Okayama, Kurashiki
Hiroshima
Beppu
Asosan
Karakunidake
Kagoshima
Kumamoto
Hagi, Izumotaisha, Matsue

2004 január

December 27 - január 4, Kyushu

2670km, 50km/ó átlagsebesség

Dani beszerzései: egy felhúzható kismozdony, egy karácsonyi ajándékcsomag, néhány nyalóka, egy doboz Kitkat

Dani legújabb hódításai: egy részeg családapa és egy kínai tengerész a beppui kocsmában, a beppui behívólányok (utcalányok?) egységesen, valamint fél Kyushu

Okayama, Kurashiki

Indulásunk meglepô módon egész nyugisra sikeredett, alig volt rohanás. Igaz, Péter az utolsó egy órában foglalta le interneten a szállásokat, mert valahogy elfelejtettünk foglalkozni a dologgal, délután nekem meg csak Hiroshimára jutott idôm. Szerencsére az újévi rémhírekkel ellentétben, miszerint a téli vakáció alatt nagyon nehéz szállást foglalni, mindenhol sikerült elég olcsót találni. Így kicsit nyugodtabban utaztunk. Péntek éjjel indultunk, miután Dani megfürdött. Reménykedtünk, hogy jól fog aludni az autóban és amíg meg nem álltunk, rendesen durmolt. A forgalom is egész tûhetô volt, még benzint is sikerült szerezni az utolsó pillanatban (itt 10-kor bezárnak a benzinkutak, de ezt nem tudtuk), utánunk kapcsolták le a lámpát. Viszont már zuhogó hóesésben indultunk és egész a keleti partig esett. Elég nehéz volt vezetni benne: "Csillagok háborúja" effekt, a kamionok dobálta hókupacok, amik beterítették az ablakot, az út közepén felrakódott, alváztsikáló hócsík, a spiccelôk, amík jól síkosították az utat és iszonyú idegesítôek, mert néha elállítódtak és az ablakot mosták az út helyett. Ugyanis itt a hókotrók mellett leginkább vízzel pucolják az utakat, mert annyi a termálvizük, hogy folyatják mindenfele.

Egyszer megálltunk aludni is, de Dani nagyon nyûgös lett tôle, no meg elég hideg is volt. Nem volt valami pihentetô. Viszont így legalább épp kapunyitásra érkeztünk meg Okayamába, ahol az egyik leghíresebb japánkert és kastély található. A Korakuen-ben már kora reggel is egész sokan voltak (8-kor nyit). Hangulatos kert, de nem olyan vadregényes, mint a kanazawai, sokkal nyitottabb és rendezettebb. Megéri a sétát, bár egy kicsit fáztunk, csípôs volt a reggel az álomtalan éjszaka után. Láttunk egy esküvôi fényképeszkedést is hagyományos japán ruhában.

Kert után átsétáltunk a kastélyba, ami a folyó túloldalán állt. Jellemzô Japánra, hogy a kert gyönyörû, a kastély régi, hangulatos, de a kettôt összekötô híd valami iszonyú randa vasszerkezet. Illuziórombolás.

A kastélyt a hét leghíresebb japán kastély között tartják számon, ugyanis a legtöbb kastély fehér, ez meg fekete. Természetesen nem eredeti, hanem újraépítetett. Majdnem az összes kastély elpusztult, vagy lerombolták a 19. században vagy a második világháborúban egy bombázás végzett velük. Az ötvenes-hatvanas években a legszebbeket újra felhúzták. Egyetlen egy eredeti kastélyt lehet látni, Matsueben, a többi csak utánzat. A beltereken nagyon látszik, hogy tényleg csak múzeumnak szánták, nem lakóépületnek. Minden kastélyban szokott lenni kiállítás is, de nekünk a bámuláson kívül sokat nem hozott, mert angol szöveg alig van. Az már valami, ha angol nyelvô prospektust nyomnak az ember kezébe. A magyarázatok azonban néha kicsit semmitmondóak, lsd. a 61 cikkcakkos lépcsô szövegét... Viszont ennek a kastélynak külön érdekessége, hogy itt forgatták a Musashi-filmet és ezért az alsó szinten egész Musashi kiállítás található folyamatábrákkal. Musashi egy (világ?)híres japán regényhôs, Yoshikawa író leleménye. Amolyan Ivanhoe jellegû történet, ezerszer megfilmesítve, kiadva stb., hetente 2x látható a tévében a soha véget nem érô sorozat. Igazi nemzeti hôs, aki agresszív, öntörvényû fenegyerekbôl nagy harcossá növi ki magát. Persze közben kismillió embert levág.

Okayama után átdöcögtünk a szomszédos városkába, Kurashikibe, mert a Lonely Planet szerint nagyon szép a belvároskája. Általában a Lonely Planet alapján válogattunk és nem is bántuk meg sosem. Csak néha a térképei pontatlanok és keringtünk miatta... Szóval Kurashiki a finom rámenjérôl (kínai-japán tésztás, zöldséges, húsos leves) és a belvároskájáról nevezetes. Egy csatorna mellett húzódnak a régi házikók. Pétert igen megkapta az omiyage(ajéndék)bolt, ahol többtucat szerencsecica integetett... Késôbb találtunk egy házat, aminek a tetején szintén többtucat, ámde kerámiakutya figyelt. Furcsa a japán ízlésvilág. Viszont a házak tényleg nagyon szépek voltak, fehérre meszelt falakkal, cseréptetôkkel, a víz fölé hajló fûzfákkal. Megérte a kitérô.

A városka után viszont már igyekeztünk Hiroshimába, hogy még aznap odaérjünk. Álltunk egy kis dugót, aztán felmentünk az autópályára. Ez elég ritkán történ meg, mert nagyon drága. 100 km kb. 6000 forintra jön ki. Peti mesélte ma, hogy mikor említette a kollegáknak, hogy Kyushun jártunk, autóval, no de nem autópályán, teljesen elbámultak... Szerintük az ilyesmi lehetetlen. A másik lehetetlen dolog szerintük, GPS nélkül tájékozódni Japánban. Induláskor csak nevettünk rajtuk, hogy biztos sosem tudtak térképet olvasni, de már Hiroshimában gondjaink akadtak a szállodával - és ott még egész jó térképünk volt... Általában a legjobban mûködô módszer az volt, hogy (Peti szerint), mikor már közel jártunk, kiszállt és gyalog megkereste, vagy (Évi szerint), addig kérdezôsködtünk, amíg valaki oda nem kísért... Mind a kettô jó módszer, mert Peti jól tájékozódik és mert segítôkészek a japánok.

Hiroshima

Hiroshimába még világosban érkeztünk, de mire lepakoltunk a szállodában, szusszantunk egyet, már besötétedett. A szállodások nagyon kedvesek voltak, bár angolságuk vetélkedett a mi japánunkkal. Volt egy kis kutyájuk, annak meg négy 10 napos kölyke. Nagy örömmel megmutatták a mi kisemberünknek az ô kiskutyáikat. Dani odavolt az örömtôl, de a kollegák fülük bojtját sem mozgatták. Kellemes meglepetés volt, hogy a szobában a légkondival fûteni is lehetett (és mindenhol máshol is), így félelmünk a japán téltôl és a fûtetlen szobáktól teljesen elmúlt. Valószínûleg csak a magánházakat tartják hidegen a spórolás miatt. Mint Xavier-éknál is.

Pihi után elmentünk sétálni (no meg vacsorázni) a városba. Peti megmutatta az atombomba emlékparkját, nagyon megrázó szobrokat állítottak mindenfele. A legtöbbet beborítják a papírdarvak. Elsétáltunk a Dómhoz, ami eredetileg az iparegyletnek volt épülete, de mai formájában már a világörökség része. Teljesen eltörpül a környezô betonmonstrumok mellett, de még így is hátborzongató. Utána még kicsit bóklásztunk a városban, élénk, vidám hangulata van, persze, lehet, hogy csak azon a két utcán, amin mi jártunk. Még javában tartott a karácsonyi kivilágítás.

