a nénik, közben meg vidáman nevetgéltek. A japánokban az a nagyon jó, hogy mindig valami gesztussal kísérik a mondandójukat, s mégha a szavakat nem is lehet érteni, az arckifejezésük és a kézmozgás alapján nagyon sokmindent ki lehet találni.

Mikor kész volt a kaja, az egyik nagy teremben megterítettek, hoztak iszonyú nagy teáskannákban teát és apró teáscsészéket is. Olyan összeszokottan dolgoztak, mi csak álltunk és lestünk.

A babakocsit nem volt szabad bevinni, ezért Danira Yokusan vigyázott, aztán átvette tôle Stephanie, Alice legnagyobb lánya és levitte a játszóházba. Ebédre felvittük gyerekeket (közben megjött Kanonchan is, aki tegnap ott volt az állatkertben), Dani krumplival próbálkozott, de túl fáradt volt az újításhoz, így Maha vigyázott rá, amíg ettem. Maha muzulmán, ezért sajnos ô nem lakomázhatott velünk.

Két japán néni közé kerültem, a jobboldaliról szerencsére kiderült, hogy nagyon szépen beszél angolul, s Péteréknél az egyik professzornak a felesége. A másik néni meg nagyon kedves volt és nagyon zavarban, hogy nem beszél angolul, dehát én meg nem beszélek japánul. Döbbenetes, hogy mennyire szeretnek beszélgetni ezek a japánok, mégha nem is értem ôket. Addig magyaráznak, amíg azt nem hiszik, hogy megértettem. Néha tényleg egyszerûbb mosolyogni és bólogatni.

Dani rettenetesen elfáradt, egész delelôtt nem aludt és körberajongták a lányok. Alszik, mint a bunda. Nagyon el van kényeztetve :)

Október 11.

Csütörtök délután átmentem még Alice-ékhoz kicsit beszélgetni. Kávé, sütike, körbeugrándozó gyereksereg. Kiderült, három hét múlva ugye elmennek, aztán ránkhagyományozná a konyhafelszerelését. Mondtam, kifizetem, de elhárjtotta, mert szerinte az nagyobb segítség, hogy nem kell azzal bajlódnia, hogy kire hagyja. Igencsak örültem, mert így lesznek szép tányérjaink, tálkáink, edényeink. Meg két ventillátorunk, ami szerinte nagyon hasznos lesz nyáron, mert a légkondi nem elég.

Tegnap este meg Xavier elvitt az orvosai francaiórájára. Danit Petire hagytam, szegény kölyöknek rossz napja volt, mert fájt az inye és nem találom a hûsítô gélt, no meg a délutáni séta is elmaradt. Szegény Petinek nem volt nagy öröm az este, sírt a gyerek eleget lefektetésig.

A franciaóra a város egyik legelitebb szállodájának, a Skyhotel (ejtsd: Sukájuhoteru) egyik tanácstermében volt. Elôtte Xavier elvitt poliplábbal töltött gombócokat enni, hogy ne legyünk éhesek, de óra közben felszolgáltak zöldteát, rendes teát meg desszertet is ötcsillagos módra ( = nagy tányér, szépen elrendezett néhány darabocska gyümölcsöcske és sütike). Padlószônyeg, fehér abrosz, széket alánktoló pincérek - mindenhez hasonlított elsôre a hangulat, csak francaiórára nem.

A társaság jó vegyes, nyugdijas, bóbiskoló kórházigazgató, magánklinikatulajdonos és felesége, vezetô orvosok, hobbizó háziasszony. A kiejtésük hihetetlen, a lelkesedésük hatalmas. Pl. une = jün, je = dzsö.

Amin nagyon meglepôdtem, hogy ismerték Magyarországot, és sokat tudtak róla (szerintem többet, mint egy átlag nyugat-európai), egyikük járt is ott egyszer. Felemlegették 56-ot, a kommunizmust, a Dunakanyart, Budapestet, a zenét, a lovakat, no és persze a tokajit. Már korábban is észrevettük, hogy itt, mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, megörülnek. Ăáá, hángáridszin, mondják, elismerôen bólogatnak, aztán kérdeznek még valamit, amit már nem értünk :).

