2004 április

Április 25.

Árilis egy kicsit húzósra sikeredett: vagy dolgoztunk, vagy társadalmi élet volt vagy aludtunk. Ezt a legkevésbe. No meg idônként Danit ápolgattuk.

Úgy kezdôdött, ahogy Tokióban abbahagytuk - cseresznyevirágzással. Xavier egyik nap szinte kidobta Petit az irodából, hogy most kell elmenni a Kenrokuenbe, mert gyönyörû az idô, hétvégére meg elromlik. Egyetlen gond az volt, hogy a nyakunkba varrta Ramit, a szíriai kollegát, akit annyira nem csípünk. Rendes emberke, de nagyon pátyolgatásra szorul, aztán ebbôol már kicsit kinôttünk. Szerencsére aznap rendes volt és nem töketlenkedett. Sôt, még beszélgetni is lehetett vele. A Kenrokuen tényleg szép volt, jobban tetszett mindenkinek, mint Ueno. Sokkal természetesebb, hogy nem egy kupacban volt az összes fa, hanem szétszórva a többi csak úgy simán szép fa közé. Persze rengetegen voltak. Sajnos leülni nem nagyon tudtunk, mert ahogy megálltunk, rögtön jött a támadás, hogy milyen aranyos a kölyök. Ha látták volna hogyan tömi magába a hanamidongót, lehet, hogy abbahagyják a kawaikodást. A hanamidongó a csereszenyevirágzás speciális mocsigolyója. Fehér, rózsaszín és zöld golyót feltûznek egy pálcára és arról kell harapni virágcsodálás közben. Dani mint egy kisdisznó, úgy falta... Mindez április 4-n történt.

Következô esemény a szülinapja. Szégyen gyalázat, tudom, de nem kapott tortát és valami hihetetlen nagy ajándékot sem. Igazából nem volt semmire szüksége éppen. Azért vettünk neki egy nagy micimacis labdát és szappanbuborékfújót. Ezekkel még mindig nagyon boldog. Ma, hogy teljes legyen a kép, kapott egy háromkerekû biciklit, mert egy hete hihetetlen lelkesen tologatja a lenti rozsdás bringákat. Gondoltam, a tetanuszt kihagyhatjuk az életünkbôl... Örültünk, hogy egy éves lett és túléltük az egy évet. Olyan sokáig azért nem örültünk, mert estére belázasodott és 8-kor már úton voltunk az ügyeletre, ugyanis kapott még egy lázgörcsöt. Szerencsére Peti otthon volt, így nagyon hamar elindultunk, de most ô ijedt meg jobban. Szerintem nem gondolta, hogy ennyire rémísztô. A kórházban nagyon kedves volt az ügyeletes doki, dehát nem értett a gyerekekhez. Viszont tudott annyit angolul, hogy "Happy birthday". Belenyomták a görcsoldót, aztán mehettünk haza, másnap meg a Taga senseihez. Komolyra fogta a témát és írt fel gyógyszert, amit rögtön be kell adni a kölyöknek, ha kicsit is lázgyanús.

Dani hamar helyrejött, csak megfázás volt. Utána jött a következô programpont, az utolsó szoptatás. Igazából nem is okozott nagy problémát neki, mert már egy ideje délután cumisüvegbôl kakaózott, így este gond nélkül elfogadta a sima tejet. Két nehezebb éjszaka azért kijárt, de aztán Peti a sarkára állt, hogy márpedig nem kelünk fel hozzá és azóta rendesen alszik egész éjjel. Ivettnek igaza volt. Amíg Dani szopott, egy-vagy két éjszakát ha átaludt, mióta nem szopik, mindet. Ha felébred, akkor valami baja van, mint pl. most, hogy nem kap levegôt az orrán keresztül.