Másnap reggel majdnem nyitásra sikerült a múzeumba érnünk, de már tele volt turistacsoportokkal. A múzeum eléggé kötelezô jellegû, ha valaki errefele jár. Viszonylag nagy a kiállítás, rengeteg benne a fénykép és csodák csodájára angolra is lefordítottak szinte mindent. Nincs valami jókedve az embernek, mikor kijön az épületbôl, pedig látványosan nem is a legmegrázóbb anyagokat gyûjtötték össze. Amíg az ember el nem megy ebbe a múzeumba, szerintem még közelítô elképzelése sincs, hogy mit is jelentett annak idején az atombomba: lemakettezték, hogy mi maradt a városból utána. Két kilóméteres körzetben csak egy-két facsonk és épületdarab. Vasbetonba fúrodott üvegszilánkok, összeolvadt tetô, üveg, meggörbült vasszerkezet, bôrre égett kimonómintázat... Két kilóméter után kicsit javult a helyzet. Ami nagyon érdekes volt, az az, hogy hogyan is kezelték az atombomba sérültjeit a háború után: majd húsz évvel késôbb fizette csak az állam a kezelést, elôtte, ha valakinek volt pénze, volt esélye, ha nem volt, hát csak reménykedhetett. Teljesen kiközösítették ôket, nyomorogtak, a legalantasabb munkát kellett végezniük a megélhetésért.

Vicces volt, hogy mindenki elmélyülten, kicsit magába zuhanva nézte a kiállítást, Dani meg jókedvûen rikkangatott, mert élvezte, hogy ennyi ember van körülötte és olyan érdekesek a fények, a hangok. Nem érezte át a helyzetet.

A múzeum után indultunk is tovább, nem túl beszédesen. Az út a Hiroshima öböl mentén haladt, ragyogó napsütésben. Miyajimére nem mentünk be, csak megnéztük az útról, mert kompolni kellett volna akkor sosem érünk Beppuba. Miyajimében látható a híres, vízben álló tori (az a piros flekk a kép bal oldalán), ami minden utikönyben szerepel.

Az út Beppuba elég szép volt, tengerparton, hegyek között. Ebédre egy szakadt, szocialista hangulatú rámenesnél álltunk meg, de a rámenje isteni volt. Ezzel a rámennel az a baj, hogy nagyon rá lehet faragni, és elôre nem lehet tudni, mennyire lesz ízes a leves. Ebéd után felhúztunk az autópályára, hogy legalább Honshuval hamar végezzünk, de így is bôven este lett, mire Beppuba értünk. Képtelenség átlagosan többel menni, mint 50. Hiába volt az autópálya, Kyushut egyórás dugóval kezdtük.

Beppu

Beppuban végképp elkezdôdött a végtelen kavarás a szállodák után. Pocsék, ámde részletes térképpel sikerült 500m-es körzetre szûkíteni a keresést, aztán két kérdezôsködés után tulajdonképpen meglett. Peti teljesen kivolt, sokat vezetett, ugyanis választhatott hobbitabajgatás és a vezetés között. A választása egyértelmû volt. A késôbbiekben is. Ráadásul ô kicsit rosszul van a hátsó ülésen (talán a vezetési stílusom miatt?), ez sem lelkesítette a kormánycserére.

A szálló kellemesen lepusztult, a hatvanas évek óta nem újították fel, az biztos. Mindenbe beleívódott már a bagószag. A tulajok nagyon kedvesek, segítôkészek. Az ágy a szokásos másfél embernyi, ezért hobbitot leküldtük a földre aludni egy hálózsákra.

Pakolás után irány vacsorázni. A LP emlegetett egy éttermet és Peti is volt annak idején egy kedves kis kocsmában, hát nekiindultunk megkeresni legalább az egyiket. Ki hinné, kiderült, a kettô egy és ugyanaz. Szerencsére a menü mûanyagba öntve ott várt minket a kirakatban, ezért rámutatásos módszerrel sikerült rendelni. Dani ekkor szerezte a kismozdonyt egy másik szintén nyolchónapos egyeddel rendelkezô anyukától. Hihetetlen mennyire szeretik a gyerekeket - a másét is. Nekünk eszünkbe nem jutna soha másik gyerekének valamit is adni. No meg ennyit kawaikodni.

Kaja isteni, utána még ráadásoztunk is a szabadpolcról, ami sörözéshez tartozott. Itt úgy söröznek, hogy közben folyamatosan eszegetnek mindenféle finomat, pl. rántott osztrigát, kis rántott csibehúst, savanyúságot, marhahúst szósszal stb. Nagyon finom sörözéseket lehet így összehozni. Daninak itt kezdtünk el teljesen rendes kaját adni, mert kinézte a szánkból, meg hát úgysem lehet enni, ha ô is enni akar, ráadásul az elôttem levô tányérból. Áthágtunk jópár tilalmat ezalatt a 10 nap alatt, de nem ártott meg a kölyöknek. A rántotta volt a legkevesebb. Evett aztán tempurát (illetve egyszer gyakorlatilag megette az egész tempurámat a hozzá tartozó rizzsel együtt, mehettünk utána valami ennivalót venni nekem), savanyúságot, algákat, töménytelen rizst levessel, mindenféle húst.

Peti vacsi után még elment fürdeni, áradozott utána nagyon, mert egy teljesen hagyományos régi fürdô volt, hatalmas faépület, zuhany semmi, a medencébôl kellett vizet meregetni mosdáshoz. Mi inkább hazamentünk pancsolni, de így is 11 lett, mire hobbit ágybakerült.

Másnap fejedelmi program várt ránk. Beppu híres fürdôváros, rengeteg a hôforrása, tényleg mindenhol gôzölög a város. Elindultunk megkeresni egy fürdôt, de természetesen csak közelíteni tudtuk, aztán kérdezôsködni kellett. Megérte a strapát. Fent volt a dombok között, saját kis forráskával természetesen. Rotemburo jellegû, több, falakkal elválasztott pancsi, mindenki egyet használ. Mi is kaptunk egyet, két sziklamedence volt benne, az igazi nagyon forró volt sajnos, vagy 50 fokos, meg kellett várni, amíg rendesen kihül. Szerencsére jutott idô abban is pancsolni, bár mozdulni nem lehetett benne, annyira meleg volt. A másik úgy 40 fokos lehetett, Dani alig akart kiszállni belôle, mi meg alig fértünk bele. Itt nincs öltözôhelység, ezért elég gyorsan kell lekapkodni a ruhát. Felöltözés már nem gond, mert a forró víz miatt úgysem érez az ember semmit. összesen 1 órát lehett bentmaradni. Elég folyamatosan teltház lehetett...

Felfrissülve elmentünk megnézni a jigokukat. Ez szó szerint égô poklot jelent. Beppu 9 híres hôforrásáról van szó, melyek a pokol kénköves bugyraiból törnek fel. Régebben nemegyet fôzésre is használtak. Most is a helyi specialitás a jigoku gôzében fôzött tojás és kukorica. A források nagyon változatosak. Az elsô gyönyörû kékeszöld színû, a sziklából pöfékel elô a gôz. A második sárbugyborékokat eregetett. Itt kialakítottak egy kis medencét, ahol lehetett lábat melengetni. A harmadiknál csak úgy jött a gôz a sziklákból és fel kellett volna fedezni mindenféle állatalakzatokat benne, de nem sikerült. Talán nincs annyi képzelôerônk, mint egy átlag japánnak. Viszont volt egy kis állatkert, ahol elég lepusztult körülmények között tartották az állatokat: minimális helyen, rozsdás rácsos ketrecekben. Az összes állat letargiás volt, vagy mozdulatlanul hevert vagy csak himbálta magát... Szegények azt példázták, hogy meleg vizes távfûtéssel milyen remekül elélnek a trópusi állatok Japánban. Aztán jött egy helyes kis ördög nagy kondéron strázsálva, mert ezt a jigokut használták régen konyhának. Peti itt látott egy igazi mosomacit szabadon, csak elszalad. Következtek a krokodilok. Rengetegen voltak, külön ketrecekben és összeeresztve is. Nem szerettük meg ôket, de legalább volt egy helyes kis házöryô eb is a területen. A hatodiknak megint gyönyörû színe volt, hasonlított az elsôre, a hetedik köré pedig szép japánkertet varászoltak. gôzt fújó sárkánnyal. A maradék kettôhöz már autóba kellett ülni. Kicsit untuk a sok jigokut, de megérte elmenni azokhoz is. Az egyiknek agyagvörös vize volt, a másikban meg 25 percenként kitört egy gejzír a melegvízzel locsolt pálmaliget alatt.