Hazafele az utolsó vonattal mentem, amihez még van shuttle csatlakozás, ennek megfelelôen mind a vonat, mind a kisbusz alkoholgôzben úszott és tele volt Jaist-osokkal. A Jaist területén az egyetlen, ami tényleg hiányzik, az egy hangulatos kocsma. De még csak sört sem lehet kapni.

Shiramine

Ma délután elmentünk osztálykirándulni egy közeli kis faluba Ismerd-meg-Japánt felkiáltással. A kisbusz tele volt, ami nekünk nem jött annyira jól, mert bôven kitöltjük az ülések közötti helyet a lábunkkal és széltében is éppen csak elfértünk ketten a páros ülésen. Jó lett volna kicsit lazában, mert táskák Peti ölében, Dani meg az enyémben.

Jópár "régi" ismerôs eljött, az összes tanár és még néhány ráadás japán. Utólag kiderült, a hallgatag a Tatsunokuchi-i nemzetközi kapcsolatok osztályának vezetô, neki köszönhetjük a tanfolyamot és a kirándulásokat, a házaspár készítette az uzsonna-sushikat, az idôs bácsi pedig a skanzenben idegenvezetett.

Mögöttünk Yumék ültek. Mindig meg bírnak lepni. A férje pl. azzal kezdte, hogy hallott egy elméletet, miszerint a magyarok Mongóliából erednek és hogy ez igaz-e, mert látott ô már sok magyart, de nem hasonlítanak a mongolokra...

Kay és Yamamoto sensei tartottak kis idegenvezetést. Sensei viccesen elmagyarázta, hogyan is kell az onsent használni Japánban (semmi ruha, csak egy kis törülközô a megfelelô részeket takarva, fürdés elôtt tisztálkodás, semmi csimbókáztatás). A társaság nagy része be is ment a fürdôbe, néhányan kint maradtunk. Yokusan vezetésével megterítettünk egy direkt piknikezésre kialakított dobogón (amolyan alkalmi tatami, szigorúan mezítláb).

A közelben volt egy természettudományi múzeum, oda mentünk be, amíg vártunk a többiekre. Danit Yokusanék elkérték, vigyáztak rá, míg odavoltam. Dani persze belopta magát mindenki szívébe. Sokan foglalkoztak vele, de nagyon jól bĂrja.

A múzeumban direkt nekünk levetítettek angolul egy dokumentumfilmet az 1934-es nagy sáráradatról, ami után megépítették a völgy gátrendszerét. Shiraminét akkor 50-en lakták, de csak 4-en élték túl. A víz 3km-re magával sodort egy 16m magas, 32m széles sziklát, ahol minden évben tartanak egy rockfesztivalt a sárár emlékére...

Ahogy lassan összegyûltünk újra (Petiék jöttek ki utoljára :), kaptunk uzsit, házi készítésû, nádba bugyolált sushit és teát, sört. Megint mindenki bemutatkozott, szerencsére Peti az egész család nevében beszélt, aztán elmentünk a skanzenba.

Egy kis falut állítottak össze régi házakból, bent teljesen régiesen berendezve. A cipôt persze le kellett venni a bejáratoknál és a babakocsi is kint maradt. A legjobb, amit láttunk, az a nyúlfrizbi volt. Azzal fogták a nyulakat. Amikor a nádfrizbit eldobták, olyan hangot adott ki, mint a sas, a nyúl megdermed és hoppá, el lehet kapni.

Természetesen a helyi állatvilág vezére is jelen volt kitömve, többször is, különbözô fenyegetô pózokban. Talán nincs embermagas, de 150kg körüli, és azt mondják, jobb félni tôle és túrákon inkább macicsengôvel közlekedni.

Október 12.

