2004 június

Június 6.

Május egy kicsit húzósra sikeredett. Sosem szoktunk unatkozni, de azert nem ártott volna egy kis szünet. Elvileg ugye ott volt a Golden Week, de azt a kórházba járással töltöttük Dani betegsége miatt. Mire aztán megevett egy palacsintát egybe, jöttek is anyuék. Annyi azért még belefért elöttük, hogy elmentünk egy napra Notora, a közeli félszigetre. Két óra volt oda, két óra vissza.Nagyon csalókák a távolságok a térképen. De megérte és még Daninak is tetszett. Ugyanis rengeteg pancsolás és tengerparti homokozás belefért a programba.

Reggeli indulással egész korán elértük az elsô nevezetes helyet, a Beach Drive-ot. 8km-t lehet a homokban vezetni, szó szerint a tengerparton. Igazából jobb minôségû volt az út, mint néha a rendes országút, a kilátás pedig pazar. Peti persze nem hagyta ki a lehetôséget és úszott egyet a tengerben a helybeliek csodáló tekintetétôl követve. Mint mindig. Danit közben szoktattuk a hullámokhoz, apja kicsit beljebb is meglógatta a vízben. Hát nem volt iszonya, sôt, örömében sikoltozott. Továbbmentünk egy szép, sziklás részre, ahol fura barlangokat, medencéket vájt a tenger a vulkánkôbe. Danit alig lehetett elráncigálni, mindenáron minden kis lukba bele akart lépni, ha 20cm, ha 2m mély volt is. Hát még ha meglátott az alján egy rákot... Lehetett volna hajókázni kicsit a tengeren, de Peti annyira nem volt lelkes, inkább elmentünk egy másik partra, ahol a legfinomabb a homok egész Japánba és a leghosszabb a strand. Azért a francia Riviérával még nem vetekedhetet, de nagyon jót játszottunk ismét. Aztán már nem sok idônk maradt, átmentünk a keleti partra egy kis városba fürdôzni. Kicsit kellemetlen volt, mert az egész napos lótásfutástól Dani akkor kakkantott egyet, mikor lehúztam róla a pelenkát, de sûrû sumimasenekkel meg lehetett oldani a dolgot. Gyorsan eltüntettük a bûnjeleket.

Másnap délután megérkeztek anyuék. Nem a legjobb idôbe, merthogy még akkora vihart még nem láttam itt, mint amikor az állomástól visszafele vezettünk. Nem volt elég az ablaktörlô legnagyobb fokozata. Jó kis ízelítô volt az esôs évszakból, mikor ugyanez az esô három hétig tart. Szerencsére szüleim hamar kiheverték a repülôutat, Dani pedig hamar megszokta ôket, néhány nap után már annyira nem érdekelte, mikor eltüntem dolgozni.

Az elsô héten rögtön sikerült is Kanazawát megnézni, ugyanis kisült, hogy elfelejtettem meghosszabíttatni a munkavállalásimat. Moritasan hosszas telefonálgatással kitalálta, hogy akkora baj nincs, csak rögtön be kell menni az irodába. Szerdán délelött anyuékat kiraktam az állomásnál, ôk elmentek megnézni a gésanegyedet, én meg rohantam a bevándorlási hivatalba. Nagyon rendesek voltak, mint mindig, ráadásul most óvatosan 2006-ig adták meg az engedélyt. Anyuékkal randi a vár kapujában, rohanás bentóért a sarokra, piknik a kastély virágoskertjében, várnézés.

