2004 február

Február 2.

Szerda reggel megfôztem a magyarost japán nénéinknek. Töltött káposzta lett belôle zsemlével, forralt borral. Nagyon ízlett nekik, de egy-két dolgon rettenetesen kiakadtak. Elôször, mikor a paprikát kezeltem. Három kisüveg paprikát vettünk a boltban, óvatosan elkezdték szórni, erre megfogtam, lecsavartam a tetejét és belezuttyintottam az egészet. Aztán muszáj volt megkóstolni a tölteléket, amin szintén elbámultak, de nem értem, egyébkent honnan lehetne tudni, jó-e a fûszerezés. Aztán még egyszer döbbentek, mikor a bort egyrészt ki bírtam nyitni, másrészt meg habozás nélkül belöntöttem egy lábasba és megcukroztam, megfûszereztem. Ôk még ilyet nem láttak. Azt hiszem, a bor itt egyébként is elég becses ital, de ez a legolcsóbb spanyol vörösbor volt, amit kapni lehetett, igazán nem sajnáltam forralt bornak. Ez utóbbi egyébként nagyon ízlett nekik, fôleg, mikor megborsoztam egy kicsit, hogy pikánsabb legyen. A töltött káposztával nem bírtak, csomagolták az otthoniaknak a maradékot, de a két kiló lisztbôl sütött zsömlét szinte mind megették. Pedig nem volt a legjobb... Azóta is emlegetik, hogy az a kenyér, amit sütök...

A hétre való társadalmi élet ezzel nem ért még véget, mert csütörtök este átjött Ni(c)k, a görög és Xavier társasjátékozni. Elôbb persze vacsi, pasta carbonarával, Xavier, aki saját bevallása szerint nem eszik sokat, három tányérral betermelt. Aztán jöhetett a Telepesek, el is tartott éjjel egyig. Egykomáink kicsit sokat gondolkodtak, de nagyon élvezték. Persze egyikük sem kelt hobbittal...

Másnap meg Fusesanék jöttek vacsizni. A japánok igazán értenek a szervezett vendégeskedéshez. Jöttek, lepakolták az omiyagét, leültek kicsit beszélgetni, kawaikodni. Kicsit zötyögös volt a dolog azért, mert angol-japán tudásunk nemigazán fedte egymást és most az alkohol sem segített, mert a vezetés miatt Fusesan nem ihatott. Megetettük ôket gulyással, hortobágyi palacsintával, piskótás pudinggal, majd kidurrantak. Már a gulyás után azt hitték, itt a vége, a másik két fogást már csak egymás között megfelezték. Aztán még egy kis csevegés és már itt sem voltak, de nem is bántuk, mert Dani már nagyon nyûgös kezdett lenni.

Aznap egyébként is intenzív japánban volt részünk, mert délután lementünk Miyatakéba játszani és a házinéni bejött beszélgetni. Elég nehézkesen ment a társalgás, de nem adta fel az istenért sem, pedig nagyon elfáradtam bele. Aztán beszállt Yukikosan is, akin legalább meglátszik, hogy tanár, mert szép egyszerûen fogalmas és jó lassan. A napköziscsoprtja már teljesen elfogadta Danit, az egyik kislánytól kapott origamivirágot is. Pedig két hete még nagyon távolságtartóak voltak, fôleg a srácok, de most már ôk is jöttek haverkodni.