Shishiku, Tsurugi hegye

Tegnap megkaptuk a jogosítványok fordítását, így ma nagy merészen autóba ültünk. Peti vezetett. Azonkívül, hogy nagyon izzadt, csak onnan lehetett látni, hogy Japánban vagyunk, hogy alig fért be az elsô ülésre, nagyon hátra kellett hajtania a háttámlát, ha rükvercbe kapcsolt, lekönyökölt minket a hátsó ülésen, és ha indexelni akart, valahogy mindig az ablaktörlô kapcsolódott be.

A felvonó végállomását könnyen megtaláltuk, még egy térképet is felfedeztünk a parkolóban. Elég sematikus volt, inkább vicc, mint turistatérkép, méretarány, tájolás sehol, úgyhogy elôször persze rossz irányba indultunk. Egy helybeli bácsi visszaterelt minket, mikor magánterületre akartunk behatolni. Másodjára már könnyen ment, mindig csak felfele. A szépen gondozott park után (kiépített bbq helyek, folyócska stb.) kezdôdött az erdô. Elején tábla: maciveszély. Péter persze viccelôdött rajta, de azért elôvettük hobbit egyik csörgôjét. Elég idétlenül éreztem magam, dehát ne ezen múljék, hogy egyben érünk-e le. Állítólag az itteni mackók nem veszélyesek, de ha megijednek, nagyon agresszívak bírnak lenni és akkor halál lehet.

Az erdô nagyon szép, sûrû japán cédrusos, lombhullató, az alsóbb szinteken tele lábnyi vastag bambusszal. Az ösvény szép turistaösvény, leágazás sehol, egyenletesen felkanyarog a gerincre. Csak az volt a furcsa, hogy nem csicseregtek a madarak. Nagyon csendes erdô volt, csak akkor zajongtak, ha felijesztettük ôket.

Dani nagyon jól bírta apuka hátán a kiképzést, érdeklôdve kikönyökölt a hátizsákból, aztán fél óra után bealudt és csak a csúcson ébredt fel.

Még így összel is iszonyú meleg, párás volt az idô túrázni, folyamatosan ömlött rólunk a víz. Szerencsére csak másfél óra az egész (kb. 500 szint). A gerincen egy kicsit még tébláboltunk fel-le, mielôtt kiértünk volna a felvonóhoz. Illetve nem is a felvonóhoz, hanem egy nyári sípályához. Épp senki sem síelt sajnos. Fent bérelhetô elektromos kiskocsik, nyári szánkópálya, játszóterek, piknikezôhelyek, siklóernyôsöknek felszállópálya. Rengetegen voltak, eszegették a kis pakkocskáikat.

Mi is letelepedtünk egy panorámás padra, nézegettük a tengert, a hegyeket meg a Jaist-ot felülrôl. Innen tényleg jól látszott, hogy szó szerint az Alpok lábánál vagyunk és hogy vulkanikus az egész láncolat. Mikor Peti elment sörért, a szomszéd padról egy néni odajött és megkínált a desszertjükkel. Próbáltam minél udvariasabban köszöngetni, remélem sikerült. Egész jól nézett ki, hanem az íze! A tészta még okés volt, de a töltelék édesbabból készült (azuki) és nagyon kellett mosolyogni, hogy lecsússzon. Peti már ismerte, látványosan csipegettük, amíg el nem mentek, aztán kidobtuk... Peti mondja, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen sütialap. Szörnyû.

Hobbitot természetesen most is ezren megcsodálták, amikor krumplit próbáltunk beletuszkolni, akkor épp egy egész család állt tisztes távolban és mondogatták lelkesen, hogy "kawai ne!!!"e (de ari). Hobbit persze élvezi és annál inkább produkálja magát.

Október 14.