Jigokuk után igazán megérdemeltünk egy kis pihenést, ezért el is mentünk fürdôzni egy másik, szintén LP ajánlotta helyre. Különlegessége a szép kilátás a városra és a szetto (egy tálcán sokféle étel, komplett ebéd), ami az emberre vár fürcsi után. Hát olyan meredek utcát, amilyennek a tetején a pancsolda volt, még nem láttam autóval. Mintha nem találták volna még ki a szerpentint. Ráadásul inkább egyautó széles volt, mint kettô, de szerencsére csak a helyiek és néhány turista jár arra. De megérte. A pincérsrác beszélt három szót angolul (women, right, eat), de nagyon lelkes és kedves volt. A nôi pancsiból nyílt a kilátás a városra és a tengerre. Szép nagy, szabadtéri medencét kaptunk, plusz két kisebb, sziklákból kiépítettet. Ennek örömére Danit meg is merítettem kétszer. A férfiaknál vadregényesebb volt a helyzet, igaz kilátás nem járt érte. Három sziklamedencéjük volt, különbözô hômérsékletû vízzel, plusz a patak a természetes vízesésével, amiben le lehetett hûlni. Extra hozzá a kis piócák a vízesésben. Péter szerint inkább undorítóak, mint kellemetlenek voltak, mert a forró vizet már nem bírták. Fürdés után nagyon jólesett a kész ebéd-uszonna. Japán módra, kilátás a városra, teázgatva. Dani is jót lakmározott, vidáman bûvölte a közönséget.

Kicsit visszamentünk a szállóba, aztán irány tengerpart sétálni. Elég lassan ballagtunk, a víz teljesen leszívott minket, Dani meg végigaludta az egészet a babakocsiban. Azt hiszem, akkor használtuk utoljára a babakocsit. Nemigen marad meg már benne, sokkal érdekesebb világ karban és háton. Áttértünk a háti beülôre, még a városnézésekhez is.

Vacsizni visszamentünk az elôzô napi kiskocsmában. Most tele volt, csak a pultnál jutott hely, de Dani annál jobban élvezte: elôtte sürgölôdtek a konyhában. Viszont át kellett volna ülnünk egy asztalhoz, ahogy lehet, mert az a népvándorlás és kawaikodás, ami körülöttünk folyt, iszonyú fárasztó volt. Ekkor gyûjtötte be a fiatalúr részeg családapa és kínai tengerész hódolóit. No meg a kocsma teljes személyzete is a lábai elôtt hevert. Vacsi után még átballagtunk a régi faházas fürdôbe, hogy teljes legyen a nap, aztán éjszaka nagyon jól aludtunk.

Asosan15oom, 6oom szint, 5 óra, 16km

Reggel igyekeztünk korán indulni, mert Kagoshimába menet meg szerettünk volna állni az Asosannál. Ez a legnagyobb kráterû vulkán a földön, 80km az átmérôje. A kráter fala kb. másfél km magas lehet, az alját már teljesen benépesítették a falvak, a közepén viszont még aktív vulkánok találhatóak. Híres nagy (szent) hegy. Reménykedtünk, hogy fel lehet menni az Nakadakéra, mert amikor mérges gázokat fúj, lezárják. Peti annak idején nem jutott fel rá, csak a szomszédos csúcsokat járta meg.

Peti úgy gondolta, elég, ha a vulkánmúzeumnál parkolunk, annál szebb kis túrát csinálhatunk. Jól felöltöztünk mind a hárman, hideg szél fújt, aztán el is indultunk: toronyiránt. Rossz döntés volt. Elôbb megmásztunk két lávadombot, fel-le, fel-le módszerrel, nem létezô utakon, bozóton áttörve, aztán persze kiderült, hogy feleslegesen. De Dani nagyon élvezte a zötykölôdést a bokrok között. Az országút mellett halad a kijelölt gyalogút. Térkép nemigen kell a hegyen, nagyon látványos az ösvény, ha már egyszer megtalálja az ember, ez éppen le volt aszfaltozva egész a kráterig. Egyébként elég sokfelé lehet parkolni. A múzeumnál, a Nakadake lábánál, ahonnan vagy felvonóval vagy gyalog lehet feljutni, avagy a krátertôl kb. 50m-re. Mi rendesek voltunk és végig sétáltunk. A vulkán végig látszott, nem lehetett eltéveszteni a pöfékelése miatt. Az oldalát teleépítették betonbunkerekkel, mert néha csak úgy kitör és köpködi a köveket. Legutóbb is három turistát agyoncsapott. Most teljesen békés volt.

A csúcson lepillanthattunk a kráterbe. Elég lenyûgözô látvány. A kráter alján tó, abból árad felfele a gôz-füst. Talán látszik valamennyire a videón. A krátert nem lehet körbejárni, szigorúan kijelölték a szélét és az útvonalat. Leültünk az egyik korlát alá, aztán megettük bentóinkat folyamatos kawaikodás közepette. Tüntentôleg igyekeztünk a vulkánt bámulni. Ebéd után jobbkedvünk lett és Péter ötlete, miszerint másszunk meg még egy csúcsot, már nem tünt olyan szörnyûnek. A látványosan friss hamumezôre épített elágazástól két órát írtak a szomszédos hegylánc tetejére, Pétert azt szúrta ki magának a Takadake alatt. Hát elindultunk.

Az ösvény elég érdekes volt, ugyanis a hamumezôre húztak egy pontomhíd jellegû ösvényt fából. Nagyon kényelmes volt rajta menni, Peti persze kipróbálta a hamubanjárást is. Aztán egy kis dombocska, majd a dombocska túloldalán megugrottuk a szintet egy 200m magas kôbányában. Néha Danival a háton elég nehéz volt, akadtak szoros helyzetek. A gerincútra kiérve beért minket a jeges szél, úgyhogy nem is igen álltunk meg pihenni, törtettünk elôre az elsô kilátópontig. Kicsit fel-le jellege volt a terepnek, jobbra-balra tufaformák, lábunk alatt vulkáni hamu, helyenként már mélyvörös színû talaj. Körbenézve mindenhol csak vulkán, a távolban az Asosan krátergyûrûje.

Részemrôl a kilátópontnál szívesen visszafordultam volna, de Péter szerint a kiscsúcs már csak tíz perc volt (14 perc lett), ezért átszaladtunk. Ott meg már úgy gondolta, hogy a körtúrának lenne mégiscsak inkább értelme, minek menjünk vissza arra, amerre jöttünk. Végülis igaza volt, de kicsit mérges voltam, mert ha véletlenül mégsem tudunk körbemenni (az útközben talált térképeken nem jelölték turistaútnak az utolsó szakaszt, de látványosan kocsiút volt), akkor vissza kell kapaszkodnunk a gerincre, sötétben érünk le a vulkánhoz és Dani közben egyáltalán nem pihen, no meg etetni is kell. Lecsûrtünk a másik felvonóállomáshoz, ami csak a gerincen egy kilátópontig vitt fel, teljesen kihalt volt már minden, szokás szerint mi voltunk az utolsók a hegyen. A kocsiút persze kocsiút volt a javából, nagyon kényelmesen leballagtunk a vulkán felvonójáig, csak az elején kellett kibírni pár perc kénfelhôt, amit épp ránkfújt a szél. Nagyon büdös. Lehet, hogy ezért, de Dani feladta, mikor kiértünk a tiszta levegôre. Elkezdett bömbizni és nemigen lehetett megnyugtatni. Fáradt lehetett, hideg is volt, meg talán unatkozott is szegényke. Felváltva vittük karban, mert máshogy nem akart megmaradni.