Mivel Fusesanek elég korán elmentek, viszonylag kipihentünk magunkat másnapra (persze Peti hajnalban feküdt). Elmentünk síelni. Peti szerzett nekem lécet a Jaistból, felszedtük lengyel Tádé kománkat a parkolóban és irány Chugu onsen. Ugyanis ott volt gyerekmegörzô. Helyet nem tudtunk foglalni Daninak, mert Peti nem ért el telefonon, csak reménykedtünk, hogy nincs teltház. Szerencsére mi voltunk az elsôk, be is vették a fiatalurat kisebb kommunkációs problémákkal. Kicsit kegyetlennek éreztem magam, fôleg, hogy a nénik nemigazán teketóriáztak, kikapták a gyereket a kezembôl. Hurrá szabadság, irány a pálya! Igazán jó hely ez a Chugu. Nincs sok pálya, de jó változtatos. Kezdtük a bébivel, mert két év kihagyás után kicsit bizonytalanul álltam a léceken, estem is jókat az alig lejtô havon, aztán fel a nagypályákra. Gondoltam már, nem lehetek sajt, lementünk a legnehezebben, ami olyan Avoriaz-i piros pálya lehetett. Aztán már fájt minden izmom egész nap. Nagyon király volt, sütött a nap, panoráma Hakusanra, fent szép kemény hó, lent egyre inkább jégkása, ember szinte alig, pedig sokan voltak elvileg. Péter még mindig nem érti, Xavier hol bírt síelni, ahol sokat kellett sorban állni és alig síelni. Rémhírek.

Ebédidôre már Peti is elfáradt, mert rátalált a Dájnamikku pályára, ami jó meredek, buckás és keskeny volt. Tádéba is belebotlottunk, majd kimentettük az éhenkórász, síró hobbitot a nénik karmai közül és betermeltük a napi betevô rámenünket. Hobbit nagyon formában volt, egyszerre kokettált a sörösdobozokkal és a lányokkal. Tádé meg is jegyezte, milyen belevaló fickó, tudja, mitôl szép az élet. Aztán visszaadtuk a néniknek Danit és azt hiszem, ezt nem kellett volna, be kellett volna érni a délelôttel, mert azóta megint olyan anyás, mintha újrakezdtük volna a hatodik hónapot. Senkinél sem marad el, még az apjánál sem, ha nem vagyok látótávolságban. Mindenesetre a síelés nagyon jó volt, háromkor elmentem Daniért, addigra Tádé sikeresen megrándította a térdét egy elegáns szaltóval, így ô is kiállt. Danival még sétáltunk egyet a hóban, üldögélt benne, nézegette a felvonót, jókat sikkantott a síelôkön, aztán hazamentünk. Onsen a lengyel térde miatt kimaradt. De legalább megvacsoráztattuk Fusesanék utáni maradékkal, amivel még bôven jóllaktunk mind a négyen, hozzá elfogyott a maradék körtepálesz és umeshu. Rendes közép-európai hangulat kerekedett.

Vasárnap hihetetlen semmittevés volt a program, feküdtük az izomlázat és részemrôl egy enyhe agyrázkódást. Ugyanis olyan alacsonyra kellett leülni a liftekhez (amiknek egyébként semmi biztonsági korlátjuk nincs), hogy egyszer valahogy elszámoltam és találkoztam az acélrúddal is. Szép púp lett belôle meg két nap fejfájás. Peti csak a lábát jajgatta, mert a Dájnamikku kicsit leszívta. Installálgatta a laptopját. Közben Xaviertól megkaptam a munkalaptopomat, azt is installálgatja majd, hogy használható legyen. Most mindenkire jut egy számítógép. Dani csak a nagyot használhatja. Már eljutott odáig, hogy véletlenszerûen tud scrollozni és egyesével lenyomni a billetyûket. Élvezi, hogy sormintát varázsol a terminálra.

Hétfôn indulhatott a munkahét meg az esôzés. Hó már alig van, de sebaj, mert szerdától megint egy hétig esik, csakhogy ne rakjuk mélyre a nagagutsut. Peti el munkába clustert szerelni, mi meg bementünk Kanazawába Yumiékhoz. Dani jól el is fáradt, mert ebéd után (ahol betermelte a saját és még Yuki fél adagját) elmentünk játszóházba. Rengeteg gyerek volt, nem úgy, mint Tsurugiban vagy Miyatakéban. Azért meglátszik, hogy város. Megpróbált állva kiskocsit tologatni, elég vicces volt, mert általában 45%-os szögben követte. Mostanában négykézláb is próbálkozik, de elég hamar átmegy békába.

Február 8.