Hétvégén elmentünk Kyotoba. Reménykedtünk, hogy jó idô lesz. Nagyjából össze is jött . Szállás az utolsó pillanatban sikerült foglalni, ahogy néztem az internetet, úgy fogytak a helyek, mert szombaton fesztivál volt a városban. Mi is azért igyekeztünk oda... Csak egy egyszerû panziót sikerült találni, de legalább tatamis szobával és a fürdô két percre volt a szállótól. Igazán nem panaszkodhattunk. Reggel gyalog mentünk a kastélyhoz, közben benéztünk az Okazaki park szentéjébe. Szép ízelítô volt a japán szentélyekbôl, gyönyörû parkkal, virágzó íriszekkel. A fesztivál annyira nem nyûgözött le minket, inkább csak felvonulás volt, teljes csendben, zene nélkül. A ruhák persze érdekesek voltak, de a hôség miatt sokáig nem lehetett a napon nézelôdni. Egyetlen izgalomnak az akadt, hogy az egyik ló meggondolta magát és inkább ledobta a lovasát majd elvágtatott. Persze ez nem zavarta meg a menetet, rövid összerendezôdés után ment minden a maga útján.

Ebédelni egy gyorsétterembe ültünk be szobát enni, aztán kimetróztunk a Kinkakujin (aranypavilon) környékére. Elég tág környék volt, mert még kb. 1órát kutyagoltunk, mire odaértünk a Daikujin érintésével. Szegény anyuék már kicsit odavoltak, de azért még ôk is elismerték, hogy a látványért megérte. Csak aztán anyu megjegyezte csendben, hogy a szállodától lett volna ide direktbe busz is... Este pancsi a közeli fürdôben, kicsit túl meleg volt a víz, Dani bele sem ment, anyu meg majd kiugrott az egyik medencébôl, mikor rájött, hogy áram is van benne. Tisztán nekiálltunk vacsit keresni, de fáradtan nem bírtunk dönteni, csak vonszoltunk magunkat a szemerkélô esôben. Végül izakaya lett belôle, a japán kocsma, ahol sokfélét lehet enni és sokat lehet inni.

Másnap folytatódott a fürdôzés a szabad ég alatt. Még esernyôvel sem volt evidens szárazon maradni. Azért sikerült az ôsöket rábeszélni egy Ginkakujinra (ezüstpavilon: szürke homokból formázták meg a kertjét) és egy nagyobb templomkomplexumra, de ott már nem töltöttünk sok idôt. Elindultunk hazafele a tóparton. Legalább maradt néznivaló jövôre is.

Hétfô este kimenôt kaptunk Petivel. Tádé koma bevitt minket a városba kicsit bulizni. Király volt. Akárcsak 2 éve. Vacsi egy mexikói kocsmában a folyóparton, iszogatás a szomszédban, ahol José hétvégenként a DJ. Lejött Tádé japán barátnéja is, ékes japánságunkkal elkommunikáltunk vele is. Néhány sör után ugyis mindegy volt, milyen nyelven beszélünk...

Az esô egész következô héten kitartott, pedig igazán nem jött még el az esôs évszak. Azért sikerült talán néhány érdekes programot kitalálni. Apu egyszer egyedül is elkalandozott Kanazawába, mert nem zavarta annyira az éghajlat. Megnézte a nindzsatemplomot és a szamurájnegyedet. Szombaton kimenôt kaptak és elvitte anyut is. Jártunk a közeli hegyen felvonóval, kilátás nem sok akadt, de legalább láttuk a helybeli fura alakú kecskét, ami ki tudja, minek a keveredésébôl alakult ki, merthogy kutyára jobban emlékeztetne, mint kecskére, ha nem lenne szarva és patája.

Aztán jártunk még a Hakusan tövénél, Shiraminében. Megnéztük a skanzent, ebédeltünk egy teljesen helybeli étteremben, teljesen helyi ételt. Örültem, hogy tudtam rendelni. Az egyetlen dolog, ami miatt nem szeretek japán éttermekbe menni, hogy sosem lehetek biztos benne, tudok-e rendelni vagy teljesen érthetetlen a menu. Tele pocakkal megnéztük a Hakusan múzeumot, beültünk a pancsiba (Dani önállóan mászott be a vízbe), majd még felautókáztunk egy kicsit a völgy végéig, hogy megkeressük azt a hatalmas sziklát, amit 1934-ben hozott le a sárár a hegyrôl. Találtunk is egy nagy követ, de nem tarottuk elég nagynak, pedig tényleg az lehetett, mert nem volt több a környéken.

