2004 március

Március 6.

Dani végülis megúszta háromnapos magas lázzal és egy rózsahimlôvel. Nem rubeola, hanem rózsahimlô. Szép pettyes volt két napig. Az egészbôl a hiszti maradt meg legtovább, reméljük, most már az is múlóban. Mindenesetre a kórházban már meg sem kérdezték, hova megyünk, mikor szombaton is arrafele jártunk... Múlt héten hat napból ötöt ott töltöttünk. Dani épp idôben gondolta meg a dolgot, mert doki már kilátásba helyezett valami vízpotló inekciót vasárnapra, ha megmaradna a láza. Pénteken már nagyon vidám volt, talán a kiütései sem viszkettek, de ezt nem tudhatjuk. Kicsit azért gyenge maradt, simán feldôlt ültô helyében, pedig ilyet sosem csinált. Megállni is csak kapaszkodva tudott. Mára ez is elmúlt, ugyanolyan virgonc, mint régen csak még a koncentrálással és a hisztivel vannak problémák.

Hogy Dani ilyen jól nézett ki hétvégére, elmentünk egy kicsit barátkozni Kanazawába. Éváék említették, hogy lesz valami nemzektözi buli, ahol ô is fellép. Kiderült, hogy táncolt és valami hagyományos japán pengetôs hangszeren is játszott, de annak elfelejtettem a nevét. Nagyon kellemes kis esemény volt egyébként, a kanazawai Internation Lounge-ban. Volt sütigyurmázás azukiból (édesbaba = sütialap), teaceremónia, tánc, zene, zöldséges rizs ebédre, tea, pletyizés, sok kimono, egész sok nemzetközi emberke. Utána elmentünk ötösben a Kenrokuenbe setálni, mert szép tavaszi nap volt és már nyíltak mindenféle fák, majd ebédelni. Dani elég nyûgös lett ebéd közben, idegesítettük egymást egy ideig, aztán az apja megmentette és elvitte egy kicsit levegôzni. Csak unatkozott. Mostanában elég gyakran teszi.

Vasárnap csak tengtünk-lengtünk, esett az esô. Peti elment úszni, délután meg sétáltunk egyet (babakocsival! már azt hittük, berozsdásodott a télen...). Peti egyébként megkapta a kutatási pénzbôl rendelt cuccait, úgyhogy tegnap este kicsit kirakósozott a géppel, de még mindig van rajta mit szerelgetni. Gondolom, a bentin is. Amikor meg nem a saját gépeit bütyköli, akkor pihenésképpen ott van a nemtomhánygépes clusterjük, a lehetetlen sok vezetékkel. Lett egy nyomtatónk is a kutatási pénzbôl, nagyon szépecske, lehet vele fényképeket is nyomtatni, szkennelni és fénymásolni. És még hely is maradt az asztalon.

Hajaj. Kiderult, hogy a kornyéken kicsit megugrott a népszerûségünk. Ugyanis belekerültünk a helyi tévébe tényleg (még múlt héten forgattak az egészségközpontban, mikor tanácsadáson voltunk), ráadásul a helyi újságban is megjelent a fényképünk. Még az újévi parti alatt csinálta valaki, Dani anyuka karjában premier plánban. Akárki japánnal találkozunk, megemlíti. Kellett ez nekünk? Remélem, hamar elfelejtik...

Szerdán, március 3-án Hinamatsuri ünnep volt japánban. Ez a kislányok ünnepe, ezért fel kell állítani egy állványt, rajta babákkal. Általában a készletet örökölni szokás, mert egy baba kerül kb. 3 manba (60eFt), egy komplett felszerelés pedig 20mantól (400eFt) kezdôdik. Persze különbözô méretek vannak. Amit Yokusannál láttunk, az különlegesen nagy volt. Merthogy meghívott mindenkit, hogy Hinamatsuri alkalmából nála legyen a szerdai gyülekezet. Egész sokan összejöttünk az alkalomból, Yokusan teával és Hinamatsuri-i sütikékkel várt minket. Cukorból készítenek mindenféle színes formákat, állatokat, virágokat, a lányok isznak hozzá valami gyenge alkoholos italt, ami leginkább tejre emlékeztett. Megcsodáltuk a felállított babákat, fel lehetett próbálni Yokusan anyósnagyanyjának a kimonóját, aztán ment a fecsegés, teázás. Dani hamar kidôlt, alvásideje volt, pihent is rajtam szinte végig. Induláskor Yokusan aztán csendben még külön is meghívott minket, hogy menjünk el hozzá máskor is. Végülis itt laknak két faluval odébb... Szép nagy, újabb építésû házuk van (azaz egész meleg van benne), körülötte kert és mezôk. A férje kertész, ezért a kert úgy néz ki, mintha ott edzene a fák formára nyírásával...

