2004 december

December 16. (Képek)

Mikuláskor elmentünk Okinawára. Petinek összejöttek a mérföldjei, hát inkább elhasználtuk mindet, mielött esetleg változik a rendszer. A másik lehetôségünk a szülinapi jegy lett volna (direkt járatra 12000yen/fô), ami szintén elég olcsó volt, de az ingyenjegy jobban hangzott. December eleje Okinawát még erôsen a meleg tavaszi napokat idézi általában, minket inkább a június végére emlékeztetett (24 fok), a tenger pedig akár a Balaton augusztusban (22 fokos). Kicsit azért aggódtunk, mert az év legnagyobb tájfunja épp azon a hétvégén készült lesöpörni Okinawán, miután már tisztára mosta a Fülöp-szigeteket, de iszonyú mázlink volt, mert vasárnap reggelre úgy döntött, inkább megáll.Mikor kora délután landoltunk, sütött a nap, fújt egy kis szél, de a legtöbben pólóban rohangáltak az utcán. Ishikawa után hihetetlen változás volt.

Az út nagyon kellemes volt, tiszta lazítás volt hármasban repülni. Dani mindig begyûjtötte a játékokat (a végén már volt három összeszerelhetô repcsink, de valahogy mind elveszett), bámult ki az ablakon, élvezte a stewardessek figyelmét. Fukuokán szálltunk át, ami már elég kis reptérnek tûnt, onnan egyenest tovább Japán legtávolabbi csücskébe. A Yaeyama szigetcsoport már földrajzilag annyira nem tartozik Japánhoz, hiszen Taiwan csupán 200km, míg Tokió 2000. Kyushu pedig 500. Ishikagin a kis repterek hangulata erôsen megvolt: a gép szinte a kijárat elött állt meg, úgy kellett odasétálni, a földi személyzet pedig sorban állva meghajlással köszöntött és integetéssel búcsúztatott minden gépet. Ezen nagyon nevettünk, mert Dani mindig visszaköszönt nekik. Femtrôl gyönyörû volt a tenger, látni lehetett a szigetek között húzódó korallzátonyokat és körülöttük a hihetetlenül zöld vizet. Persze lentrôl már kicsit már volt a színe, de változatlanul nem lehetett betelni vele. Legközelebb, ha mennénk, szerintem egy sétarepülést bele kéne szervezni a programba, annyira máshogy nézett ki fentrôl.

A LP szerint nem volt rendes buszközlekedés a városban, ezért inkább taxiztunk a szállásig (ez tévedés volt, mert épp a reptér és a város között rendesen volt busz, viszont a sziget többi felébe már erôsen szervezni kellett a közlekedést). Az elsô szállásunk a Rakuten guesthouse volt a város közepén. Szép régi épület, erôsen recsegett-ropogott a súlyunk és hobbit rohangálása alatt, tele törékeny üveggömbökkel (ez is valami helyi jellegzetesség volt), halakkal. Elég szellôs volt a szobánk, de az a durva, hogy azon szigeten ez csak annyit jelentett, hogy jó a levegô a szobában, igazán nem lehetett fázni, mert éjszaka is 18fokig hûlt le a levegô. A hagyományosan épített házak mind fadeszkákból állnak, szigetelés szinte nulla. Az ablakok persze egyrétegûek. Nagyon kellemes helynek ígérkezett, bár bevallom, kicsit aggódtam a berendezés miatt. Viszont a futon nagyon kemény volt, aztán kiderült, mindenhol egyforma. Tartanak a szekrényben egy extra réteget, amit rá lehet pakolni puhításként. Mire ezt megtudtuk, addigra megszoktuk a kempingezést és már nem is volt érdekes.