A felvonónál már sötétedett, Péter elszaladt az autóért, ami még 3km gyaloglás lett volna, mi meg bentmaradtunk az épületben. Ami 10 perc múlva bezárt. Megkérdezték kedvesen, kellô számú kawaikodással, hogy buszra várok-e, merthogy az már nincs. Elmagyaráztam valahogy a helyzetet és kimentünk a parkolóba. Egyszer csak jön a felvonós bácsi, hogy ô inkább levinne minket, ne maradjunk már itt a hidegben, sötétben. Nagyon kedves volt, még Pétert is felvette, mikor utolértük. Spórolt nekünk fél óra fagyongást, Petinek meg még negyed óra kutyagolást.

Kagoshima

Így történt, hogy megint jó késôn indultunk el Kagoshimába és még egy autópályát beiktatva is csak éjjel 11-re sikerült a városba érnünk. Ott aztán egy órát töltöttünk a szálloda keresésével, ugyanis a naggyon részletes térképeink csôdöt mondtak. No meg mi is túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy értelmesen kitaláljuk, hova kell menni. A megoldás ismét a kérdezôsködés volt: Peti egy étteremben megnézhetett egy igazán részletes térképet és két, épp távozni készülô fiatal még el is kísért minket autóval egész a szállóig. Hihetetlen módon, teljesen jól beszéltek angolul. Egy nap két ilyen rendes japán már túlzás volt. Kicsit aggódtunk, ugyanis a szállóba elvileg éjfélig kellett volna megérkeznünk és lett abból negyed 1 is. Szerencsére rendes szálloda volt állandó ügyelettel és nem ryokan, mert akkor tényleg bezárt volna. Dani sajnos felébredt, ezért még egy órát bohóckodtunk vele, mire újra elaludt.

Másnap lazán keltünk, amennyire lehetett, mert esett az esô. Elvileg látszódott volna az ablakból Kagoshima fô attrakciója, az öböl túloldalán magasodó Sakurajima, egy szintén aktív vulkán. Régebben sziget volt, de a legutóbbi nagy kitörésekor, 1914-ben feltöltötte a tengerszorost. Azóta is többször ijesztegette a környéket és nem is szabad felmászni rá, csak az alján lehet sétálni. Nem is mentünk át (kompolni lehet, félelmetes 150yenes árért), hanem bent maradtunk a városban, miután kivakartuk magunkat a szállodából.

Elöször is próbáltunk pancsit találni a LP alapján (Nishida onsen), de csak a véletlen segített, mert egyáltalán nem ott volt, ahol a térkép jelölte. Péternek elege volt a kérdezôsködésbôl, ment a saját feje után, de így is meglett az utolsó pillanatban, mielôtt feladtuk volna. Ez is érdekes fürdô volt. Igen régivágású. Nem látott mesterembert az ötvenes évek óta, az biztos. Hajszárítónak egy olyan búra volt beállítva, mint amilyet a fodrászoknál használnak, csak kicsit inflálódott: a 20yenes bedobó át volt írva 100yenesre. Természtesen Dani abszolút befutó a nénikék között. A pancsi finom volt, bár kicsit meglepett, hogy még a falból is sós víz folyt, de addigra már besamponoztam a hajam. A medencék itt is különbözô hôfokúak voltak, de mi a legszélén maradtunk a hidegvízes csapnál, mert még az is épp csak elviselhetô volt nekem. Dani persze élvezte. Peti mesélte, hogy ô kipróbálta hideg-meleg vizes ciklusokkal a legforróbb részt is, sôt, talált egy kis bugyborékoló részt, meg egy másikat, ahol elektromos kezelés volt a víz alatt. Még órákig bizsergett a vádlija. A terem végében még gôzfürdô is volt. Persze, lehet, hogy nálunk is meglett volna mindez, de Danival csak egyszer lehet bemenni a vízbe. Majd néha odaadom Petinek, hadd játszanak együtt.

Frissen irány a turistainformáció. A szokásos párbeszéd (Do you speak english? - A little...) után japánra váltottunk és megtudtunk mindent. Pl., hogy a legtöbb érdekes dolg aznap zárva van, lévén 31-e. Szerencsére a Meiji restauration múzeum nyitva volt, ez megmentette a napot, mert nagyon érdekelte Petit. El is ballagtunk, keresztezve a csövesek és tépett macskák parkját. A múzeumot Dani is nagyon élvezte, mert sok érdekesség volt benne (hozzá valami diavetítés szerû történelmi elôadás a korról és a város híres szülöttjérôl, Saigosanról, sok hang- és fényeffekttel). Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a wc-ben otthagytam a gyerekágyban egy percre és mire visszaértem, már hídban lógott a gyerekágy és a mosdó között kifeszítve. Épp el bírtam kapni. Ügyes gyerek.

Múzeum után városnézés. Ez is elég nyüzsis nagyváros, viszonylag kicsi központtal. Találtunk benne egy templomot, ahol épp az esti bulira készültek. Gondolkodtunk, vissza kéne jönni 11-re, de nagyon túra utáni hétfô volt, inkább a szállóban maradtunk. Ennek megfelelôen pocsékra sikeredett az este, részemrôl egy pohár pezsgô után már nem bírtam nyitva tartani a szemem, hobbit nem akart elaludni, Peti meg teljesen lehangolódott. Az éjfélt azért észrevettük, mert nyomtak valami nagy dudát a városban.

Karakunidake 17oom, 6oom szint, 4 óra, 9km

Helyrehozandó a szilvesztert, elmentünk túrázni. Az inkább nekünk való. Gyönyörû napsütéses idô nézett ki, az öböl túloldalán a vulkán köpte a hamut, a koránkelô vagy le sem fekvô japánok már reggel 8-kor buzgón fényképezték. Próbáltunk idôben indulni, de így is 10 lett, mire a parkolóban felcuccoltunk, pedig nem is volt túl messzire, csak éktelen sokáig tartott kikeveredni a városból.

Karakunidake a Kirishima nemzeti park legmagasabb csúcsa. A LP szerint megéri felbaktatni a kilátás kedvéért, mert végiglátni a vulkánláncon. Az Ebino-fennsíkról indultunk, avagy a japán verzió szerint: Ebino tableland. Eléggé képekben gondolkozhatnak a japánok. Egyébként végig lehet sétálni a vulkánok gerincén, kb 15km egy irányba. Szívesen meg is tettük volna, ha valahogy vissza lehetett volna jutni, de nem lehetett. Még Kagoshimában az infósnéni adott nagyon szép fénymásolt papírokat térképekkel, igazi kincs volt minden darabja (angolul!), de nagyon nem használtuk.

Hobbit nagyon örült, hogy ismét beülôben lehet, bár alig bírt benne mozogni a sok ruha miatt. Kicsit csípôs volt a reggel, a fákat zuzmara borította, a sziklákat jég, a lefele jövôk cipôjén meg minihágóvas volt. Ilyet sem láttunk eddig. A bakancs közepére lehet felszíjjazni, 6-8 apró fogú, tényleg csak annyi, hogy ne csúszkáljon az ember.

Meglepôdtünk, mennyien igyekeztek lefele. Aztán rájöttünk, hogy az japán olyan nép, amelyik imád napfelkeltét nézni, és hát nincs is szebb dolog, mint hegytetôn köszönteni az új évet. Fôleg, ha minuszok rohangálnak és dühöng a viharos szél. Egy bácsi aggódott is Dani miatt, hogy mi lesz vele fent, mert már félúton is könnyezett egy kicsit a hidegtôl. Mi, kegyetlen szülôk, úgy gondoltuk, nem árthat a gyerekenek a hideg, ha rendesen be van bugyolálva. Az is igaz viszont, hogy ô volt az egyetlen 6 év alatti gyerek közel s távol ( == megfelelô számú hódoló).

Az út felefele nagyon kellemes volt, szent hegyhez méltón szépen kitáblázva (mindig kiírták, még hány száz méter van vissza) és kiépítve. Valahogy mégis lassan lehetett haladni, elég sokszor megálltunk panormázni. Ragyogó kék ég, alattunk mindenfele vulkánok, krátertavak, a felhôkön át sejteni lehetett a Sakurajima füstjét. Kb. 1 óra kapaszkodás után felértünk a kráter szélére, persze tilos lemenni, de valaki mégis belevésett az aljába valami szöveget.