Mi más? Kétszer sikerült lejutni a tengerpartra. Egyszer mikor a helyi selyemfestô üzemet kerestük és végeredményben meg is találtuk, de csak csoportoknak elôre bejeletve lett volna vezetés. A néni azért nagyon kedves volt, mert mindent végigmutogatott és a végén még omiyagét is kaptunk útravalóul, miközben nagyon köszöntem a kedvességét. Szerencse, hogy valamennyire értettek szüleim a témához, mert egy kukkot nem értettem a néni magyarázatából. Szerencsére hamar végeztünk és lenéztünk a partra egy kicsit nézni a hullámokat. Következô héten már megjavult az idô, akkor megint lementünk egy másik helyre, Neagariba. Ott elvileg gátromokat kellett volna látnunk, de nem találtunk. A helyi kis szentély, a park és a part azért megérte a kirándulást. Dani egyre lelkesebb a tengertôl, alig lehetett elvinni a hullámoktól.

Egyik nap apuval kettesben elmentünk csavarogni, mert anyunak nem volt kedve már mozdulni, inkább otthonmaradt Danival. Megnéztük a helyi autómúzeumot (5 emelet magas, tele az évszázad autóival), a Nataderát (egy viszonylag szûk völgybe épített templomrendszer, zegzugos ösvényekkel, barlangokkal) és a Yamanaka szurdokvölgyét. Sajnos pancsira már nem jutott idô (majd jövôre), viszont hazafele úttalan útakon találtunk egy hatalmas bucut. Szerencsére épp hazaértünk vacsorára.

a igen. Szülinapi ajándékként (a sült hús mellé) kaptunk egy teljes napot Petivel, így el tudtunk menni túrázni a Hakusanra (2702m), Japán harmadik legszentebb hegyére. Nagyon klassz volt, kár, hogy most egy ideig nem csinálhatunk ilyeneket, csak ha majd Dani már elég nagy lesz. Szép egynapos túra volt, 1600m szinttel, iszonyat sok lépcsôvel, aminek egy részét elmosta már a kéthetes esôzés, hóval, jéggel, 10m-es látótávolsággal, jégesôvel, szélviharral. Régen túráztunk ilyen változatosat. Nem voltunk sokan a hegyen (a szezon csak júliusban kezdôdik), ennek megfelelôen teljesen baráti légkör volt a két menedékházban. Mi voltunk persze az egyetlen nem helybeli páros, ezért kicsit pátyolgattak minket. Kaptunk olajfûtôt és levest, mikor megérkeztünk a fenti házba, amit akkor vettünk észre, mikor épp az orrunk elött állt már (3 emelet magas), annyira nem lehetett semmit látni. Egyedül abban bízhattunk általában, hogy az elöttünk járó tudta, hova megy, mert mindig csak a következô nyomot láttuk a kemény hóban. Még egyszer visszamegyünk Danival szép idôben, mert sejteni lehetett a csúcson, mennyire szép a kilátás és hogy a szikla peremén túl 100m semmi, de látni csak a felhôt láttuk magunk körül.

Este, hogy igazi túrahangulat legyen, buli a szomszédban. Nem voltunk túl használhatóak, csak ültünk a földön, ittuk a sörünket és próbáltuk követni a háromnyelvû társalgást...