Tegnap az esôs évszak tiszteletére elmentünk boltba. Pulanto3, ahol Xavier-val már voltunk a legelején. Esôben, térkép nélkül kicsit kalandosabbnak tûnt, mint vele, de azért meglett, anélkül, hogy eltévedtünk volna. Jól bevásároltunk, megebédeltünk, aztán elballagtunk Xavier-ékhez vendégségbe. Mondjuk az ebéddel Péter kicsit melléfogott, legalábbis az elsô fogással. Vett valami hihetetlenül jól kinézô rúdra feltûzött húsdarabkákat finom szósszal leöntve, rögtön be is tettem kettôt, kicsit fura volt az íze. Közelebbrôl megnézve kacsa- vagy csirkebôr volt kisütve. Hát elment tôle a kedvünk... Szerencse, hogy a többi naggggyon finom volt, tök és halak kirántva.

Xavier-ékhoz eltalálni sem volt olyan egyszerû, mert a térképünkön csak a fôbb utcák vannak rajta, de csak negyed órát késtünk. Házigazdánk, jó svájci módjára, azért szóvátette...

Vacsorára sukijakit ettünk. Az asztal közepén áll a leveske, abban fôzögetnek gombát, hagymát, tofut, húst, konnyakut (valami krumpliféle gyökere lereszelve). Esznek mellé rizst persze és isszák a teát, szakét, most éppen Egri bikavért, amit a Pulantoban talált Petya (szamorodni is volt, és nem is a legolcsóbb kategoriában!). Elhozták az otthonból Yumi anyukáját is, aki igazi matriarcha módjára viselkedett, pedig tolószékhez van kötve féloldali bénulással. Csak akkor volt jó az étel, ha rábólintott. Xavier megint adott sok jótanácsot, Yuki, Yumi, Makuchan eljátszottak Danival, aki aztán teljesen kikészült.

Danival most új dolgot próbálunk: esténként cumisüvegbôl kapja a tejet, mert azt gyanítottuk, hogy az éhség miatt ébred fel többször is éjszaka, ugyanis az esti szoptatásokba rendszeresen belealudt. Így betermel 200ml-t és alszik hajnalig. Egyelôre. Ma 220ml-lel próbálkozom, de lehet, hogy nem érdemes kitolni a felsô határt, mert végtelen a kapacitása :) Délben pedig már a 80ml krumplinál tartunk, eszi rendesen, nem kell nógatni. Jövô héten jön a répe. A banánnal teljesen leálltunk, mert istenes székrekedése lett, robbantottuk.

Most egyébként azt tanulja, hogyan lehet ülve és állva maradni, anélkül, hogy eldôlne. Néha egész sokáig sikerül, s magától is megtalálja az egyensúlyát. Eddig még csak egyszer volt ô a gyorsabb, elôbb nagyot koppant, aztán nagyot bömbölt. Járni is nagyon szeret, apránként felfedezzük a lakást. Hétvégén már egy kis dombot is megmászott, tegnap meg megvettük élete elsô cipôjét, csakhogy szokja. Persze mindig le akarja venni.

Ma Péter lement a tartózkodási engedélyekért a városházára, utána pedig nyitott egy bankszámlát. Kezdünk teljesen hivatalosak lenni. Innen már csak egy lépés, hogy legyen autónk és telefonunk. Kiküldték a telefonkártyát is, amivel olcsón lehet külföldet hívni. Valami 25 yen magyarországi fix telefont hívni és 2000 yenesek a kártyák. Ennyibôl már beszélgetni is lehet.

Október 18.

Az utóbbi pár nap elég hétköznapi volt, lassan beáll a rutin. Kedd este voltunk japánul tanulni, mindig van egy-két új emberke. Yamamoto sensei elég gyors tempót diktál, de annyi baj legyen, annál jobb. Azzal kezdte az órát, hogy kézzel-lábbal elmutogatott egy haikut, aztán úgy belefáradt, hogy Kayt is áthívta segíteni, pedig ô aztán nem tanár.

Szerdán reggel a nôegylet lent volt Miyatakében, a szomszédos faluban. Origamikat hajtogattunk. Részemrôl persze csak egy darabig, mert Dani most nem akart Stéphanie-val megmaradni, a kislány nagy bánatára. Jövô héten elmegyünk az origami múzeumba, Komatsu-ba.