Vacsorára és reggelire nem volt gondunk, mert tényleg a város szívében laktunk, éttermek, piac, kikötô öt percre. Délután elmentünk felfedezni a környéket, s akkor kisült, hogy minden érkedesebb látnivaló is ugyanilyen közel van, úgyhoy elég hamar kimerítettük a lehetôségeinket. Elballagtunk menetrendekért, megkerestük a város régi templomát, ami eyg kicsit sem hasonlított az eddig látott japán templomokhoz, se motívumaiban, se formájában. Még a kertje is teljesen eltért a megszokott kertektôl, de ezt persze foghatjuk a vegetációra. Vacsi elött leültünk a város egyik (illetve a központban az egyetlen) parkjába játszani, mert szegény Daninak alig volt szusszanásnyi ideje egész nap. Tetszett is neki, fôleg, mikor Peti elvitte békeharangot kongatni. Ugyanis a Béke parkban ültünk, ahol minden kongatás a békéért szól... A béke mellett felfedeztük a helybeliek esti elfoglaltságait: körbe-körbe sétálás a kb.300m-es pályán gyerekkel, kutyával, biciklivel vagy mindezek nélkül, catchballozás, breakdance gyakorlás, külföldieken vihogás. Erôsen kilógtunk a sörból doboz söreinkkel és egy szôke gyerekkel.

Másnap reggel összepakoltunk és irány a Kabira-öböl. Szokás szerint szerencsénk volt, mert anélkül, hogy tudtuk volna, elértük a reggeli 2 buszból az egyiket 9 körül. A következô már csak ebéd után indult volna. Eddigi tapasztalatainkkal ellentétben, itt a buszsöfôrök nem stresszeétál túl magukat, a pontosság üdítôen laza fogalom volt. Mi pont indulásra érkeztünk, de azért még vagy öt percet eldiskurált velünk a bácsi, hogy pontosan hova is igyekszünk, aztán végül egy másik turista fényképezôgépébôl kinyert infó alapján azonosítottuk a helyet. Arrafele a söfôrök mindig mindenkitôl megkérdezik, hova igyekszik, ami azért elég praktikus volt, mert pl. így tudtuk meg, hogy zárva van az onsen Iriomotén. Azt hiszem, ott a buszosok mindent tudnak, amit tudni lehet, ugyanis gyakran használják ôket postásnak is.

Az öbölhöz vezetô út végig a tengerparton haladt, épp apály volt, szedegették az emberkék a kagylókat hasonló szerelésben, mint ahogy Ishikawában a nénik a rizsföldön dolgoznak. A testtartás is egyforma volt, csak valahogy a környék nem stimmelt. Egyébként rizsföldet alig láttunk - egyetlen egyet Iriomoten a dzsungelbôl kihasított darab földön. Cukornádültetvény rengeteg volt, és kell legyen valami búzaféléjük is, mert a Yaeyama soba (tészta) nem hajdinából készül, hanem gabonából. Amúgy leginkább csak ananászültetvényekbe botlottunk és legelészô tehentekbe.

A Kabira-öböl hangualtában már hasonlított az átlag japán turistahelyhez: buszok mindenfele, omiyageboltok, zászlókat lengetô, kiabáló idegenvezetôk, irashaimase-nénik. A parton sorban egymás mellett a negyed óránként negyed órás útra induló üvegfenekû hajók harsányan invitáló személyzettel. Kicsit zajos volt a környék ahhoz képest, hogy mennyire gyönyörû egyébként a hely: azúrkék tenger, a korallszirten megtörô hullámok, sziklás, sûrû növényzettel borított kis szigetek, fehér, porszerû homok. Kicsit feljebbsétáltunk a parton, hogy nyugisabb legyen körülöttünk az élet, aztán felbaktattunk a boltokhoz napkrémet keresni. Merthogy persze otthonhagytuk és erôsen tûzött a decemberi szubtrópusi nap. Hobbit bôre veszélyben, de sehol sem lehetett már kapni napkrémet - elmúlt a szezon. Végül az egyik eladó néni elôvett egy aprócska kis tubust és ott helyben bekenhettük vele Danit. Mire végére ért a projekt, Persze befelhôsödött...