Szerda este elautóztunk Osakába. Anyuék már csomagostul jöttek, mert péntek reggel indult vissza a gépük. Egy elég helyes kis szállót találtunk, sajnos fürdô nélkül, a bulinegyed közepén. Tobi már elöttünk befutott, elbeszélgetett a helyi 86 éves nénikével, a fiával és a kutyájukkal, míg meg nem érkeztünk. Mi Danival lefeküdtünk, többiek még sétálni indultak, Petiék aztán hajnalban keveredtek haza a nagy sör-curry vadászatból. Aludtak is délig. Másnap apuékkal mi bementünk a városba. Az elsô két órát azzal töltöttük, hogy megkerestük a turistairodát majd az Austrian Airlinest, hogy átbukkoljuk a hazafele jegyünket. Sikerült is, de azért még kellett egy email a magyarországi irodába, hogy rendes helyfoglalásunk is legyen, necsak jegyünk... Szerencse, hogy otthon olyan segítôkész a hölgy.

Küldetés teljesítve, mehettünk Az akváriumba. Azért elötte ettünk még .Szerencsére apu ragaszkodott ahhoz, hogy ne a városban együnk, ezért az öblöt és a hajókat néztük ebéd közben (ami azért felejthetô minôségû volt...), valamint a Santa Mariát. Megépítették felében és sétahajókázásra használták. Az akvárium maga volt a csoda. Fôleg a fiatalembernek. 5 emelet magas, hatalmas medencékkel, amiknek minden szintjét végig lehetett járni csigavonalban. Delfinek felülrôl, középrôl, alulról, pingvinek felülrôl, középrôl alulról stb. Elég keveset voltunk bent, de még így is fárasztó volt a sikongató iskoláscsoportok miatt... Randi Péterékkel a kastélynál, ami épp bezárt, de kivülrôl amúgy is szebb, mint belülrôl. Aztán jöhetett a vacsora. Yakinikuba mentünk húst sütögetni, de miután szerencsésen elrontottam a hangulatot, nem maradtunk túl sokáig.

Anyuék reggel el, Péter kivitte ôket az állomásra taxival, mi meg átkocogtunk Narába. Kicsit sokáig tartott az az 50km, csekély három óra alatt sikerült megtennünk. Még szerencse, hogy Nara kisváros és minden egy helyen van benne, így azért sikerült egy délután alatt bejárnunk. Kezdtük persze az ôzekkel, folytattuk az ôzekkel, majd ôzekkel is fejeztük be a napot. Nagyon jó fej állatok, a parkokban szabadon rohangásznak, és búzgón figyelik, ki vásárol a sarkon ôzeledelt. Aztán csoportban támadnak. Dani persze sikongatott örömében, egy japán néni meg direkt csak azért jött ki a parkba, hogy jókat nevethessen a turistákon.

Ôzek után nagybucu japán legnagyobb faépületében. Tényleg nagy volt a Buddha, csak sajnos nem értünk kicsit sem a témához, ezért a csodálkozáson kívül sokminden nem maradt. A bucu épületében volt egy faoszlop, azon egy lyuk. Aki átkúszott rajta, szerencsés lett. Persze csak 12 év alattiaknak sikerült, pedig a japán felnôttek sem túlméretesek. Este tempuraétterem, mert Peti kedvenc "All you can eat" sushibárja bezárt. Pedig elég sokat koplaltunk miatta napközben. Nagy éjszakai program sem alakult, merthogy 10-kor bezárt a szálloda. Szerencsére azért akadt benne sörautómata...

Másnap Koyasan. Egész hamar odaértünk és csak egyszer tévedtünk el. Viszont sikerült olyan úton felmennünk és lejönnünk, amit Dani nem bírt és mind a kétszer kidobta a taccsot. Szegény kölyök. 15km hegyi út kicsit megviselte (engem is...). Koyasan nagyon hangulatos, kár, hogy nem sikerült ott szállást találni. Néhány nagyobb templomot meg lehet látogatni hatalmas, többszáz éves cédrusok és temetôk között sétálva. Nagyon szent hely a japánoknak, nagy megtiszteltetés, ha valakit oda temethetnek. Találtunk érdekes síremlékeket is, pl. az egyiken Nissan felirat, a másik egy kutya élethû másolata, a harmadik meg egy 3m magas rakéta. Jól legyalogoltuk a lábunkat, de este szerencsére a szállodban rendes fürdô volt, ázhattunk kedvünkre egész napos izzadás után.