Egyik este átjött Xavier, Nick és Smarula, hogy felavassuk X. új társasjátékát, amit - nem túl önzetlenül - tôlünk kapott szülinapjára. Nagyon klassz kis stratégiai játék, Carcassonne a neve. A legjobb, hogy mindent meg lehet beszélni, mert összesen 5 bábu van fejenként és a kártyákból folyamatosan felépített tábla. Hajnali egyig eltartott a játszma és nem azért, mert mindenki kezdô volt, hanem mert nemcsak X. nagy gondolkodó, hanem Nick is. Teljesen elméleti emberek, rettenetesen élvezik a hosszas kombinálgatásokat.

Egy másik este meg elmentünk végre a Yakiniku ("sült hús") étterembe vacsizni. Hát az nagyon jó volt. A Yakiniku koreai kaja, igazából grillezés az asztal közepén. Ha sajtot is olvaszthatunk hozzá, teljesen raclette utánérzés lett volna. Peti már járt arra kollegákkal egyszer, nagyjából tudta, mi hol van a menünt, de aztán végül ugyanazt ettük, mint ôk akkor, egy 3-4 személyes hútálat salátával. Volt azon minden: marha, tyúk, disznó, hal, polip, tintahal, rákok. Dani persze mást evett, kapott ajándékba currysriszt. Nyelte is rendesen, amikor ráért, mert folyamatosan az asztalszomszédainkkal kacérkodott, akiktôl egy bambuszrácsozat választott el. Leginkább azt élvezte, ha bújócskázott a gyerekekkel vagy ha "titokban" átejthetett valamit hozzájuk. Amikor megunta, akkor meg a mûanyag székét formázta.

Meg még annyi történt, hogy lett egy ifjú "tanítványom". Három éves lehet, anyukája szeretné korán hozzászoktatni az angolhoz. Tanításról szó sincs, de jól eljátszunk. Szerencsére Danit is vihetem, van egy vele egykorú kistestvér is. Szerintem azért leginkább anyuka profitál a dologból, mert ô is végigüli az heti egy órát. Nem tudom, meddig fog tartani ez az egész, mert ebben a korban heti egy órában nem lehet csodát tenni. Nem tudom, anyuka tisztában van-e ezzel...

Egyébként még mindig tél van, négy napja esik a hó. A különbség csak annyi, hogy most tényleg elolvad, csak a hegyekben marad meg. Petiék el is mentek ma síelni Tomokazu komáékkal. Remélem, nem fagynak össze.

Március 18.

Múlt hét elég csendesen telt, mivel vasárnap estére belázasodtam. Ez csak azért jött ki rosszul, mert reggelre kisült, hogy nincs gáz és a két villanyfûtô elég keservesen bírta felmelegíteni a lakást, mivel csak félfokozaton mehettek. Egyébként egy perc után kivágták a biztosítékot. Hétfôn aztán Péter a hozzáértô néni segítségével kitalálta, hogy a megoldás nagyon egyszerû: mikor szombaton elfelejtettem elzárni a melegvízes csapot a fürdôszobában, 40 perc után automatikusan elzáródott a gáz. Csak egy gombot kellett megnyomni, hogy újra legyen. Most már ezt is tudjuk. No meg azért is jött ki rosszul, hogy lebetegedtem, mert Petinek éppen jött egy vendégprofesszora és iszonyatosan nem bírt otthon maradni, hogy napközben kicsit többet alhassak. Szegény így is mindent megtett, amit tudott. Reggel átvette az ügyeletet 8-ig, pedig ô sem aludt sokat akkoriban. Danit persze nagyon nem érdekelte, hogy anyuka kómázott négy napot, szokásos aktivitása nem csökkent és nem hozta ágyba a teát. Jártunk ugyanúgy játszani meg boltba, csakhogy rendesen elfáradjon estére. Aztán mire rászántam magam, hogy mégiscsak elmegyek orvoshoz, elmúlt a legrosszabbik négy nap. Lehet, azért is, mert csütörtök este elmentünk Nickékkel a Yakinikuba. Ugyanis meglátogatták ôket Amerikában élô magyar barátaik és gondolták, milyen jó dolog is minket összereszteni. Egész kellemes este volt, aranyos emberek. Még nálunk is magasabbak. Inkább Peti képviselte a családot, mert Dani rájött, milyen jól is lehet négykézláb és kézenfogva mászkálni egy étteremben, úgyhogy este 9-ig nemigazán ültünk le... Utána meg egy kis hiszti után bealudt. Majdnem sikerült szerzeményezni megint egy kisautót, de most résen voltam és idôben elkezdtem tiltakozni a szomszéd anyukának.