Fent a tetôn tényleg fagyos szélrohamok fogadtak minket, próbáltunk vaalmi szélvédett zugot találni a panormázáshoz, de nagyon nem sikerült. Nem is maradtunk sokat fent, csak amíg minden irányba megcsodáltunk minden hegyet. Itt nem tudtuk az azonosítsunk-be-minden-hegyet-játékot játszani, amivel egyébként sokat foglalkozik az ember egy hegycsúcson. Dani azért élvezte, bár kettôig sem látott a szerelésétôl, sikkangatott meg fel akart mászni a sziklákra. Na, ezt nem engedtük.

Lefele körtúrát csináltunk (természetesen) az Onami-tó irányába. Az ösvény teljesen egyértelmû: végig falépcsô a kb. másfél km-re levô elágazásig. Még örültünk is, hogy milyen rendesek ezek a japánok, hogy így kiépítik az utat, de nagyon lassan ereszkedtünk. Néha túl nagy volt a lábunk a lépcsôfokoknak, kicsit csúszott a fa és Dani is csak ugrált az apja hátán, Peti meg nem szívesen vesztette volna el hirtelen az egyensúlyát. Szépen látszódott a növényzet változása: fent semmi, csak kövek, aztán idétlen kis cserjék, kicsit magasabb bokrok, egyre növekvô fák, közben mindehol az az idétlen szobanövény kinézetû zöldség. Találtunk nagyon érdekes képzôdményeket is: a földbôl lehetetlen szögekben jégcsapmezôk nôttek ki, de nem növényeken, hanem csak úgy simán a földbôl. Mindegyik egységnyi, kb 2-3mm átmérôjû és 10-05cm hosszú lehetett. És ez mezôkben, mint valami virág. Peti szerint talán szélben lecsapódott és megfagyott pára lehetett.

A lépcsôsoron leereszkedni kb. 1 óra volt, pedig alig több, mint egy km az egész távolság. Ennek örömére az elágazásnál megpihentünk, hobbit feltörölte a port a deszkákról, aztán mire lepucoltuk, jött egy bolondos labrador és körbesarazott mindenkit újra. Innen már csak 1 óra kellemes séta volt a parkoló szép sûrû erdôben. A parkolóban megpihentünk kicsit, Peti megáztatta fáradt tappancsát egy melegvizes áztatóban, aztán még felszaladt a közeli kénvulkán tetejére lazítani. Addig Dani csúszott-mászott, ásta ki a növényeket a földbôl.

Visszafele próbáltunk valami onsennél megállni, de ahogy felfelé úgy tûnt, hogy az egész vidék másból sem áll, mint onsenbôl, lefele egyet sem találtunk, ami nyitva lett volna. Aztán mire leltünk egyet, Dani bealudt, ezért csak vacsizni álltunk meg késôbb. Dani nyûgös volt kb. 20 percig, amíg jól nem lakott, aztán szabályosan kacagórohamot kapott. Bármit csinált az apja (klasszikus: a kisujját hajlítgatta), mindenen tele torokból nevetett. Nem tudom, a japánok hogy csinálják, de az ô gyerekeiket sosem hallom hangoskodni, nevetgélni éttermekben. Vagy Dani lenne ennyire vidám kölyök?

Kagoshima 2

Péntek reggel szerencsére kinyitott az akvárium, ezért induláskor ott kezdtük a napot. Péter azt mondta, ô még nem látott ilyen színvonalas akváriumot, pedig ahol lehet, elmegy. A belépô elég drága, 1500yen, de megéri kifizetni. Adnak angol nyelvû prospektust, amiben órára lebontva benne van a napi program. Volt ott minden. Kezdtük a tengeri vidra etetésével. Nagyon aranyos állta, pörgött-forgott a kajáért. Persze volt hozzá élô magyarázat is, de csak japánul. Rajtunk kívül délelôtt még két amerikai lányt láttunk, de ennyi volt a külföldi a tömött akváriumban.Aztán elkedztük bejárni a kiállítást, ám rögtön az elsô szinten megakadtunk a nagy tengeri akváriumnál, ahol a sziget melletti tengeráramlatból szedték össze a halakat. Igyekeztek a lehetô legtöbb félét bemutatni: cápa, bohóchal, valami tátott szájjal kerengô vízszûrô hal, tüskés rája, pettyes rája, sárga, lila halak, muréna stb. Félét nem ismertük. De az biztos, hogy ezek nem az "oishii" (finom), hanem a "kirei" (szép) kategóriába tartoznak a japánok szerint. Tátott szájjal álltunk vagy fél órát a medencénél, Dani majd kiugrott örömében a hátizsákból, annyira tetszettek neki a halak. Aztán futottunk vissza a delfinshowra. Teljesen megtelt a terem, mire odaértünk, nekünk még a lépcsôn jutott egy kis hely. Rendes delfinmûsor volt, ugrálásokkal, pörgésekkel, padlón siklással, magasugrással, integetéssel. Elnéztük volna még egy darabig... Következett az állatsimogatás. Ez tulképpen csak egy kis medence volt, ahol hozzá lehetett érni a tengeri uborkához (avagy tengeri szar - itt elkészítik kajának, pl. sushira, de iszonyú büdös és rosszízû szerintünk), tengeri csillaghoz, tengeri sünhöz. Néhány példány menekült a fenék felé, de szegénykéket kíméletlenül visszahalászták a sekély vízbe. Kihagytuk az elektromos muréna (?) bemutatóját és a tengeri akvárium mûsorát, már csak a kiállításokat néztük végig, rengeteg hallal, rákkal, tengeri kígyóval. Nagyon szép volt. Bármikor visszamennénk, csak túl messze van. Az épület legtetején megebédeltünk, elvileg szép kilátás lett volna a Sakurajimára, de persze felhôs volt az idô, vagy épp felénk fújta a füstöt a hegy és semmi sem látszott.

Ebéd után irány Kumamoto - véget ért a vakáció, elindultunk hazafele. Nem volt nagy kaland az út, a szokásos végtelen vonulás a japán városokon kersztül.

Kumamoto

Persze este lett, mire Kumamotoba értünk, viszont végre egyszer, három térképet összeolvasva, sikerült elsôre megtalálnunk a szállodát. Üdítô volt. Kis pihenés és indulhatott a vacsoravadászat. Nem kerestünk sokáig, az elsô étteremnél megálltunk a belvárosban, mert finom marhasültes szettót igért igen olcsón. Danival valahogy nehéz volt, egész amíg egy óvatlan pillanatban hátast nem ugrott a székrôl. Onnantól kezdve csak az elválasztó üveget kente össze rizzsel. Nagyon rendes kölyök, ha esik valahonnan, csak egy pillanatig sír, aztán meggondolja a dolgot és elkezd mással foglalkozni.

Vacsi után megnéztük kicsit a várost is, mert a vára szintén közte van a 7 leghíresebb várnak. Könnyen meg is találtuk, messzirôl ki lehetett szúrni a domb tetején. Alatta szentély, gondoltuk, benézünk, ha már arra járunk. Japánban szokás, hogy január elsején vagy másodikán el kell menni templomban/szentélybe, ezért ezen a két napon elég nagy a tömeg mindenhol. Este azért nyugis volt. Dobtunk mi is két ötöst a perselybe és megforgattuk a csengôket, hogy tényleg szerencsénk legyen. Tapsolni elfelejtettünk. Aztán irány a vár. Péter (természetesen) körbe szerette volna járni. Szerencsére kisebb volt, mint amekkorának kinézett. Hangulatos séta volt a vizesárok mentén. Kisült az is, hogy egész közel lehet menni, csak a legbelsô kaput zárták be. Így rendesen megcsodálhattuk a kastélyt. Tényleg nagyon szép, bár persze kísértetiesen hasonlít az összes többire. Azt hiszem, ezek a kastélyok leginkább a kertjeikben különböznek.

Kumamotóból csak ennyi jutott, pedig van állatkertje, szép tengerpartja stb. Majd, ha legközeleb Kyushura megyünk (nem autóval!), akkor mindenképp visszanézünk egy-két napra.