Gojo, ahol aludtunk, elég felejhetô kisváros, bár persze van benne megfelelô számú szentély és templom. Minket leginkább a vacsora érdekelt, no meg a sörautomaták, amikbôl a lehetô legnagyobb egyszerre kinyerhetô mennyiség a háromliteres doboz volt. Másnap azért alakult egy kis helyi érzés, mert valami évente egyszer tartott kirakodóvásárba csöppentünk. Tobi végre beszerezhette a megfelelô Buddhát ajándékba. Reggel átmentünk még Kyotoba, mert nagyon nem volt más programlehetôség a környéken. Megnéztünk egy múltkor kimaradt templomrendszert, sétáltunk egy nagyot, aztán elindultunk hazafele. Tobi ottmaradt Kyotoba, másnap elment Beppuba, Asosanra, Hiroshimába, aztán csütörtök este állított be újra hozzánk.

Hazafele csak egy órát jöttünk autópályán, mert Peti kisütötte, hogy van egy út a hegyekben is. Persze nem értettünk egyet a pénz- vagy idôsporolás dolgában, de gyönyörû út volt és Dani is egész jól viselte. Szegénynek nem lett sokkal egyszerûbb az élete attól, hogy visszajöttünk, mert otthon üres és tele dobozok mindenfele. Hétfôn Peti zuhogó esôben áthurcolkodott az új lakásba. Autóval, nehogy elázzanak a dobozok. Ahhoz képest, hogy egyedül költöztünk, nagyon hamar kész lettünk, 5 óra alatt minden odaát volt és kedden már nem is volt tele dobozunk. Illetve csak a számítógépes cuccoké. Dani az elsô pár napban kicsit meg volt zavarodba, ugyanis a bútorok nagyjából egyformák a Jaistban, viszont a lakás nagyobb lett és nem találta ugyanott a dolgokat. Néha látszott rajta, hogy csak mászkál fel-alá a lakásban és keresi a viszonyítási pontokat. Általában ilyenkokr az ágyánál kötött ki vagy a kiskocsijánál. Hétvégére már teljesen belakta a lakást, de szerencsére még nem kezdte el az új hobbiját, hogy eldugdossa a dolgokat a saját logikája szerint. Pl. cipôt a vécébe.

Aztán kedden elkezdtük az oviba járást. Aznap azért erôsen gondolkodtam rajta, hogy jó döntés volt-e, mert van egy kis állatkert jellege a dolognak, de Dani annyira élvezte, hogy másnap már nem gondolkodtam ilyeneken. Most csak délelôtt mentünk, tízóraira, sétára és ebédre maradt ott Dani. Annyira hamar megszokta a komákat és a néniket, hogy csütörtökön már egy órára otthagytam, pénteken meg kettôre. Állítólag csak egyszer sírt egy kicsit, de aztán meglátta a csúzdát... 3 óvónéni van 7 gyerekre, illetve csak 2 hatra, mert az egyik kiskölyök teljesen kisajátította az egyik óvónénit, mindig a nyakán lóg. Nagyon kedvesek, a kölykök barátságosak, de azért Dani aktivitásban, jókedvben és beszédben erôsen veri mindegyiket. Hát még evésben... Szerintem vigyázniuk kell majd, hogy ne egye meg másét. Rögtön elsô nap elkövették a hibát, hogy az ételhordó tálca mellé tették a székét.

Mi más? Tartottunk lakásavató bulit pénteken. Fôztünk gulyást, Tobi meg knédlit. Olyan gyorsan elfogyott, hogy pl. én nem is ettem belôle. vettünk sört meg bort, volt tömény is elég. kb. 12-en jöttünk össze, teljesen nemzetközi felállásban. Hajnalig tartott az esemény, azt hiszem a szomszédok is emlegetik egy darabig, mert kettôkor kezdôdött a gitározás. Tobi fényképezett egyet-kettôt, elég tanulságosak lettek a képek...