Más közös társasági esemény nemigen volt. Péternek azért kijutott, mert a vendégprofesszorral is elmentek még vacsorázni be, Kanazawába. Valami elit sushizó volt, ahol az orruk elôtt vágták a húsokat és pont olyan kemény volt a risz, hogy éppen nem esett szét, ha kézzel megfogták. Állítólag nagyon kevés helyen lehet ilyet találni. Most kedden pedig a master studentek(nek) szerveztek valami partit, amire az egész labor hivatalos volt titkárnôstôl, professzorostól. Busszal vitték ôket, hogy mindenki ihasson kedvére. Meg is tették a magukét este 10-ig, de utána még a laborban folytatódott a mulatság hajnali egyig. Játszottak valami idétlen játékot, aminek Life game a neve. A lényege, hogy pénzt kell gyûjtögetni, családot kell alapítani, dolgozni kell stb. Péter szerint részegen egész élvezhetô volt. Fôleg, hogy közben mogyorót hajigáltak egymás szájába.

Szombatra összeszedtük magunkat és délután kimentünk az állatkertbe. Már régóta ígértük hobbitnak, nem mintha emlékezne rá... Az elsô felét végigaludta, de aztán szerencsére a halaknál megébredt és az érdekesebb részt már élvezte. Most a majmok és a fejét himbáló vöröspanda volt a kedvence, hihetetlen, mit kacagott rajtuk, de teljesen extázisba esett a tigristôl, a pumától és az oroszlántól is.

Vasárnap aztán kijutott a japán vendégszeretetbôl is. Még két hete a fürdôben meghívott magukhoz egy japán néni. Nem is igen törôdtem a dologgal, de aztán az állatkertben rámtelefonált, hogy akkor megyünk-e. Másnapot lefixáltuk. Egy-két hibát elkövettem. Pl., hogy ettem elôtte. Kisült, hogy teljesen komoly kis ebédkével vártak, ráadásul mindhármunkat. Petinek határideje volt, úgyhogy dolgozott, én meg jóllakva nem bírtam helytállni a család nevében. Pedig volt ott mindenféle finomság, saláták, tempurák, sushik... Terült,terülj asztalkám japán módra. Szinte szégyelltem magam, hogy csak kóstolgatni tudok. Hobbit persze kitett magáért, pedig nagyon fáradt volt már érkezéskor is. Az ott eltöltött három óra alatt úgy kipörgette magát, hogy utána négy órát aludt egyhuzamban. Aggódtunk is az éjszakánk miatt, de egész rendesen aludt akkor is.

A társalgás egy kicsit azért vontatott volt, tekintve, hogy kb annyira tudtak angolul, mint én japánul, de nem is akartak megszólalni angolul, nekem meg muszáj volt japánul. Érdekes a néni egyébként. Hóbortja India és a hastánc. Valahogy nagyon lelkes volt tôlünk és azt mondta, hogy megtanítja nekünk is. És rögtön el akart vinni minket karaokeba is. Szerencsére hobbit épp felborított valamit, ezért elterelôdött a szó... Sokfelé elmennénk Japánban, de a karaoke az egyik legutolsó dolog. Szereztek valami közép-európai utikönyvet, amiben volt vagy 50 oldal Magyaroszág egy egyoldalas szószedettel. Elég vicces volt hallgatni a próbálkozásokat. Katakanával írták le a szavakat, de a legkevesebb, hogy minden szóhoz járt egy végmagánhangzó. Ha nem ismerem az 50 legvalószínûbb szót, nem hiszem, hogy megértem ôket. Pl. a köszönöm keszenemu lett, a jó napot, jonapodu, a viszontlátásra biszondurátásura stb. Persze értékeltem az igyekezetüket, annyira lelkesek voltak.Búcsúzkodásnál aztán mondták, hogy menjünk bármikor, csak telefonáljunk elôtte, hogy otthon vannak-e. Majd Tokió után visszanézünk.

Peti ma elment Osakába Xavier-val, hogy beszélgessenek egy ottani kollegával. Kicsit nehezen találtuk meg az állomást, de nem késte le szerencsére a vonatot. Mi meg mentünk Okuchiba játszani a haverokkal. Ma spéci volt, mert mindenki készített valami kaját és ott ebédeltünk. Mi sütöttünk, de többet nem sütök Japánban. Eddig egyik sem sikerült... A nénik azért kitettek magukért. Volt finom szórtrizsa, saláták, sütikék, tea, gyümölcs. Készült helyben csoportkép a gyerekekrôl egy A5-ös nagyságú nyomtatóval. Vagy négy órát elvoltunk, Dani végig ébren kibírta az egészet, pedig csak negyed órát aludt a kocsiban délelôtt.