Peti már nagyon be volt sózva, ezért átkocogtunk a szomszéd strandra, ami a LP szerint negyed óra kényelmes séta. Hát fél óra erôs tempóval sikerült elérnünk, alvó hobbitot cipelve dombnak fel, dombnak le. Átkoztam a LP-t erôsen. Egyébként szép az út, dzsungelke körbe, mangróveerdôcske, tenyérnyi pillangók. A strand a Seaman's hotel (ejtsd: szeemááánszuhoteru) mellett volt, megérte a fáradtságot. Hangulatos kis öböl, fehér homok, árnyékos part, térdig érô víz vagy 100m-en, aztán egy kis szakadás, ahol már úszni is érdemes volt. Peti rögtön belevetette magát a vízbe, hobbit lealudt a délutáni sziesztáját, aztán nagyon nem értette, hova is keveredett. Mikor rájött, rögtön élvezni kezdte a helyzetet: megbarátkozott a tengerrel, a homokkal, a kagylókkal és a szomszédos játszótérrel. A vízbôl éppen alig lehetett kihúzni, pedig már reszketett.

A délutáni busszal visszamentünk a városba, felkaptuk a cuccost és irány a kikötô az utolsó hajóhoz Iriomotéra. A hajó elsô ránézésre a Velencei tóra emlékeztetet, bár azért jóval nagyobb volt: kb. 80 embert vihetett, de dízel volt, nagyon pöfögött és ugyanolyan büdös volt. Mikor aztán elindult, más lett az érzés, ugyanis kb. 50km/ó-val száguldottunk és a nyugodt kis hajókázás hullámvasúttál alakult, ahogy kiértünk a nyílt vízre. A szigetek között volt egy szélcsatorna, ahol a hullámok simán nagyobbak voltak a hajónál, s idônként zuttyantuk egy nagyot a hullámvölgyekbe. Azt is megértettük, miért nincs nyitott fedélzet .... Szegény Dani félúton adta fel és vissza az uzsonnáját, aztán annyira elfáradt, hogy aludt végig. Remélem, elöbb-utóbb megszokja, mert nagyon klassz volt zötykölôdni a tengeren. Ahogy viszont beértünk a korall mögé hirtelen csend és nyugalom lett.

A LP szerint szállodánk Fukuhara kikötôjéhez közel esett, ehhez képest volt vagy 5 perc busszal. Szerencsére a helyiek itt is tudták, mi az ábra és felpakoltak minket a hajótársaság buszára, ami, mint kiderült, minden hajójárathoz jár. Szóval mégiscsak van buszközlekedés a szigeten, csak nem akármilyen. A Kampirashó nagyon szimpi szálló volt (mellesleg Uehara kikötôjôtél egy percre gyalog), szép nagy tatamis szobával, esténként és reggelente hihtetlen lakomával. Még Péternek is nehezére esett végigenni a menüt, annyira bôséges volt. Végiettük az összes helyi inyencséget: egzotikus gyümölcsök (a magyar nevüket sajna nem tudom mindnek: dragonfruits, passionfruits, ananász), finom halak, rákok, savanyúságok, levesek. Az ízek annyira mások voltak, mintha nem is Japánban lennénk, valahogy sokkal zamatosabbnak tûnt minden. Talán mások voltak a fûszerek is, nem tudom, de egész héten paradicsomi kajánk volt, akárhol is ettünk. Az étkezési szokások kicsit eltértek Ishikawától: itt szinte teljesen csendben ettek az emberek, úgyhogy szinte zavarban voltunk, hogy beszélgetünk egymással és hobbit is zajong. Viszont a helybeli itóka, az Awamori szinte elmaradhatatlan tartozéka volt néhány kollega vacsorájának. Mi is vettünk persze, nagyon finom ital, nekem jobban bejött, mint a szake.