Hagi, Izumutaisha, Matsue

Reggel hosszú napnak néztünk elébe, mert félútig el szerettünk volna jutni, úgy, hogy közben Hagiban is megállunk. A LP szerint, ha valamiért, akkor Hagiért érdemes az északi úton menni. Szerintünk nemcsak Hagiért, hanem a viszonylag üres utakért is. Meg a gyönyörû, sziklás tengerpartért.

Kyushut autópáylán levágtuk, mert egyébként sosem érünk oda. Hihetetlen ára van: Péter tegnap megtalálta az autósatlaszunkban, hogy kilóméterenként 25yenbe kerül, azaz 3x annyiba, mint a benzin... Honshun már rendes országúton haladtunk, az északi partra nem építettek pályát. Nagyon szép a tengerpartja, idônként egy-egy zöld szikla magasodik ki a vízbôl, kis halászfalvak húzódnak meg az öblökben, a strandok homokosak. Nyáron biztos megálltunk volna fürdeni, de most lehetett vagy 14 fokos a tenger, a levegô meg talán 5.

Hagiban elsô utunk a turistainformációba vezetett, miután megkerültük gyalog a fél várost. Ugyanis estére még nem volt szállásunk és hiába hívtam a számot Izumotaishában, nem kapcsolt. Gondoltuk, hátha egy japánnak jobban sikerül. Szerencsére a néni beszélt kicsit angolul és nagyon segítôkész volt, miután megéretettem vele a probléma lényegét. Negyed óra küzdelemmel foglalt is nekünk szállást egy ryokanban. Kicsit megkönnyebültünk, mert ha muszáj, hát csövezünk, de vasárnap éjjel mindenképp kocsibanalvás lett volna a program és két éjszaka egymás után megviselt volna minket. Nagyon hamar kihül a kocsi, Dani meg felébred, ahogy megállunk - nem túl pihentetô.

Hagi nagyon megérte a kitérôt. Van egy várromja a város túloldalán egy domb tetején. Szép lehet róla a kilátás a Japán-tengerre. Oda már sajnos nem tudtunk felmenni, mert sötétedett, de az alsó részt bejártuk a vizesárkon belül. Helyes kis kertje volt, egy eléggé lepukkant, nem használt szentéllyel. A másik érdekes dolog a régi szamurájnegyed, ami elég épen megmaradt. Az utcaszerkezet változatlan, néhány ház is eredeti. Egyet meg is lehetett volna nézni, ha nem zár be olyan korán. Azért jót sétáltunk.

Irány Izumotaisha. Újabb 4 óra vezetés. Este 10 lett, mire odakeveredtünk, szerencsére ez a szálló is hamar meglett. Úgy tûnt, mi vagyunk az egyetlen vendég, pedig hatalmas épület, kicsit fura portás bácsival. Angol esélytelen. A szobába már jól befütöttek, mire megérkeztünk, tekertük is le rögtön a hôfokszabályzót. Szép nagy szobát kaptunk, szerintem nem lehetett sokkal kisebb, mint a lakásunk. Sok hely volt benne hobbitnak mászkálni. Aztán irány a pancsolda! A nap fénypontja. Ez a legjobb a ryokanokban. Reggel is fürödtünk, ha már ilyen jó helyen voltunk. Bár a reggeliket sem cserélném fel a nyugati stílusú lekváros zsemlékre... Most is olyan finom bôséges reggelit kaptunk, sokféle finomsággal! Dani meglátta és nem is kellett neki a tej... Kezd igazi japán kiskölyökké válni.

Izumotaishában az egyik legrégebbi szentély található. Állítólag fénykorában 90 méteres faépítmények álltak benne, ma csupán 24m-es a legmagasabb. Nagy komplexum és rendesen használják is. A LP szerint 1100 tori található benne, de mi talán ha 10-et találtunk. A legelsô a nyugati kapu, ami mellett laktunk. Innen szép sétányon keresztül lehet beérni a szentélyekhez. Még mindig tele volt az újévi kirakodóvásárral, sütögetôkkel. Ebben a szentélyben láttunk elôször szerencsekötelet. A szentély bejáratához akasztják keresztve, jó méter,másfél méter átmérôjû, talán bambuszból fûzik össze. A cél, feldobni egy ötjenest úgy, hogy benne maradjon a kötélben. Nagyon vicces, ahogy gyerekek és éltes öregurak perceken keresztül próbálkoznak. Egyáltalán nem könnyû feladat. Mi is beneveztünk persze és talán a magasságunk miatt egész hamar sikerült a mutatvány.

Izumotaisha után átmentünk Matsuébe. A 431-es út igen kellemes volt, egyik oldalon a tenger, a másikon meg egy tó. Közben megcsodálhattuk az Izumotaishába igyekvô embertömeg dugóját az úton, ahogy parkolóhelyért nyomultak.

Matsue egy szokásos japán város, éktelen csúnya, viszont van egy nagyon szép kis óvároskája a vár körül. Ez az egyetlen eredeti és teljesen épen maradt kastély Japánban. Külsôre teljesen olyan, mint a többi, de belül látszik, hogy a gerendák eredetiek és hogy ezt az épületet tényleg használták is valamire, nemcsak múzeumnak. Híres a kilátótornyáról, dehát nemigen lát mást az ember, mint egy japán nagyváros betondzsungelét és a hegyeket, a tengert a távolban. A vár körüli kert nagyon szép, nyugis hely. Tettek bele még egy szentély is persze, sok pirosra festett kis torival. A várból átsétáltunk az óvárosba, ahol is Lafcadio Hearn házát kellett meglátogatni. Ez az ipse eredetileg brit volt, aztán átjapánosította magát Koizumi Yakumora. Híres japán iróként ismert a 19.századból. Hát megnéztük a házát, megcsodáltuk az életét, aztán gyorsan elmentünk ebédelni. Az óváros tulképpen egy kis utca, ahol a régi szamurájházak állnak. Az egyikben mûködik a Yakuman-an nevezetû étterem, ami igen népszerû, lévén az egyetlen a környéken. Nagyüzemben folyik a soba-fôzés. Sajnos riszt nem árultak, ezért kicsit meggyûlt a bajunk a húszcentis tésztákat Daninak pálcikával adagolni, de szerencsére nem volt nagyon éhes... Az étteremhez tartozik egy kis teázó és egy szép japán kertecske, ahol megpillanthattuk életünk legnagyobb és legsárgább pontyait.

Ebéd után még megnéztünk kívül-belül egy szamurájházat. Viszonylag sok helységük volt, néha elég idétlen nevekkel. Pl. Sitting room, egy bejárat a családnak, egy bejárat a vendégeknek, klotyi csak vendégeknek. Csak hálószobát külön nem találtunk. Volt már akkoriban is garázs, csak épp a hordszéket tartották benne.

A szamuráiház után már hazaindultunk. Az út egész kellemes volt, ahhoz képest, hogy a déli parton mihez voltunk szokva, gondolom, mert kevés hely volt, ahol rizst lehetett termeszteni, ezért nem építettek nagy városokat. Egy autópálya beékelésével az utolsó szakaszra, 8 óra alatt sikerült hazaérni. Dani nagyon jól aludt végig, de mikor megérkeztünk megint deklarálta a reggelt és jó egy óra hosszat még aktívkodott, mielôtt végképp kidôlt. Minket meg aztán nem kellett altatni.

Január 9.

Hét elején elég hamar visszarázódtunk a hétköznapokban, azt hittem, nehezebb lett. Egyedül a hétfô volt egy kicsit nehéz, mert csak Dani aludta ki magát. Nagy változások nem töténtek, míg odavoltunk, csak rettenetesen kihült a lakás. Peti újra belevetette magát a munkába, most épp nagyon lelkes és friss. Kipróbálta a lenti konditermet is, amit úgy tûnik, egyébként nemigen használ senki. Egyetlen hibája, hogy felér egy szabadtéri edzéssel, mert nem fûtik.

Danival a héten leginkább bevásároltunk és szomszédoltunk. A thai lány hazament ma, elköszöntünk tôle és a gyerektôl. Kicsit siratom ôket, mert Tonnam volt az egyetlen Danival egykorú gyerek és pont mostanra érkeztek abba a fázisba, hogy értékelni kezdték volna egymás társaságát.