Másnap a buliért cserébe Naoko fôzött nekünk vacsorát izakaya jellegût, hogy sokféle volt és nagyon finom. Elég csendes utóbulinak sikeredett, mindenki másnaposan üldögélt a székén. Dani kivételével persze, akit lelôni alig lehetett. Ja tényleg. Délután Shimadáék elraboltak minket. Petiék lementek a tengerpartra, aztán egyszercsak beállítottak Shimadáék, hogy akkor most megyünk sétálni. Épp erre jártak... Elvittek a Kirin sörgyárba, merthgoy ott lehet ingyenbe két sört inni, ha az ember nem vezet. Dani úgy belefáradt, hogy délután még aludt egyet, pedig már nem szokott ilyet csinálni.

Tobi ma reggel el, talán egy kicsit most helyreáll az élet.

Június 21.

Az elmúlt két hét egész kellemes volt. Dani (velünk együtt) az ovit gyakorolta. A reggeli néhány perces si'rás kivételével jól érzi magát, játszik egész nap. Péntekre már a dadák is belátták, hogy egyszerûbb, ha odaadják neki az egyik gyerek maradékát második fogásnak ebédkor. Sokkal boldogabb utána és nem kapja ki a többiek kezébôl a kaját... Egyébként teljesen megváltozott az utóbbi idôben. Most már minden lehet mellette csinálni otthon, kivéve a számi'tógépezést és az olvasást. A többiben még segi't is a maga módján. Elpakolja a játékait, pórszi'vózik, olvas mellettem a földen, ha fôzök. Rohangál fel-alá a lakásban. Fogócskázni és bújócskázni nagyon szeret, visszhangzik a telep a sikongatásaitól. Múlt hétvégén elmentem vele kicsit biciklizni, úgy, hogy elöl ült. Nagyon élvezte, de elfelejtettem sapkát vinni neki (nagyon meleg volt), ezért egész héten kicsit gyanús volt a kedve. Szombat estére aztán elôjött a láz is, de szerencsére csak 38 körül kering folyamatosan. Azért hétfôn elmentünk dokihoz, de csak a szokásos nátha.

Szombaton még épp belefért Dani jókedvébe Kanazawa legnagyobb fesztiválja, a Hyakumangoku doron. Elég sok fesztivált kihagytunk már idén, gondoltuk, erre már csak elmegyünk, mégha kicsit szemerekél is az esô. Nagyon klassz volt. Kezdôdött egy isteni curryvel ebédre, aztán körbekutyagoltuk a bazárt és a mindenfele öltözködô felvonulókat. Belebotlottunk Katiba is, aki taikóval (japán dob) kísért egy csoportot. No meg találkoztunk egy fickóval, aki azzal kezdte Péternél, hogy már biztos látta valahol. Az EPFL-n. Kisült, hogy van még 8 Lausanne-i most Kanazawában, talán épp velük futottunk össze a múltkor a tengerparti fagyizásnál.

A felvonulás tök jó volt, akadt benne minden. Majorettek, fúvósok, dobosok, szalonzenekar, sárkányok és sárkányölôk, facipelôk, ládikahurcolók, hagyományos felvonulás, mint Kyotoban és a végén az aranylovas, akit idén valami híres filmsztár volt. Hogy ott micsoda sikongatás és fényképezés volt, miközben a pasi keringett a lovon és a rendôrök próbálták tartani körülötte a tízméteres kört...!