Reggel irány az Urauchigawa. Iriomote arról híres, hogy a sziget kb. 90%-át dzsungel borítja és Xavier szerint Japánban csak itt vannak olyan területek,ahol szó szerint ember még nem járt. Amikor megláttuk az erdô sûrûségét, meg is értettük, miért. Mire összepakoltlunk, kisült, elment a reggeli busz (napjaban tulkepp csak 3 buszjarat ment a sziget egyik végébôl a másikba, ami elég is lett volna, ha észnél vagyunk), viszont kisült, a szállósok elfuvarozzák a vendegeket a kisbuszukkal a folyótorkolathoz. Így épp nyitás körül értünk oda. Teljesen kidolgozott rendszer volt: megmondták, hány órási hajóval kell visszamennünk, átlag egy órát adtak az embereknek nézelôdni, de mi kértünk ráadást. A végállomáson aztán a krapci felírta egy táblára, melyik hajó hány emberre várjon.

A hajók kis nyitott dízelhajók voltak, Dani rettenetesn odavolt az örömtôl, alig fért a bôrébe. A folyón felfele elég lassan mentünk, a bácsi sokhelyen megállt, közben persze japánul magyarázta, mi minden érdekeset lehet látni, Hát nekünk megmaradt a nézelôdés, de az is bôven elég volt: a mangróveerdôk, pálmafák, sziklaodúk, fehér vizimadarak teljesen más világba vittek minket. Nem lehetett betelni a látvánnyal. A végállomástól két közeli vízesésig volt érdemes elsétálni, utána már a transziriomote ösvény kezdôdött. Errôl a hosszú túráról még indulás elött sikerült Pétert lebeszélnem, mert a LP szerint legalább 8 órás gyaloglás volt dzsungelben, rosszul kitáblázott ösvényen. Nem éreztem úgy, hgoy másfél éves gyerekkel az év legrövidebb napjaiban kell ilyesmivel próbálkoznunk...

A vízesésekhez viszont nagyon szép út vezetett, kdiôlt fákkal, csobogókkal tarkítva. A Mariudo vízesést elôször felülnézetbôl csodálhattuk meg, aztán ráközelítettünk. Szépen lecsiszolt medre volt mindenféle fura alakú lukakkal, amiket szerintünk még az egykori vulkáni felpöfögések maradványai lehettek. Rengeteg ebihal élt bennük. Rendes turistaként lementünk egész addig, ameddig a kövek engedték, hogy egész közelrôl nézzük meg a vízesést. Ez a meredeken alázuhanó típusú volt, a messzebb található Kampira vízesés pedig a hosszan lebuckázó. Emennek egész le lehetett ülni a szélére, tapicskolni benne, annyira szelíd folyású volt a folyó, de a Mariudonál azért kétszer is meggondolta az ember, hova lép, nehogy elsodorja a víz. Ebédelni felballagtunk a Kampirához, ugyanis Dani közben bealudt. Ott aztán felébredt a vízcsobogásra, aztán akcióba lendült, úyg kellett visszatartani a víztôl. Amikor meg megjött a helybeli két varjú zsákmánykörútra, nekiállt etetni meg kergetni ôket.

Egyébként olyan szemtelen varjakat, mint Okinawán, sehol sem láttam eddig. Persze a Jaistban is profi módon kukáznak, de ezek a hátizsák legapróbb résén keresztül is kicibálták a nejlonzacskókat. Egyszer tévedésbôl elrabolták Dani homokozókészletét, másszor meg az autó- és labdakészletét. A bolond madár a csôrével próbálta feltörni a tömör gumilabdát, de csak nem sikerült neki.