Február 3-án Setsubun napja volt Japánban. Ez egy hagyományos tavaszváró nap, ezért még japánórán is megemlékeztek róla. Lényege, hogy el kell kergetni a gonoszt (oni). Lehet kapni mindenfele ördögmaszkokat, azt valaki felveszi, és akkor jól meg kell dobálni pörkölt szójababbal. Közben azt kell ismételgetni, hogy "Oni wa soto! Fuku wa uchi", azaz " gononsz menj ki, boldogság gyere be". A lakásban is szét kell szórni a babokat, aztán annyit kell belôle megenni, ahány éves épp az ember, hogy nagyobb legyen a szerencséje. Mi inkább csak megettük a szójababot...

Hétfôn bementünk Kanazawába Danival meglátogatni Yukiékat. Jól elvoltak a gyerekek, ebédre Dani megette a saját, plusz Yuki fél adagját. Aztán elmentünk játszóházba, ahol azért meglátszott, városba kerültünk. Tsurugiban jó, ha 6 gyerek lézeng átlagban, itt meg nem volt egy szabad négyzetméter sem. Dani ki is készült rendesen a nagy aktívkodásban, három órát aludt. Az éjszkákra most új módszert dolgoztunk ki. Mivel már feláll az ágyban és úgy sír, odamegyünk és mondunk neki valamit, aztán visszafekszünk. Erre ô is visszafekszik egész hamar és visszaalszik. Kiváncsi vagyok, meddig mûködik ez...

Megint esik a hó, újabb egy hétig, de ez nem olyan, mint a múltkori. Ahogy esik, úgy olvad, nem is kell nagyon ásni a kocsit. Most egyedül csak az a kihívás, hogy mikor hazaérünk, találunk-e olyan parkolóhelyet, ahova kényelmesen be lehet állni hintáztatás, csúszkálás nélkül.

Danival elmentünk uszodába. Lehet, hogy még emlékezett az otthoni pancsolásokra, mert a kismedencével nem tudott mit kezdeni, de a nagyban határozottan elemében érezte magát. Jót pancsoltunk, egyszer meg is merítettem, nehogy elfelejtse, milyen is a búvárkodás. A japán nénik persze kicsit meglepôdtek, mert szerintük hideg volt a víz a gyereknek (30 fokos...). Egyedül az volt a gond, hogy az öltözôben tényleg hideg volt, eddig sosem láttam Danit remegni, még születése után sem. Rekordiô alatt öltöztettem fel, aztán már jókedve lett.

Szombatot lényegében orvosokkal töltöttük. Dani megfázott, randán köhögött meg hasmenése is volt már egy hete, gondoltuk, ideje, hogy lássa a doki. Peti meg benézett az ortopédiára a térdével. Mi hamar végeztünk, remélem, nem lett betegebb, mint volt, mert a rendelô merô köhögés és tüsszögés volt. Gyógyszert azért kapott, adott érte cserébe egy jó kis mûsort a nôvérnek, amikor az egyszerûn kikapta a kezembôl és elvitte lemérni. Úgy kellett neki, miért nem várt. Petinek ezalatt egy röntgent sikerült elintéznie, aztán még vártunk másfél órát, hogy megmondják, amit tudtunk, hogy tulképp nagy baja nincs, csak pihentesse. Nehogy síeljen. No ja. Úgyhogy ma felvette a térdvédôt síeléshez...

Peti reggel Ni(c)kkel el Chuguba, mi be Xavierékhoz, mert mentünk volna pancsolni. Jó korán indultam, mert a hó minden várakozás ellenére megmaradt és netto 1,5m-ig feltornászta magát. Az utakat egész a Tedorigawa hídjáig nem takarították, onnantól viszont csodás volt. Pancsoli nem mentünk végül, mert Dani ebéd alatt úgy döntött, hogy inkább lázas lesz és hazajöttünk. Azóta sincs igazán baja, örült Petinek meg Nicknek, mikor megjöttek síelésbôl kicsit korábban, mert Nick megrántotta a térdét. Péternek kezd rossz híre lenni: múlt héten Tádé, most meg Nick dôlt ki mellôle... Megpizzáztuk az esetet egy egység szake mellett. Dani csak egy kicsit volt nyûgös, aztán a hátamon elaludt. Ez az új szokása.