Most is volt egy új lány, Sumarallah vagy valami hasonló a neve, klasszikus görög szépség, innen végzi a politikai közgazdaságtant Görögországban, úgyhogy hazajár vizsgázni. Merthogy a férje itt foglalkozik matematikai logikával. Vannak életek. Este meg, mikor lent sétálgattunk Danival, összefutottam megint a szomszédasszonnyal. Bangladesi (már most nagyon fázik), közgazdász phd-s, 2 éves a fia, akit ugye beadott a bölcsibe, mert a férje meg Toyomában (szomszédos megyeszékehely, kb 2,5 órára) dolgozik és csak áprilistól jön. Aztán csatlakozott hozzánk egy koreai (bárcsak meg bírnám már különböztetni ezeket az ázsiai arcokat...), aki Tokióban phd-zik, a lánya 1,5 éves, úgyhogy gyerek bölcsiben, ô meg havonta 3x utazik konzultációra. Nagyon szimpatikus a keletiekben, hogy soha nincs egy rossz szavuk sem. Nem panaszkodnak, mindig csak mosolyognak.

Tegnap délben a szomszédasszony (Nahar) jól meglepett. Átjött és hozott kostólóba currys csirkét bangladesi módra. Leült egy kicsit beszélgetni, mialatt épp Daniba tuszkoltam a krumplipürét. Nem túl vendégszeretô helyzet, mert ilyenkor az asztal körül minden repül és minden krumplis. Remélem, azért jó szomszédság marad. Peti nagyon odavolt fôztjéért :0

Peti az utóbbi pár napban papírokat intézett és infokat gyûjtött, hogyan lehet/érdemes autót és mobilt venni. No meg nyitott bankszámlákat, hogy legyen is mibôl. Mesélte, hogy a postára már egyedül ment és bankszámlát nyitni még egyszerû volt, de azt megértetni velük, hogy ô nem innen akar Svájcba utalni, hanem Svácjból ide... A tokiói központot is felhívták, hogy válaszolni tudjanak. Szerencsére a fônök vele már beszélt angolul. Mikor nekem kellett a kézpénzt küldeni, hagyott kínlódni az echte japán kolleginával.

Dani továbbra is tiporja a szíveket. A miénket kevésbé, mert most hisztisebb kedvében van, ha itthon vagyunk, talán a kuszás bosszantja. Ráadásul elkezdôdött a taknya-nyála összefolyik korszak, azt mondta Nahar, hogy ebben a korban ez normális, ne aggódjak. Remélem, nem lesz még egy ilyen éjszakánk. Óránként felébredt arra, hogy nem kap levegôt, s alig lehetett megnyugtatni, úgy megijedt. Csepegtetés, orrszívás, orrtörlés - mindentôl üvölt. Peti szegény nem is aludt.

Miután valamennyire összekaptuk magunkat, dél lett. Az egyórási busszal és hátizsákkal bementünk Kanazawába vásárolni. Peti feltett szándéka volt, hogy szerzünk mobilt. Elballagtunk az állomásig, hogy turistatérképet szerezzünk, ott elárulták, hogy az épületben van J-phone üzlet, alias Vodafone. Úgyis azt mondták, az a legolcsóbb, hurrá. Valami egyszerû kis modellt szerettünk volna, de akárhogy nézegettük a kirakatot, nem találtunk, még olyat sem, amelyikben ne lett volna digitális kamera.

Peti merészen rákérdezett az eladónál, beszél-e angolul, szerencsére beszélt kicsit, úgyhogy így csak másfél órába telt, hogy legyen két készülék családi elôfizetéssel. Szegény néni nagyon megdolgozott a fizetéséért és másfél óra után még arra is volt ereje, hogy kedvesen azt mondja, menjünk máskor is, nagyon szívesen segít, ha szükség van rá. Hihetetlenek ezek a japánok. Mindig olyan segítôkészek és nincs lehetetlen a számukra.