Hangulatos ebédszünetünknek egy kb. 50fôs iskolai kirándulás vetett véget. Legnagyobb részük 14-16 év körüli lány volt, akik elég hamar ráakadtak Danira és onnantól fogva kb. fél órán keresztül megvolt a programunk: fényképezkedés mindenféle felállásban. Szerencsére hamar elmentek, jól szerevezett kirándulás volt. Egész fura volt, hogy meg mertek szólalni angolul, mégha egyszerre öten is találták ki, mit mondjanak.

Gyorsan eltelt a kiszabott idônk, futottunk vissza a hajóhoz. Épp elcsíptük, mintha csak ránk vártak volna, indultunk is. A folyón lefele már nem volt nagy nézelôdés, gyomta a gázt rendesen a pasi, így hamar visszaértünk. Rájöttünk, buszunk csak nagy sokára lesz, úgyhogy inkább elindultunk gyalog egy viszonylag közeli strandra. Közben elmúlt a reggeli ragyogó napsütés, befelhôsödött és szemerkélni kezdett az esô. Peti nem aggódott. Letelepedtünk a fák alatt a homokban, Peti még a vízbe is beugrott egy kicsit (persze Dani is ment volna rögtön utána...), pihiztünk, száradtunk. A strand itt is gyönyörû volt, fura alakú sziklával a vízben. Aztán mit volt mit tenni, az idô nem javult, a délutáni busz még mindig nem akart jönni, hát inkább elindultunk gyalog haza. Végülis bô egy óra alatt visszaértünk, a busz épp csak az utolsó fél km-n elôzött le. Elég szeles kirándulás volt, de szerencsére otthon várt a meleg pancsi és a lakomavacsora.

Másnapra még randább idô kerekedett viharos széllel, esôvel. Azért elmentünk sétálni a környékre, állítólag volt öt percre egy strand, de nem találtuk, aztán mikor rájöttünk, hogy Ueharában nemcsak este nem lehet mit csinálni, hanem napközben sem, visszaballagtunk a szállóba. Iriomotére mindenki csak kirándulni, kajakozni, kenuzni, strandolni vagy búvárkodni jön, ennek megfelelôen rengeteg búvárbolt, kenútúrázató van minden faluban, de kb. ennyi. Mi Danival semmi ilyesmibe nem mertünk belevágni (anyuka legalábbis), hát kitaláltuk, megyünk a sziget egyetlen onsenébe a déli bussza. Amikor aztán bemondtuk a söfôrnek, hova igyekszünk, kézzel-lábbal magyarázta, hogy azt nem lehet, mert zárva van és böködött egy kanjikkal telerótt papírt. Világos, ha nem értünk japánul, a kanjikat el bírjuk olvasni. Peti improvizált egy uticélt, az eygetlen még lehetséges turistahelyet a a szigeten, Yubut.

Yubura tulképp nem akartunk elmenni, mert a sziget ökörfogatáról nevezetes, amit Taketomin szerettünk volna kipróbálni, de ha már így esett, inkább felültünk a kocsira, mint gyalog átgázoljunk esôben, szélben a térdig érô vízben. A sziget kb. 500m-re lehet Iriomotétól, és a gázló mindig járható ökörrel, teherautóval, gyalog, persze ez utóbbi azért apálykor és nyáron élvezetesebbb. Dagálykor az ökrök a könyökcsontja fölé ért a víz, nagyon küzdöttek szegények, de haladtak elôre a maguk kis nyugodt módján, eltéríthetetlenül. A kormány az orrukon átvezetett kötél volt (mégcsak nem is karikán, mint Európában, hanem natúr), no meg egy kis ösztökélô ágacska. Eltévedni nem lehetett, mert az "út" villanyoszlopokkal is ki volt táblázva, no meg ezek a barmok vakon is áttalálhatnak már 30 év szolgálat után. Az egyik ökör, aki húzott minket, már 43 éves volt, azt mondták, lassan nyugdijazzák.