Február 19.

Az elmúlt hét megfázással telt leginkább. Elôbb Dani lett elég taknyos és köhögôs, aztán természetesen anyuka, de a végén apuka sem maradhatott ki a családi játszmából. Danit elvittük orvoshoz, de lehet, hogy ott csak betegebb lett. Legalább kapott gyógyszert egy kis üvöltésért cserébe. Szerencsére használt neki, így másfél hét után már nappal egész jó, éjszaka meg csak ritkán köhög. Azt is megszokta, hogy állandóan töröljük az orrát. Mi persze nem mentünk orvoshoz, inkább nyeltük a teát meg a c (zé) vitamint. Talán most már Peti is meggyógyult és mehet hétvégén síelni. Sajnos viszont így nem tudtuk kihasználni a szerdai ünnepnapot, csak itthon tébláboltunk, ahelyett, hogy elmentünk volna Toyamába Xavier-ékkal síelni.

Nagy betegségünkben befejeztük az 1000db-os puzzle-t. Már igazán ideje volt. Péter be is lelkesült, hogy milyen remekül lehet így szobanövényeket helyettesíteni, úgyhogy megvettük a másodikat is. Az egy kicsit zöldebb és épületek helyett egy patak folyik rajta keresztül. Természetesen majdnem egyféle fehérbôl a burjánzó zöldek mellé.

Múlt héten még annyi történt, hogy átjöttek Antonioék vacsizni. Töltött káposzta valami borzasztó desszerttel. Valahogy itt nem akarnak sikeredni a sütik, de mindenki nagyon hôsiesen nyelte. A káposztának szerencsére sosincs baja, csak most gombás töltelék is kellett Miiának, aki vegetáriánus. Kicsit vontatottan indult az este, mert Miia jött elsôként, aztán ha három nem túl beszédes ember összeül, egy finn meg két magyar, hát nem valami pörgôs az élet. Szerencsére megjött a kolumibiai felmentô sereg és egész sokáig elsörözgettünk. Dani persze teljesen feldobódott, hihetetlen milyen különszámot rendezett Miiának: rájött, milyen jó játék a földimogyoró, ki és bepakolta marokszám a tányérból.

Szombaton Xaviérhoz voltunk hivatalosak a szülinapjára. A telefonon rendelt ajándéka persze nem érkezett meg idôre, ezért még elmentünk a Toys'R Us-ba, hátha találunk valamit. Végül csak egy Uno lett belôle (makaó továbbfejlesztett változata), de Yuki teljesen rákattant, állítólag azóta is azt kell vele folyamatosan játszani. Még szerencse, hogy az apjának szülinapja volt. Hétfôn aztán persze megkapta Xavier a társasjátékát. Nem volt teljesen önzetlen ajándék részünkrôl, gondoltuk, hátha beleférünk majd a partiba... Nem árt egykománknak egy kis lazítás. Ha ismer olyat. Palacsintát csinált, csokisat, de még a palacsintához is iszonyatosan koncentrál, mintha élete fô mûve lenne. Még ilyen precízen nem láttam kimérni a lisztet a tésztához. Nagyon kellett nevetni rajta (magunkban persze). A pali azért nagyon finom volt, de ha rajtunk múlik, alapból kétszer annyi tésztával indítunk. Már elkezdtünk gondolkodni, hova is megyünk majd vacsizni, mikor elôkerült a currysrizs a spájzból. Aztán Yumi is megjött munkából és Dani megint bepörgött. A legnagyobb szám akkor volt, mikor a telefonon megtalálta az üzenetrögzítô visszajátszó gombját, aztán meg véletlenül lábbal beindította a magnót, ugyanis azt használta sámlinak. Megszólalt a Sesame Street ábécé zenéje és Dani táncolni kezdett meg tapsikolni. Teljesen ritmusra. Hihetetlenül élvezte. Mi meg majd megszakadtunk a nevetéstôl, ami még jobban spannolta.