Dani egyébként rengeteget fejlôdött ezalatt a 10 nap alatt. Csak itthon vettük észre igazán. Habozás nélkül feláll, felül, elkúszik bárhova. Minden érdekli és már gyakran elvan magában, csak ott kell ülni mellette. Napközben egy szó nélkül elalszik (igaz, még mindig cumival) és alszik egész rendesen. Éjszaka sem túl rossz a helyzet, ha felébred, öt perc után visszalszik. Autózni és egész türelmesen autókázik, dehát ez egy hét tréning után érthetô... Mi más? Rájött, hogy a gumizsiráfot lehet sípoltatni, az etetôszéken lábbal dobolni, a kiságyban felállni és sikongatni, falat csapkodni, kimászni utánunk a klotyira, vidáman felmutatni, amit épp a kezében tart. Tud már labdázni (néha saját magával), imád a kanapén álldogálni, onnan fejest ugrani a szônyegre. A játszóházban a hasonkorú gyerekekkel kedvesen összedugják a fejüket és elbeszélgetnek. Már majdnem kiment nélkülem a terembôl. Önállósodik. Kézenfogva is nagyon stabilan sétál, sôt, már lépcsôzéssel is próbálkozott tegnap, ha nem ment lábon, hát hason.

Ja igen. A hét kalandja. Dani tésztát evett egyik nap, aztán tüsszentett egyet közben. Elkezdett folyni az orra, meg tüszkölt, gondoltam, hátha allergiás a májra, amit akkor kapott elôször. Délután, mikor ugrálósat játszottunk, látom, lóg valami az orrából. Hozom az orrszívót, hát csak nincs vége. Dani közben megijedt és visszaszippantotta. Na, kicsit megijedtem, kórházba menjünk-e vagy sem, hát ugráltunk inkább tovább egy kicsit, hátha megint kirázódik. Kirázódott és gyorsan kiszippantottam az 5cm-es tésztát. Szegényke, nagyon odalehetett, de a jókedvének nem ártott szerencsére.

Január 19.

Múlt hétvégén Peti elment síelni Csúgú onsenbe egy kollegával, annak a barátjával és négy tinidzser lánnyal, akik most akartak megtanulni snowbordozni Tomokazu komáéktól. A hangulat ennek megfelelô. A pálya kb. fél óra autóval. Nem túl nagy, volt két nehezebb pálya, egy lezárt és egy kezdô. Peti nagyon élvezte, mert a friss hó miatt nehéz volt síelni. Csak a síliftekkel volt egy kis problámája, mert olyan alacsonyra kellett néha leülni, mint az oviban egy kisszékre, s bizony, egyszer elvétette. Jó fáradtan, de teljesen felfrissülve ért haza, másnap ezért hétfô volt a javából, mikor bement dolgozni. De délben már jött is haza, hogy tulajdonképpen szabadnap van, csak nem tudott róla... Gyanús volt, hogy sehol egy titkárnô.

Így aztán ebéd után beültünk az autóba, hogy megnézzük a közelben levô daibucut. Csak körülbelül sejtettük, merre lehet és a térképen hiába bogarásztuk a kanjikat és kanákat, nem találtuk, aztán szerencsére annyira nagy bucu volt, hogy már kilóméterekrôl látszott. Még el sem tévedtünk, pedig én navigáltam. A parkolóban viszont gyanút fogtunk, hogy valami nem stimmel, mert teljesen üres volt. Nem is tudtunk bemenni a múzeumba, se megközelíteni a bucut, de azért a kerítésen kívülrôl megvizsgáltuk, hogy mekkora és mennyi szellözôablak van rajta. Peti persze javasolta, hogy kerüljük meg, ezért ráakadtunk egy régi vidámparkra. Simán be lehetett sétálni, semmi lezárt kerítés vagy biztonsági ôr. Kb. 15 éve mehetett csôdbe az egység, minden csupa rozsda és üvegszilánk. Nagyon kísérteties hely volt, a szél kicsit zörgette a szerkezeteket, teljesen egyedül voltunk. Amikor ráakadtunk a szellemkastély romjaira csupa vámpírral a bejárat felett, mondtam Petinek, hogy inkább menjünk el onnan... Szerencsére nem erôltette a dolgot.

Nem voltunk messzire a tengertôl, ezért már lenéztünk oda is. Találtunk egy szép kis parkot, állítólag régi gátromokat is láthattunk volna, de nem akadtunk rájuk. Viszont a hullámokért megérte, pedig még nem is volt igazán vihar, csak egy kis szél. Elég hasznosak a beton tetraéderek a parttól kb. 30m-re. Hullámlovasok próbálkoztak, általában elég sikertelenül, elkapni a hullámokat, de már csak a pancsolás is tök jó lehetett. Irigyeltük ôket.

A hét békésen telt, Peti nagyon lelkesen programozott ( = hajnalozott), egyszer el is felejtett lefeküdni, de másnap bepótolta. Danival jártunk játszóházból játszóházba, mert pocsék volt az idô, amikor meg leesett a hó, kivittem barátkozni a hideggel. Nagyon tetszett neki, mikor dobáltam a hógolyókat, enni is szereti, de mászkálni benne már nem túl vidám dolog, fázik a keze. Az a baj, hogy ahhoz túl vizes az ügy, hogy ne adjam rá a kezeslábast, viszont szerintem megfô benne, mert viszont nincs hideg. Nagyon ritkán van mínusz, de akkor már azt mondják, hogy jaj, milyen fagyos az idô. És még csak nem is mosolyoghatunk rajtuk, mert iszonyú büszkék arra, hogy itt milyen hideg van és mennyire sok hó esik.

Szombaton elmentünk japán újévi buliba. Egész hangulatos, csak a kaja volt nagyon kevés. A városka közösségi házában volt, természetesen a konyhában és amellett, merthogy fôzték a specialitásokat: kínai, burmai,japán, vietnámi. Igen gusztusosan nézett ki mindegyik, de 50 emberre nem volt elég, csak kóstolónak.

A buli azért jól sikerült. Mire mi megjöttünk, már a konyhában sürögtek-forogtak, ezért inkább a kalligráfiába szálltunk be. Danira nem volt sok gondunk, mert kézrôl-kézre járt... Érdekes dolog ez a japán festegetés. Egész máshogy kell fogni az ecsetet, mint ahogy az ember gondolná, bár talán azért, mert európában kanállal edzünk, nem pálcikával. Az ecset formája is más, aztán pedig meghatározott lendülettel, meghatározott irányba kell mozgatni. Persze mindenkinek megvan az egyéni stílusa. A miénk kifejezetten az általános iskola elsôseiére hasolított...

Igazi külföldi (=nem ázsiai), tulképpen csak mi voltunk, egy ausztrál lány a szomszéd faluból és Kay, aki azért csal, mert taiwani kanadai. A többiek kínaiak, vietnámaik, burmaiak és a helyi nemzetközi klub japán tagjai. Köztük természetesen Fusesannal, aki példásan bemutatta, hogyan lehet adott idô alatt minél több sört meginni. Japánoknál nyilvános helyen nem illik, hogy az ember magának töltögessen, mert egyébkén alkoholistának nézik, de Fusesan nem zavartatta magát.

Mire kész lett az ebéd, rettenetesen megéheztünk. Ki kellett még várni azonban Yamamotosensei beszédét, Kay fordításában, aztán meg Danit kellett etetni, mert egyébként esélytelen lett volna a mi evésünk. Így is az volt, mert a svédasztalos rendszernek megvolt az a hátránya, hogy hihetetlen sebességgel leették az egészet, pedig azt hittem, még marad is. Azért sikerült egy kis burmai levest enni, de aztán otthon még pótoltunk... Viszont jó sokat beszélgettünk és Dani nagyon jól érezte magát a gyerekek között. Érdekes, hogy itt a kisfiúk is ugyanúgy abajgatják a babákat, mint a lányok, teljes odaadással ültek mellette ôrséget, mikor aludt.