A szigeten kellemes meglepetésként látnivaló is akadt, nemcsak az ökörvégállomás omiyagebolttal. Parkosították a parkosítható részeket és telepítettek bele egy kis állatkertet mindenféle fura állattal, mint pl. a helyi apró termetû vaddisznó, az inoshishi vagy a madarak között ugrabugráló kismajom. Épp csemegéztetési idôre értünk a makihoz. Dani annyira bámulta a mutatványt, hogy a bácsi végül megtanította, hogyan kell majmot etetni kézbôl. A kiskrapek az örömtôl, a maki meg félelemtôl volt oda. Aztán találtunk egy ökörpancsoldát is a parkolójuk mellett. A kutyákhoz hasonlóan ezeket az állatokat is csak rövid kötélre hagyták, épp csak, hogy be tudtak menni a vízbe. Elég pocsékul nézett ki a dolog, de ôket láthatóan nem zavarta. A tengerpart itt is szép volt nagyon, de esôben annyira nem élveztük...

Visszafele az utolsó szekérrel mentünk (itt is meg kellett mondani jegyvételkor, mikor megy el az ember), mert nem volt korábban busz, így is vártunk még vagy fél órát a hideg szélben a délutáni járatra.

Másnap összepakoltunk és a reggeli busszal irány Ohara, a másik nagy kikötô. A buszról még egyszer megnéztük a Pinaisara vízesést, ahova végül nem jutottunk el, mert általában kenuturát szerveznek a tövéhez, onnan pedig köteles úton másznak fel a tetejére. Apálykor elvileg járható gyalogosan is az út, de nagy nehezen kinyertem a szállodásokból az infót, hogy annyira azért nem ajánlott sem kisgyerekkel, sem egyedül. Egyébként Okinawán még Japán többi részéhez képest is sokkal nehezebb volt pontos információt szerezni a helybeliektôl. Alap japántudásommal csak nyílegyenes kérdéseket bírok feltenni, ôk pedig az udvariassági szabályok szerint nyíltan nem mondhatnak nekem ellent. Például:

- Messze van a buszmegálló a szállodától?

- Csak egy kicsit...

Úgyhogy nagy merészen nekivágtunk 10 perccel buszindulás elött, hogy biztos odaérjünk. 30 méterre volt.

A LP-tel ellentétben Ohara Iriomote fô kikötôje, innen indultak a turistabuszok, és a hajókirándulások a nagyobbik folyón felfele. Sôt, még egy egész nagy bolt is volt benne. A hátizsákot otthagytuk a jegypénztárnál, mert nem volt csomagmegörzô, aztán leballagtunk a folyópartra, hogy hajókázzunk egyet. Igen ám, de magánszemélyeknek csak délután 2 körül indult hajó, elötte turistacsoportok töltöttek fel mindent. Ráadásul jegyet is csak indulás elött 10perccel lehetett venni, úgyhogy elindult dzsungeltúránkra.

Otomi a Nakagawa túlpartján fekvô városka. A LP Hiking is Japan könyve alapján próbáltunk több-kevesebb sikerrel tájékozódni, de annyira nem volt részletes a térkép, hogy biztos lehessünk a végeredményben. Ha egyszer valaki arrafele megy túrázni, szerezzen egy rendes térképet, egyébként a transziriomote túra tuti eltévedésben végzôdik. Hamar kiértünk a faluból fel a cukornádültetvényekhez és a legelészô tehenekhez. A földeket elég nyilvánvalóan a dzsungelbôl nyerték ki, mert ahol végetért a cukornád, ott kezdôdött az erdô.

Elsô célpontunk egy kilátópont volt a lakott világ végén. Egy óra alatt odabaktattunk, behúzódtunk a készülôdô vihar elöl, bámultuk az elöttünk elterülô sûrûséget. Még sosem láttunk élôben dzsungelt felülrôl, de nagyon szép volt, ahogy a folyót csak sejteni lehetett a lombozat beboruló formájáról. A kilátó egyébként is egzotikus hely volt: a lépcsôzete kb. 20cm-re elvált a törzsétôl, valószínûleg egy régebbi földrengéskor.