Mi más? A hét kicsit zsúfolt volt eddig, minden napra jutott valami extra program nekünk, rohangáltunk össze-vissza, hol boltba, hol játszani. Kedd reggel az oviban volt nagy játszóház, ott vettem észre, tényleg mennyit fejlôdött a kisöreg az utóbbi hónapban. Már fel akart menni a csúszdán és élvezte ha lecsúszott, teljesen önállóan bújócskázott más gyerekekkel. Sôt, csodák csodájára, hajlandó volt az ötméteres körzetembôl elmozdulni anélkül, hogy kétségbeesett volna. Mikor indultunk volna elfele, egy néni odajött, hogy menjünk el csütörtökön Okuchiba (ez a szomszéd falu, 5 perc séta), mert reggel ott lesz játszolda. El is mentünk. Nagyon családias volt, de csoda, hogy ekkora faluban van egyáltalán ennyi gyerek. 6-an voltunk 8 gyerekkel, mindenki vitte a saját játékát, hoztak sütikét, fôztek kávét. Értékelték japán próbálkozásaimat, dehát elég gyatrák vagyunk még mindig sajnos. Dani jól kipruccant megint, de nagyon szeret gyerekekkel lenni. A baj, hogy a korosztályában általában ô a legnagyobb és a legerôsebb, ezért, ha nem figyelek, kíméletlenül elveszi a játékokat vagy elsöpri a másikat a játéktól. Ez még hagyján. Ma vettük észre, hogy ha fogom és jön Peti, ôt is próbálja elhajtani, dehát azért ott már nem olyan egyértemû az erôfölény...

Ja igen. Kedd reggel elmentünk a tízhónapos kötelezô tanácsadásra. Felért egy intenzív nyelvtanfolyammal... A kérdôív, hogy mit eszik a gyerek, hogyan alszik stb, még egész jól ment, megmérni is sikerült egy kis üvöltéssel (nem akart lefeküdni, se ülni, fôleg nem más kezében éhesen), de aztán jött a tanácsadás. Hogy mit ehet, hogyan ehet, mit játszunk vele, mit olvassunk, honnan szerezzünk könyveket... brrrr. Persze próbáltak kedvesek lenni és pl. megkérdezték, milyen nyelvet beszélnek Magyaroszágon. Hát magyart. Hmmm, mondták elgondolkodva, magyar könyvük sajnos nincs, de a város könyvtárban van két (=2db) angol nyelvû gyerekkönyvük, les voilà. Sikerült megállnom, hogy ne nevessem el magam. Kaptunk rengeteg papírt és két ajándék könyvet a kedvenc nyuszis sorozatunkból. Aztán még kifele menet a régi kedves néni, aki elvileg tud angolul, de hiretlen elfelejtett, megállított, hogy értettem-e mindent, merthogy el kéne menni a kórházba is rendes orvosi kontrollra. Nahát, tényleg? Úgyhogy még 10 percet ott töltöttünk, míg mindent megértettem. Annyira rendes volt. Közben meg forgatott a kanazawai tévé valami riportot a központról. Végülis Dani csak egyszer vetette rá magát a kamerára. Biztos megörült, hogy mekkora fényképezôgép. Este elvileg benne voltunk a tévében (Xavier szerint egy szôke, külföldi gyereket tutira levetítenek), de sajnos nem láttuk, mert épp megjöttek Éváék vacsizni.

Rántott gombát kaptak borsólevessel, szamorodnival. No meg egy kis uristen@menny.hu-t, mert Peti nem állta meg, hogy le ne vetítse nekik. Szerencsére ôk értékelték a pesti életképet, nem úgy, mint annak idején Tündi. Jó fej emberkék egyébként, szeretnek utazgatni, síelgetni, túrázgatni. Éva karvezetô, Norbi matematikus, 3,5 éve vannak már kint és ki tudja, meddig maradnak. Meséltek érdekes magyar vonatkozásokat a városból. Pl. van egy kocsma, ahol a tulaj teljesen magyarbarát, mindig van nála télszalámi (a kocsma neve Avignon és olasz zászló lóg felette). Van egy japán srác, aki élt otthon 5 évet és nagyon jól tud néptáncolni - geológus, de kétkezi munkából él, mert nem tud elhelyezkedni. Volt egy magyar misszionárius pap (Koksai Josef = külföldi Jóska), aki, miután hazament, felvette a város nevét (Kanazawa József lett). El is neveztek itt róla templomot. Ha minden igaz, akkor jövô szombaton megint találkozunk velük, mert babaünnep lesz és a kanazawai nemzetközi mûvházban lesz valami mûsor, ahol Éva is fellép, aztán elmegyünk megnézni.