Hétvégén kijárt a társadalmi életbôl, pedig túrázni szerettünk volna. Hivatalosak voltunk a kanazawai franica-magyar baráti társaság fogadására. Az az orvos szervezte, aki annak idején a franciaórát. Elég vicces helyzet volt, mert franciául alig beszélt valaki, leginkább japánul kommunikáltak az emberek. Külföldinek ott volt egy belga, két svájci, egy dán házaspár meg mi. Plusz 30 japán. Danit persze letámadták, de most jól jött, mert teljesen lehetetlenül éreztük magunkat ennyi ismeretlen ember között. Nem vagyunk a társasági élet nagymesterei, hogy bármirôol bárkivel bármeddig elbeszélgessünk. Ennek ellenére kellemes este volt, leginkább azért, mert Peti talált néhány nyelveket is beszélô emberket, én meg Yukival és Danival az asztalok alatt bújócskáztam vagy epret vadásztam az asztalról.

Másnap vendégeskedés a Shimada családnál Tatsunokuchiban. Még mindig nem értem, miért szeretnek minket annyira, de nagyon lelkesek. Most hagyományos teát kaptunk azukis sütikével, aztán klassz kis hússütögetés kerekedett, merthogy igazi tavaszi nap volt. El lehet lesni néháyn ötletet. Pl. a májat is grillezték. Valami hihetetlen finom. A rákokról, polipokról, bendôrôl ne is beszéljünk. Érdekes, hogy semmit nem ettek a húsokhoz, csak ittak valamit, aztán a végén jött a rizs. Nem is akármilyen. Bambuszrügyes, merthogy épp akkor kezdôdött a szezon. Valahogy nem akartak kirugni minket, mi meg maradtunk fél délután. Egész jól belejöttünk a japánba, tollasozásba, Peti a minigolfba. Nagyon lelkes emberek. Csak nehezen szánom rá magam, hogy hétköznap is elnézzek feléjük...

Aztán mi történ meg? Petinek becsúszott egy-két buli a nemzetköziekkel és a kollegákkal. Lelkes sörözések, éneklések is akadtak. Egyik alkalom a belga sör tiszteletére kerekedett, kagylóval, kenyérrel, sajttal és fejenként 3l igazi belga sörrel. A héten curry-parti volt, mikor is egy étteremben ettek elég nagy adag, de rettenetesen pocsék curryt, aztán ittak rá a laborban és néztek hozzá még pocsékabb filmet. Egy boxoló garnélarák volt a fôszereplô... Aztán az új diákokat is kellett köszönteni egy újabb hosszú estével, egyszer meg Nick, Smarullah és Tádé jöttek át társasjátékozni, de aztán hajnali fél háromig iszogattunk, sztorizgattunk. Kár, hogy hobbit nem ismert kegyelmet és másnap hatkor megfújta a riadót... Nickék egyébként most hazamennek egy évre, mert le kell szolgálnia egy évet a eeregben, de aztán jönnek vissza, valószínu+leg már babával.

Ja igen. Múlt hétvégén, mivel bambuszszezon van, elmentünk Xavier-ékkal ebédelni (ahelyett, hogy hegyre mentünk volna...) egy híres étteremben. Tényleg~ döbbenetesen jó kaját hoztak, de valahogy a paprikás csirkét még mindig jobban szeretem. Ebéd után kiköltöztünk egy parkba, a gyerekek pancsoltak a szökôkútban, mi hûsöltünk az árnyékban, aztán nekiláttunk megkeresni Xavier vezetésével egy tengerparit fagyizót. Eltartott egy darabig, merthogy Xavier volt a fônök, de megérte. Szójaízesítésû fagyi volt, valami helyi specialitás. Utána pedig a tengerpart...

Másnap kis túra Arijit komával. Azért kicsi, merthogy még nem vett túrabakancsot és mikor meglátta a havat az úton, inkább visszafordultunk. Még életében nem járt hóban, pedig rengeteg túrázott már 4000m felett, csakhát Indiában. Az is igaz, hogy edzôcipôben néha egyet elôre kettôt vissza tempóban haladt, de egy rossz szava nem volt. Mi viszont elég csalódottak voltunk, ezért megyünk is vissza, ahogy lehet. Szép kis 1500m-es csúcs lett volna, rálátással a Hakusanra.

No igen. Meg még annyi történt, hgoy elkezdôdött a félév és a félévvel a tutorkodás. Az elsô két alkalommal rettenetesen féltem, miket fognak kérdezni a hallgatók, de aztán átvettem az irányítást és hagyják magukat terelni rendesen.