Továbbsétálva egy kis LP kerülô után rábukkantunk a transziriomote túra végére, és elindultunk rajta felfele. Csodák csodájára még egy turistatérképet is raktak az elejére feltüntetve rajta a távolságokat és a látnivalókat, amikbôl leginkább egy hatalmas mangróve fogott meg minket. Reméltük, csak megtaláljuk. Betonozott út volt végig, de mellette körsö-körül csak dzsungel, hatalmas páfrányok, lapulevelek, pálmák, lehetetlenül sûrû aljnövényzettel. Amikor az esô rákezdett, beálltunk egy barátságos pálmacsokor alá és egész jól be is vált esernyônek. A célul kitûzött kilátónkig két leágazás volt balra, gondoltuk, majd visszafele, ha van idônk, megnézzük. A kilátóból még szebb volt a panoráma, mint a lentibôl, jobban ráláttunk a folyóra, ki a tengerre és be a völgy belsejébe, de persze mindenhol csak a vadon (és a villanypóznák az út mellett). Kicsit túlmentünk még egy kókuszpálmacsoporthoz, Peti felszaladt egy lépcsôsoron, hogy felülrôl is megnézze, de bennem már nem sok szusz maradt Danival a hátamon. Visszafele aztán lecsûrtünk a folyóhoz, de a csodás mangróvét nem leltük. Lehet, hogy csak csalétek volt... Viszont épp akkor jött arra egy turistahajó és ahogy megláttak minket, egyszerre mindenki odafordult fényképezni és integetni. Ugyanis azt hitték, Dani lelkesen üdvözöli ôket, pedig csak a hajót mutogatta.

A másik leágazás már izgalmasabbnak igérkezett. Azt tudtuk, hogy van valami két km hosszú botanikai ösvény az út mellett, de mivel a kijáraton mentünk be, biztosak nem lehettünk benne. Az elsô nyitott részen letelepedtünk és megettük napi betevô ananászunkat, aztán nekivágtunk a bolyongásnak. Az ösvény elég jól ki volt jelezve: hány méter út van még vissza mindkét irányba, viszont azt nem lehetett tudni, pontosan mihez képest is, mert elég össze-vissza nôttek-csökkentek a számok. Ráadásul hol felfele kapaszkodtunk, hol lefele lépcsôztünk és gyanosan közel kezdett kerülni a folyó. Kicsit aggódtam, ugyanis lassan az utolsó hajónk kezdett veszélyben forogni, míg mi ott tépláboltunk egy végtelen nagy állatkerti melegházban. Az aggódáson túl az erdô gyönyörû volt, nagyon buja, nagyon vad és átláthatatlan. Néha nyitottak egy-egy kis rést, hogy kikukkanthassunk a dzsungelre felülrôl, de leginkább labirintusban való barangolásnak tûnt az egész. Arról nem is szólva, hogy rajtunk kivül persze senki nem járt arra, még a híres helyi vadmacska sem. Mivel a családban mindig csak egyvalaki aggódik, Péter lazára fogta a dolgot és leginkább csak bohóckodott a becsüngô növényekkel. Bevallom, kicsit megkönnyebültem, mikor felértünk újra az út szintjére és megláttam a bejárat táblát. Már szemem elött lebegett, ahogy éjszaka üvöltô gyerekkel keringünk a dzsungelben.