A készülékekrôl annyit, hogy mi tényleg a legegyszerûbbet szerettük volna venni, de olyan nem létezik. A végeredmény Péternek egy ingyenes Toshiba, amiben 1mpix-es kamera van meg isten tudja hány kis kütyü, a másik meg kb. 24000 Ft-ért egy 3mpix-es kamerával és japán-angol, angol-japán, japán-japán szótárral. Csak bámultunk. Otthon úgy nekiestünk, mint a kamaszok, mikor megkapják életük elsô mobilját, s fél óra után már nagyjából képben voltunk.

A Vodafone-nál egyébként elég vicces volt, hogy a legtöbb idôt az vette el, hogy kitöltötték közösen a szerzôdést tört japánnal, angollal. Otthon aztán észrevettük, hogy a hátoldalán ott volt az angol használati útmutató...

A sikeres mobilvásárlástól igen belelkesedtünk, végülis teljesen önállóan intéztünk el valami komolyat Japánban, úgyhogy elmentünk még boltba. Van szerencsére Mountex-szintû hegymászóbolt az állomás mellett, ott szereztünk két macicsengôt (tulajdonképpen mini tehénkolompok, csak színesre vannak festve), Hakusanról túratérképet 50000-eset, szemeztünk hobbit hátibeülôjével. Az emeleti könyvesboltban pedig találtunk végre angol nyelvû autósatlaszt. Általában nagyon nehéz találni bármi hasznosat angolul. Viszont volt egy könyv japánoknak a külföldiek viselkedésérôl vicces kis ábrákkal, de sajnos japánul. Pedig nagyon érdekes lehet, mit találnak rajtunk furcsának... Vagy mit nem.

Könyvesbolt után muszáj volt már megtámadni a Szukájuhoteru alatti kajáldát, megmutattam Péternek a polipos gombócokat, nagyon ízlett neki. Ô már evett ilyet csak a palacsinta formájában, okonomiyaki-nak hívják olyankor. Aztán még a bevásárlónegyedben letaroltuk a százjenes boltot mindeféle háztartási cuccokért, hogy hétfô meg tudjuk vendégelni Naohiro komát és a barátnôjét. Eddig ugyanis csak két villánk-késünk-kanalunk volt, no meg hihetetlen sok eldobható pálcikánk. De azzal viszonylag nehéz pörköltöt enni galuskával és uborkasalival. Szóval lett evôeszközünk, de ma este rájöttünk, hogy csak három székünk van.

A százjenesben még döbbentem egyet. Hirtelen elôugrott az egyik polc mögül vagy négy kamaszlány és elkezdett hangosan kawai-ozni ("de ari"), aztán pikkpakk, elôkapták a mobiljukat és lôttek pár sorozatot hobbitról, és mielôtt észbekaptam volna, már ott sem voltak. Hihetetlen. Csak tátogtam. Új generáció.

A sétálóutcán vannak fekák. Hárman is ováznak ott, persze már nagykabátban. Hobbit velük is nagyon kedves volt, ha meg egyszer arra járunk, talán már haverkodni is fogunk. Szerintem nincs is több feka a városban.

Október 19.

Újabb álmatlan/füldugós éjszaka után (kinek mi jár) szabadnapot vettünk ki és lementünk a tengerre. Hihetetlen közel van, nincs fél óra a szebbik része. Péter mindenképp fürdeni szeretett volna, pedig Xavier nagyon igyekezett elrémíszteni pörölycápákkal, három méter magas medúzákkal és az idôjárással. Szerencsére nem sikerült.

A japán nyelvû térkép alapján tájékozódtunk, mert az iszonyú részletes, még a közlekedési lámpákat is jelzik rajta. Azért még így is elég kalandos volt, túl gyorsan történtek a dolgok általában. Ráadásul elôtte még tankolni is kellett meg olajat töltetni a kocsiba. A benzinkutas nagyon meglepôdött, mikor Peti önállóan kivette és a helyére akasztotta a töltôfejet. Az az ô dolga lett volna. Megjegyezte aztán, hogy nagyon mocskos a kocsi motorja. Szerencsére azt nem jegyezte meg, hogy már két éve lejárt a mûszakija...