Mûsor után benéztünk Xavier-khoz, de valahogy olyan érzésem volt, hogy rosszkor jövünk, de mindig ilyen érzésem van, kivéve, ha direkt hívnak. Eljöttek velünk megnézni egy kicsit az odori táncot, ami a fesztivál utolsó három óráját kitöltötte. No meg a város fôutcáját. Többezer ember táncolt egyszerre ugyanarra a ritmusra, teljesen egyszerre mozogva, rendezett sorokban, egységek szerint csoportosítva, mint egy rendes május elsejei felvonuláson. Rengeteg külföldi is szerepelt köztük, nemegy ismerôs. Kati a parádén dobolt, este meg táncolt, másnap nem bírt kikelni az ágyból. Mi azért hazahúztunk elég hamar.

Utána héten kicsit zsúfoltra sikerült a program, mert csütörtökön jöttek vendégek, tulképpen az egész tutorbanda fônököstül. Fôztünk nekik vacsorát, nyári káposztát, meg kenyeret sütöttünk, nem maradt egy falat sem megint. Lassan kifôzdét nyithatnánk... Éjfél utánik elhúzódott a parti, merthogy elôkerült a pakli bab, és teljes lelkesedéssel belevetette magát mindenki.

Szobaton Kanazawába mentünk délután Mariannhoz (szintén zenész), összeültek a helyi magyarok egy kis sushira, borozgatásra, palacsintára. Ennek csak azért lett vége, mert Dani éjfél körül felébredt és nem akart visszaaludni. Másnap viszont jöttek Shimadáék vendégségbe, magyarosat enni. Komolyan, már nem tudtam mit kitalálni, annyira untam a káposztát, a gulyást és a palacsintát. Nem panazdkodtak a négy fogásra így sem, csak a nadrágukat kellett megereszteni, hogy beleférjenek hazafele is. Kiderült, örökbe fogadtak minket, ugyanis annyi cuccal állítottak be, mintha a saját lányukhoz, vejükhöz, unokájukhoz mennének látogatóba. Így hát lett egy japán családunk. Kár, hogy úgy igazán elbeszélgetni nem tudunk...

Ja igen. Múlt héten meg a kórházni nôvérkénél voltunk teázni. Odajött még három barátnéja is, közben hazaértek a gyerekek a suliból, volt nagy viháncolás. A japán nôk egymás között hihetetlenek. Tiszta tyúkudvar. Még eddig sehol nem láttam, hogy ennyire fesztelenül, kamaszosan viselkedjenek éltes családanyák. Volt annyi hátsó szándékuk azért, hogy kiderítsék, miért is nem tudok lemenni tanítani Mattoba, de nem sikerült hihetôen elmagyarázni, mert ott megakadt a dolog, hogy az internettel dolgozom. Az meg kicsit meghaldja a normális gondolkodást, hogy nem kell miatta elmennem otthonról. Hát ennyi. Peti ma este el, legközelebb jövô szombaton jár errefele.

Hogy Dani miket tud mostanában? Már majdnem szalad, helyben ugrálással kísérltezik, kedvence a fogócska és a bújócska, valamint az ijesztegetôs. Focizni is egész jól focizik már, kapura azért még nem próbáltuk. Rengeteget beszél és már olyan tagoltan, hogy néha zavarba jövök, miért is nem értem. Értheto" szókincse sokat nem fejlôdött, csak a káróty jött hozzá, ami tulképpen kárókatona lenne. Elég türelmesen kezeli már a számítógépet, ha tudja, hogy az ô animációiról van szó. Ha nézni akarja, tüntentôleg felmászik a székre és veri az asztalt. Naponta legalább háromszor. Babakocsi teljesen leszerepelt, sétálni csak sétálva vagy beülôvel lehet. Az arcmemóriája most már 2-3 hétre visszamenôleg is mûködik néha. Kedvence a sajt, a sajt valamint a sajt. Bármekkora mennyiségben.

Hát majd elfelejtettem! Megjött a szezon elsô tájfunja Kanazawára. Illetve az elsô, amelyik erre jön. Annyira nem is durva. 120km/ó-s szél, az es valahogy nem is esik, gyöynyörû felhûvonulás, üres boltok, üres utcák. Élmény volt vásárolni. Hát még Petit kivinni az állomásra...