Megfutottuk az utolsó hajót. A visszafele út sokkal kellemesebb volt, kimaradtak a hárométeres hullámok, leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy Dani játékait gyûjtögessük, amik a hullámzásban mindig jó messzire gurultak. Ishigakin ugyanabba a szállóba mentünk, ahol elsô éjszaka voltunk, tulaj sehol, úgyhogy fél-illegálisan lezuhanyoztunk, mielött felhívtuk volna ôket. Már nagyon éhesek voltunk. Kisült, átpakoltak minket a szomszédos épületbe földszintre, ahol elvileg drágább volt a szoba, de nekünk ugyannyiért számolták fel végül. Aggódtak, hogy Dani nehogy leessék a meredek lépcsôn... (vagy a berendezés miatt...). Mindenesetre nekünk nagyon jól jött, nagyobb lett a szoba és nyugodtan duhajkodhatott a fiatalember, nem volt egy üveggömb sem a közelben, viszont ott is tartottak egy halat, amit reggel és este menetrendszerûen megnéztünk. Másik elmaradhatatlan feladatunk Mokka kutya szórakoztatása volt. A tulajék fiatal talán labradorja vagy az okinawai helyi kutyája volt Mokka, akibe rögtön minden a hárman beleszerettünk. Rendes japán szokáshoz híven 2 méteres pórázon ôrködött egész nap, viszont éjszakára bevitték aludni és rendesen sétáltatták is minden nap többször.

Ishigakin merész tervet kovácsoltunk: biciklizünk egy nagyot. A kölcsönz~, amit kinéztünk, nem akart kinyitni, mikor a szomszédba rákérdeztünk fél 10-kor, hogy mikor lehet esedékes a 9-es nyitás, a néni azt mondta, talán 10-kor, de az sem biztos. Elmúlt a szezon... Kerestünk egy másikat, béreltünk két biciklit, felállítottuk az üléseket maximumra és még azon is túl, aztán nekivágtunk a tengerpartnak. Nekem még valahogy csak kényelmes volt Danival együtt is, de Petinek menthetetlenül nem akart kinyúlni a lába pedálozáskor. Az els~ pár km után megállapítottuk, hogy így nem jutunk el a Kabira-öbölig, mert rámegy a térdünk. Els~ célunk a Fusaki kannon dó volt, egy tengerparti kis templom, panorámával állítólag. Peti felszaladt megnézni, nekünk megmaradt a pelenkacsere programnak. Innen már csak pár perc tekerés volt kiérni a sziget csücskére a Hirakubosakihoz. Nagyon szép sziklás partszakasz, kis parkkal, világítótoronnyal, ideális pihen~hely volt. Nézegettük is a tengert egy darabig riszháromszögeinket majszolva, aztán irány a tenger! Peti kicsit feljebb talált egy strandot, ami félig-meddig az ottani üdül~faluhoz tartozott, de szezonon kívül nemigen érdekelt ez senkit. F~leg, hogy olyan er~s szél fújt, hogy neki kellett d~li a bringának. Peti csobbant is egyet, Danival mi csak tapostuk a vizet, kergettük a szemtelen varjakat és meglovagoltuk a jetskiket. Parkolt három is a parton, Dani mindegyiket kipróbálta, aztán még a katamaránra is rá kellett másznia. Úgy kifáradt, hogy egy kis biciklizés után inkább visszamentünk a kis parkba, megnéztük a kínai síremléket (Tojin-baka), aztán már aludt is. Az emlékm~nél kicsit zavarban voltunk, mert épp állt ott egy férfi, könnyekig megindulva, hát inkább sétáltunk egyet fényképezés helyett. Az egész délutánt ott töltöttük a parton, eszegettünk, iszogattunk, játszottunk, nagyon kellemes volt, hihetetlen lazítás. F~leg, hogy esti programnak bejátszott még egy kis fürd~zés. A város felé elég hosszan lehetett biciklizni a tengerparton, s még dagálykor is megmaradtak kis homopadok. Kiszemeltünk egyet a Beach Hotel mellett, letelepedtünk, Peti fürdött, mi pancsoltunk, néztük a remeterákokat, kagylókat, vártuk a naplementét. El is jött. Pazar volt.

Másnap reggel irány a Tom Sawyer búvárklub. Program: pipázás a korallzátonyoknál.

December 28. (Képek)