Az elsô tengerparti kísérletünk nem sikerült valami jól, egy golfpálya és egy temetô mellett kötöttünk ki, a part meg elég sivár volt, tele hullámtörôvel, még a szárazföldön is. Azért megebédeltünk, mert éhesen nem lehet strandot keresni. Rántott zöldségek, rántott csicsóka, tavaszi tekercs. Aztán hobbit is követelte a jussát, kapott is sárgarépás krumplipürét, de egy óra múlva megint éhes volt. Feneketlen a gyomra.

Következôre már a hivatalos parkos-homokos strandot találtuk meg, persze hullámtörôk mögé szorítva. Szükség is van rájuk, hihetetlen nagy hullámok jöttek, pedig még nem is volt erôs a szél igazán. Péter tesztelte a vizet, aztán a japánok nagy bámulatára habozás nélkül belesétált. Azt mondta, volt vagy 20 fokos még mindig. Bálnázott egy nagyot, lesikálta egy kicsit a bôrét, aztán jött ki fázni vidáman.

Még körbesétáltuk a partot, de ahhoz képest, hogy vasárnap volt és ragyogó szép idô, nem sokan tébláboltak. Mi is inkább elmentünk a Jasco-ba vásárolni. Fô projekt Dani ágyába matracot találni, de estére rájöttünk, hogy lehetetlen. Egyszerûen más a szabvány, 70x120-as legjobb esetben. Ha ezt tudom, kihozzuk a matracot is. Viszont legalább etetôszéket találtunk, "le moins chexsazr", de a lehetôségekhez képest a legcsinosabb. Kb. 20 centivel lehet alacsonyabb, mint európai társai. Este ki is próbáltuk, Dani eléggé élvezte, csak még eldôl benne.

Vannak más látszólag lehetetlen feladványok is: pl. faliórát venni. Vagy használható felmosófát. Vagy tized tepsinél legalább egy kicsivel nagyobb sütôt. Merülômixert.

Viszont sokmindenben nagyon szellemesek. Az öregeknek lehet kapni járókeretet, ami tulképpen gurul. És nem is járókeret, hanem inkább tólható szék. Ha elfárad, leül. És ha boltba szeretne menni, az ülôke alá be is pakolhat. Persze fék is van rajta.

Október 22.

Hétfô este átjött Naohiro koma és Okazakisan vacsorázni (Peti kollegái). Szerencsére hoztak magukkal széket is. Peti csinált pörköltöt nokedlivel, hozzá ubisalit, desszertnek meg vettünk fagyit, mert nem találtam se vaniliáscukrot se pudingport. Hoztak mindenféle japán finomságot, sörkorcsolyákat: valami lében ázó fokhagymát, rágcsát, szárított sajtos halat, no meg helyi szakét. Azért nem bánták a magyar konyhát, igen lelkesen ették a vacsit, itták a sört és a szakét. Nagyokat hümmögtek közben örömükben. Igen vicces kedvükben voltak, jó emberek nagyon. Elmagyaráztak néhány dolgot a lakásban. Megkérdezték, milyennek találjuk a kérót, merthogy a legtöbb európai egyszerûen csak "rabbithole"-nak hívja. Hát azért annál jóval nagyobb. Vagy nekünk lennének túl alacsonyak az igényeink?

Kedden japánóra helyett teaceremónia-bemutató volt a kollégium tatamis termében. Jó sokan összegyûltünk, körbeültük a szobát az elválasztók mentén (Péter persze túllógott...). Az egyik sarokban készült az igazi ceremónia, a másikban a gyorsított változat. Igazi kimonóba öltözött ceremóniamester-néni is jött, ô magyarázta mit hogy kéne csinálni. Igen bonyolult ügy, körülményes udvariassági formulákkal és meghatározott mozdulatsorral, amit nem illik elrontani.