Buli után takarítás, de abból csak kis részt vállaltunk be, mert Dani már nyûglôdött, no meg a konyha tele volt mosogatni vágyó önkéntesekkel. Inkább elmentünk pancsolni a fürdôbe...

Vasárnap örömködés: megkerestük az indiai éttermet Kanazawa szélén. Vágytunk valami nagyon finom, húsos ételre, amit lehetôleg késsel-villával kell enni. Indiait egyet sem láttunk, valószínûleg a konyhában bújkáltak, mert a kaja nagyon finom volt és akkora lepényt adtak hozzá, hogy még Peti sem kért kétszer. Dani nagyon jókedvében volt, csak egyszer borította fel majdnem magát a fonott székkel és persze le akarta pakolni az asztalt. Lepénnyel azért le lehetett foglalni. Nagyon kenyeres. Bármennyire jóllakott már, egy-két falat kenyernek bármikor talál helyet.

Ebéd után jólesett egy kis séta, irány a tengerpart. Belebotlottunk egy épülôben levô strandba, remélem, nyárra kész lesznek, mert van gyerekmedencéjük. A körülötte fekvô park is nagyon hangulatos volt, csak játszóteret felejtettek belerakni. Úgy általában is nagyon kevés a játszótér, nem értem, miért. Hogy a Jaist-ban egy darab nincs, az egy dolog, de akárhol is építenek házakat, a játszóteret mindig kifelejtik...

Január 23.

A hét csendes volt. A thai családtól megkaptuk a szobahintát, amitôl egy kicsit összement a lakás, de Dani nagyon élvezi. Az ágyában állva is tudja kezelni. Adtak hozzá egy kiskocsit, amibe kapaszkodva járni is tudna, ha nem borulna fel vele. Kicsit korai még neki, de a kerekeit szereti tekergetni.

Aztán még, tegnap leesett a hó. Illetve hát elkezdett esni és azt mondják, jövô szerdáig abba sem hagyja. A tegnapi termés 50-70cm volt a környéken, ma még egyszer ennyit jósoltak. Hozzá 5-6-os szél, visszintes hóviharral. Tegnap megpróbáltunk kijutni a Jaistból, de feladtam, mikor a kocsig sem jutottunk el, mert Dani sírni kezdett a hidegtôl vagy a széltôl. Az autók nayon viccesen néznek ki, mintha behúzták volna mindegyiket tajszíhabbal. Nahar, a bangladesi szomszéd mondta tegnap, hogy most leparkolta az autót a ház elé, és bele nem ül addig, amíg a hó el nem olvad... Itt az a rossz, hogy nincs hideg és folyamatosan olvad, éjszaka viszont fagy, ezért reggel nem lehet kinyitni a kocsik ajtaját, mert odafagyott, a kerekek egy-egy tömör jégtömb. Ma délután muszáj lesz elmenni, mert üres a hütôszekrény. Szerencsére Peti délben megy munkaebédre, így leolvasztja a jeget az autóról, nem kell majd küzdenünk. Jött egy vendégkutató két napra (azért egy, mert a másik nem tudott jönni, mikor a hó miatt töröltek egy csomó járatot), vele foglalkoznak. Ismeri már Tokióból, francia, mozgós ember szintén. Kár, hogy nem itt laknak. Tegnap elmentek Xavier-val hármasban vacsorázni a Yakiniku-ba. Koreai étterem, az asztal közepén kell sütögetni a húsokat. Majd egyszer Danival is kipróbáljuk.

Szerdán a nôklub rábeszélt, hogy fôzzek nekik valami magyarosat jövô héten. A kenyérrel is mindig szekálnak, mert már Peti is mondta, milyen finom. Muszáj lesz sütnöm nekik. Remélem, ízleni fog az is, meg a töltött káposzta is.

Január 27.

Múlt csütörtökön elkezdett esni a hó és esik még egész holnapig. Azt mondják, négy nap alatt 2 méter hó esett le itt a környéken, de sajnos annyira nem látszik meg, mert folyamatosan olvad... Péntekre már teljesen jól nézett ki a parkoló, aki nem ásta ki a kocsiját, azt teljesen behavazta, szombatra meg a derékig érô hóban kellett kotorni. Volt egy sor autó, amit szinte egy szintbe hozott a hó. A ház elött parkolók meg nem bírtak kimenni, mert ahhoz az egész járdát végig kellett volna ásniuk, ugyanis a hókotró csak a szigorúan vett fôbb utakat tisztítja. Ott sem mindig.

Peti szombaton elment síelni Tomokazu komáékkal, több körös kavarás után sikerült is elindulniuk. Seymourba mentek, ahol kicsit több pálya volt, mint Chuguban. Az idôjárás eléggé változott nekik óráról órára, egy kicsit sütött a nap, aztán hóvihar, jégvihar, szélvihar... Jól elfáradt megint, mert ugye mély volt a hó és teljesen friss.

Mi Danival ezalatt elkalandoztunk bevásárolni. Peti reggel körbeásta a kocsit, de még így is volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy ottmaradok keresztbefordulva a parkolóban, de aztán kihintáztattam az autót. Nahar közben Danit pátyolgatta az esernyô alatt. A parkolóból kijutni még istenes volt ahhoz képest, hogy utána milyen volt az út a boltig. Lehet vagy 10km, de fél óra alatt sikerült elérnünk. Végülis csak egyszer csúsztam kersztbe az úton. Merô hó volt minden, a nyomok között alvázig érô jéggel, zuhogó hóval. Azt hittem sosem érünk oda. Meglepôdtem, mennyire tele volt a bolt, dehát nekik ez azért nem akkora kunszt. Hazefele még pocsékabb volt az út. Nem értem, miért, de mindig azon a sávon járt a hókotrón, amelyiken nem mi mentünk. Nem is lett volna baj, de volt egy falu, ahol három napja nem kotorták el a havat. Úgy éreztem magam, mint egy játékteremben egy derbiszimulátor elött. Keskeny út házak között, balról az úton hólapátoló emberek, jobbról szembejövô autók, közben kátyúk, csúszások, buckák... Délután nem mentünk sehova.

Peti vidáman ért haza, másnap viszont jó kis izomláza kerekedett, csak ebédelni mentünk le és kicsit sétálni. Kisütött a nap, vakított a hó. Vicces volt nézni, hogy kellemes vasárnapi családi programként mindenki ássa ki az autóját a hó alól... Dani elég hamar elaludt Peti vállán, szegény alig gyôzte cipelni fájós tagokkal. Délután aludt is rá egy nagyot.

Tegnap Peti újra lelkesen belevetette magát a munkába, mi meg délután elmentünk Kanazawába megrendelni a háti beülôt. Úgy volt, Yumival megyek, de mikor felhívtam, hogy valószínûleg késnék egy órát, inkább a hóra hivatkozva máskor akart menni, pedig aznap egy pihe hó nem esett... Nem értem igazán a japán logikát. A boltot megtalálni egy órás keringésbe telt, egyáltalán nem ott volt, mint ahol emlékeztem. Annak idején be kellett volna jelölnöm a térképen. A néni persze megismert, azzal fogadott, hogy most csak egyedül jöttem-e... Gondolom, aggódott, hogy megértjük-e majd egymást. Én is aggódtam. Szerencsére neki megvolt az üzlethez szükséges alap angol szókincse és természetesen nagyon segítôkész volt, így egy fél óra alatt megkötöttük az üzletet. Annak is nagyon örült, mikor a mobilszámom mellé megadtam Petiék titkárnôjének a számát, hogy ott japánul is lehet kommunikálni.

Bolt után kijárt Daninak egy kis üdülés, elmentünk az egyik bevásárlóközpontba játszani, mert a rendes játszóházakhoz már késô volt. Egész sok gyerek futkárzott fel-alá, Dani volt a legkisebb, de nem zavartatta magát, mindig sikerült úgy kúsznia, hogy láb alá kerüljön.

Mi más? Tegnap este nekiálltunk a karácsonyi ezer darabos puzzle-nek, de szerintem kitart jövô karácsonyig. Csupa zöld fa az egész. Meg levágtam a hajamat és holnap Petiét is levágom.