Február 24.

Hétvégén ragyogó idô ígérkezett, ezért elmentünk Ichirinoba. Péter síelt, mi kirándultunk egyet a sípályák mentén, néztük a kezdôket és pancsoltunk a helyi fürdôben. Kisebb botránnyal megúsztuk, ugyanis Dani lelkesen összepisilte az öltözô szônyegpadlóját. A pályán épp ott volt a Jaist-os kezdô sícsoport is, igazából mi is azért mentünk oda síelni, merthogy ott lesznek. Péter nagyon elégedett volt a pályákkal, talált egy feketét, ahol úgy elfáraszthatta magát, hogy még Smarullahnak és Antoniónak is adott egy kis magánórát. Mi Nickkel - aki a térde miatt még nem síelhetett - alulról néztük, hogyan bukfenceznek lefele. Szép nap volt nagyon, tiszta tavasz, vagy 15 fok. Dani nagyon élvezte, legszívesebben csúszott-mászott volna a hóban, de mivel nem volt rajta az anorákja, csak két-három réteg polár, nem engedtük.

Vasárnap aztán nyögtünk, Peti a síelés, én a túrázás miatt, Dani meg elemében volt. A szokásos pocsék kombináció. Újabb tavaszi nap jött, mi meg csak küzdöttünk az izomlázzal. Délutánra azért összeszedtük magunkat és bementünk a Kenrokuenbe sétálni. Jöttek Xavier-ék is, mindenkit elkapott a tavasz. Már nyílnak a virágok (az ume, ami kb. a szilva lehet), nagyon szép volt. Aztán a hagyományos zöldteás fagyi (nyamnyam) és hát meghívtak minket házi okonomiyakira is. Beneveztünk. Nagyon egyszerû: apróra vágott káposzta, gomba, három tojás, kis liszt, nagyon vékony hússzeletkék, fokhagyma, fûszerek. Ezekbôl lesz valami massza-féle, ezt teflonserpenyôben lepényekre kell szétnyomni, átsütni, megfordítani, átsütni és kész. Mindenféle szószokkal naggyon finom.

Hétfôn elmentünk Danival valami kötelezô kivizsgálásra a kórházban, ahol aztán nem bírtam megérteni, hogy tényleg el kellette-e jönni vagy csak egy hónap múlva. Kedvenc nôvérkénk beszél egy kicsit angolul, ezért még jobban összezavart, mint lehetett volna japánul. Azért megvizsgálta a doki a gyereket, semmi baja sem volt. Délután mentünk is játszani. Rájött, hogyan kell felgyalogolni a csúszdán, aztán hason lecsúszni. Hihetetlen, hogy élvezte.

Kedden aztán Dani megmutatta, hogyan kell anyukát háromperces lázgörccsel ijesztegetni. Petit épp nem bírtam elérni, de jól le lehettem blokkolva, mert elég lett volna egy emailt írni... Gyerek mellett az ember egész hamar megtanulja a félelmet. Délben, mikor Peti hazajött, mentünk is a kórházba rögtön. Addigra egész jól nézett ki a törpe, még nevetett is, igaz, kapott egy lázcsillapítót, miután magához tért. A doki semmit nem talált, írt fel azért egy görcsoldót estére, meg a kedvünkért lázcsillapítót is, de Peti még nem akarta beadni Daninak. Délután megint megyünk vissza, mert nem megy le a láza, folyamatosan 39 felett van, priznic, hütôfürdô meg se kottyan. De legalább aludni bír. Hurrá tavasz.