Különleges teahabverô segítségével különleges teából kavarják ki a teát. Elvileg a szoba közepén levô mélyített tûzhelyen melegszik a víz, amit hozzáadnak, de most persze termoszból jött. A falon valami szép japán felirat volt, a néni meghajolt elôtte, majd a teáskészlet elôtt is. Az egésznek a lényege végülis, hogy minden apró részletnek megadják a tiszteletet és a csodálatot, amit kellô visszafogottsággal, de nagy átéléssel kell kifejezni. Pl. mielôtt az ember ihatna a teából, meg kell csodálnia minden oldalról, körbeforgatnia, megnézni az alján a gyártó jelét, még egyszer megcsodálnia, mondani valami a szomszédnak és csak ezután lehet meginni. Teljesen ki kell üríteni, habostól (habosra verik fel a teát!), aztán megint megcsodálni. Az azukis (édesbab) sütit csak megfelelô helyre tett szalvétára lehet elhelyezni, megfelelôen tartott pálcikával (mindig két kézzel kell elvenni és visszarakni). Mindent két kézzel kell csinálni, mert az a nagy tisztelet kifejezése (pl. a pénztárosok két kézzel adják oda a visszajárót, a névjegykártyát is két kézzel kell átnyújtani).

Persze most nemigen volt ünnepi hangulat, ment a beszélgetés, nevetgélés. Péter lába már az elsô 10 perc után elzsibbadt, Yukikosanék jól szórakoztak rajta. Dani közben a kislányokkal bulizott a szomszéd szobában, néha átmentem hozzá, hogy rendben van-e. Mikor egyszer sírni kezdett, Yamamotosensei is velem tarott és kezelésbe vette a fiatalembert. Semmi perc alatt megnyugodott. Európában nemigen látni, hogy tisztes ötvenes éveit taposó tanár nyilvánosan gügyögjön egy gyereknek, puszilgassa és hülyéskedjen neki. És erre még büszke is legyen.

A szertartás végére bevittem Danit, persze rögtön nekiestek, még a ceremónianéni kezébe is elkerült. Néha már aggódom, megárt neki a nagy népszerûség. Nekem biztos, mert néha elég nehezen van el a földön egymaga, annyira kezd hozzászokni, hogy körberajongják. Pedig többüknek van gyereke, csak napközben a bölcsiben.

A nagy rajongás után hazementünk pihenni, Dani le is húzott két órát egyhuzamban. Este meg benéztünk még a nemzetközi diákok fogadóestjére. Péterék is mentek, de ôk a legelejétôl ott voltak, látták végig a mûsort (különbözô néptáncok) és végigkóstolták a kaját. Bár Péter panaszkodott, hogy evés helyett csevegni meg mosolyogni kellett. Természetesen rögtön nekünkestek, ahogy megérkeztünk, ismerôsök, ismeretlenek egyaránt. Jó lenne, ha lenne idônként egy fiatalabb gyerek is, akit szeretgetnek. Péter ugyan azt mondja, hogy Dani az óriási szeme miatt olyan népszerû, de azért az már túlzás, hogy negyed óráig tart elindulni, mert fotómodellkedik mindenféle csoportképekhez...

Ma reggel origamimúzeumban jártunk a lányokkal. Mindig Dani az egyetlen férfi. Érdekes hely volt. Nemcsak múzeum, hanem édességgyár is, rengeteg féle rágcsával. Mindenbôl kitettek szabad kóstolót is, a kislányok jól végigkajálták az egészet. A múzeum kb. tizedakkora, mint a sütigyár, de rengeteg origami volt benne. Ha belegondolok, hogy nekem még egy béke meghajtogatása is komoly gondot jelent, itt meg volt aztán mindenféle állat, ember, esküvôi menet, tájkép, istentelen sokféle virág. Még magyaroknak a mûvei is ki voltak állítva. Sajnos csak annyi idônk volt, hogy gyorsan végigszaladtam rajta, mert utána etetni kellett, de még így is megérte. Gondolom, még visszamegyünk.

Oldal teteje