Egy klasszikus párbeszéd szövegértési gyakorlat közben:
kérdés: Milyen szinû a jegesmedve bundája?
lehetôségek: fekete - fehér - szürke - sárga
diák válasza: Fekete.
én: Tudod, mi az a jegesmedve?
diák: Nem, nem tudom.

Ezen a héten Peti vigyázott Danira, míg odavoltam, jovo héten is, aztán elutazunk, utána jönnek anyuék és utána kezdôdik az bölcsi. Már nem tartok annyira az bölcsitôl. Mióta nem szopik, egész jól elvan másokkal is, nem hiányol annyira... Meglátjuk. Remélem, müködik majd a rendszer.

Április 30.

Utazás egy kicsit elhalasztódott, mert kedden délután hobbit hányni kezdett. Mentem is vele az orvoshoz, de hát csak megfázás. Aztán mikor este még négyszer újrázott, mentünk az ügyeletre. Nagyon kedvesek voltak, miközben Dani lázasan reszketett, csak kisült, nemigazán tudják, mennyi infuziót kéne a gyerekbe nyomni. Aztán mikor kitalálták, nem bírták beadni neki. Mi már röhögtünk Petivel, mert kicsit lehetetlen helyzet volt, fôleg, hogy nekünk ugye mindig csak annyit mondtak, hogy várjunk még egy kicsit. De mivel azért értünk már valamicskét japánul, kitaláltuk a szitut. 10 perc után csodák csodájára elôkerült a gyerekorvos (mert egyébként nincs gyerekügyelet), az megkereste a vénát és benyomta az infuziót. Két órás program. Peti elfoglalt egy ügyeleti ágyat a laptopjával és dolgozott, Dani meg szerencsére elaludt. A követekezô két nap mentünk vissza mindig egy-egy adag lötyiért, de sosem volt könnyû meccs. Ez még nem az a korosztály, hogy meg lehetne érvelni velük, most nyugton kell maradni, mert folyik az infuzió... Ráádásul a nyomás miatt nem is lehet túl magasan ugrabugrálni. Viszont Dani egész jól nézett ki a többi gyerekhez képest. Csütörtökön aztán kivették a tût, de másnap majdnem visszamentünk, mert nem maradt abba a mûsor. Azt mégiscsak vártunk egy délutánt, mert egyre több minden bentmaradt a gyerekben. Pl. egy egész palacsinta, amit kikunyizott. Nem lehetett nemet mondani neki, annyira örültünk, hogy eszik valamit is. Úgyhogy nem volt valami izgalmas április utolsó hete. Minden nap lemondtunk egy szállodát. Dehát sebaj, fô, hogy Dani már egész jól van, bár még annyira nem erôs. Viszont nagy betegségében elmélázott azon, hogy lehet két lábon járni és már két métert is megtesz önállóan. Annyira örül saját magának! Egyébként meg elég nehéz vele, mert nagyon hisztis (amitôl meg anyuka hisztis...), de azért ez érthetô. Majdcsak visszajön a régi jókedve.

Közben meg beindítottuk a lakáscsere akciót egy extra szobáért. Antonio annak idején teljesen elrémísztett minket, hogy milyen nehéz ügy, úgyhogy nem is foglalkoztunk vele, erre kiderült, hogy csak egy kérvényt kell írni. Ha ezt tudjuk...

Mi más? Csatlakoztunk. Peti épp aludt, de Danival néztük a BBC-t. Nem mutattak valami sokmindent, de azért örültünk. Vettünk is rá egy pezsgôt, de közben meghívtak Naokoék estére gjózázni (hússal töltött tészta), úgyhogy odavittük a pezsgôt. Danival hamar hazajöttünk, mert nagyon kivolt, de a többiek még iszogattak egy darabig.

Ja igen. Mindenki kérdezi ezt a tanítást. Úgy néz ki, hogy a master studenteknek kötelezô angolórára járniuk és a legalsó szinten kötelezô korrepetálásra is járni. Hát ezt csináljuk hárman. Idônként nem értem, mit is keresek én ott, mikor sosem tanultam igazán, de állítják, hogy tudok annyira, hogy csináljam. Azért sarokba bírnak szorítani idônként, pedig igazán nem kérdeznek túl sokat. Legalább velük együtt megtanulom a nyelvtant rendesen...