Mostanában kezd megváltozni a ritmusa. Ha nem alszik délelôtt, mert eksön van, akkor délután 2 órát szundizik és éjszaka bô tíz órát majdnem egyhuzamban. Egész emberi kezd lenni. Néha azért kaotikus és teljesen összekavarodunk, mikor mit kell enni és mennyit aludni, de olyankor az éjszakák sem túl jók. Nagyon jó fej az utóbbi idôben, nagyokat kacag magában, néha olvasgatja a könyveit, önállóan csúzdázik, labdázik, sokat gagyog hozzá. Sokat kommunikál. Mindenre mutogat, hozza a cumiját, ha inni szeretne, hozza a könyvet, ha olvasgatni szeretne, a furulyát, hogy zenéljünk, a labdát, hogy labdázzunk. Néha azért nehéz kitalálni, mire is gondol pontosan. Idônként hisztizik ebédnél, mert nem azt kapja, mint amit elképzelt. Próbálja utánozni, amit mondunk. A kaka nagyon jól megy neki, a cicából még csak tita lesz. Kedvence mostanában a minél nagyobb csúzda és akármilyen hinta. No meg a háton lovaglás és fejjel lefele lógás. Japán nénikéink teljesen megrökönyödnek, mikor látják Danit a hátamon, szerintük ijesztô, merthogy leeshet. Pedig kapaszkodik, mint egy kismajom. Fejjel lefele sem szeretik látni, pedig imádja. Ô is próbál néha magától fejreállni, de csak a lábai között bír átnézni. Mit tud még? Próbál furulyázni, mikor furulyázom, de még csak rágja. A billetyûzetet egyre jobban kezeli, kinyitja az ajtókat, akár tolós, akár kilincses. Együtt mosogatunk, úgy, hogy ô közben pancsol valami edényben. Már egész jól gyalog a kiskocsival és a háromkerekû biciklin is szereti, ha tologatom. A homokozóért is odavan, sajna már sikerült megkóstolnia a földet, de azt hiszem, a nagyját kikapartam a szájából. Kapott egy új cipôt is, hogy ne zokniban flangáljunk a füvön.

Merthogy közben kitört a tavasz egyik napról a másikra - mindenki a sakuráról (akármilyen fa virágzása) beszél. Hihetetlen, mennyire szezonális a japánoknak méga gondolkodása is, nemcsak a boltok... Eddig a hó meg a hideg volt a köztéma, most a szép idô és a sakura.

Március 22-28, Tokió.

Péternek IEEE konferenciája volt Tokióban keddtôl péntekig, ezért elísértük. Azt mesélte, tetszett neki, rengeteg workshop volt, az elsô nap 6 párhuzamos és utána naponta kettô, no és még a rendes session-ök. Találkozott sok régi ismerôssel, lausanne-iakkal is. Sokat diszkutáltak, sokat kávéztak, sokat használták a helyi ethernetet. Tulképp az egész laborja elment, Xavier, a csiga vendégprof, Samia, Rami és Naohiro. Mi voltunk az egyetlen civil a csapatban. Érdekes egy társaság volt. Akár külön is utazhattunk volna, mert Xavier szórakoztatta a proft, a többiek meg nem szóltak volna egymáshoz, ha mi nem szólunk hozzájuk. Utólag nemigen értettük, minek kellett együtt utazni, ráadásul repcsivel és drágán, ha még csak nem is beszélnek egymással az emberek, dehát épíni kell a közszellemet.

A repcsiút egész jó volt, háromnegyed óra Tokióig, néha mutatták a nagy kivetítôn, mi történik a gép orra elôtt. Ez leszállásnál tök izgi volt, még sosem láttuk, igazából hogy történik. Dani rendes volt, csak az elején bôgött egy kicsit, aztán kapott tejet, leszálláskor meg már aludt. Nagyon élvezte a repcsit is és az egész utazást. Teljesen bulinak vette, egy hétig folyamatosan pörgött.

Röpcsi után vacsi reptéren, amit egy mohamedánnal és egy böjtölô ortodoxszal kellett varialni. Szerencse, hogy halat és sajtot mindketten ehettek... Aztán hab a tortán: jöhet a tokiói metró. Elég borzasztó volt. Este 10 után tömve volt minden szerelvény csurig és az kicsit sem zavart senkit, hogy gyerekkel a karomban, hátizsákkal a hátamon állok a tömeg közepén. Mindenki magábafordulva meredt a padlóra, olvasta a könyvekcskéjét, hallgatta az mp3 lejátszóját vagy aludt. Egész héten minden nap felbosszankodtam magam ezen naponta többször is, persze tök feleslegesen. Átkoztam a tokióiakat rendesen miközben zsibbadt a karom vagy a hátam. 2,5 órát töltöttünk a metróban, hévben míg kiértünk Hachiójiba. Éjfél lett, mire a szállódába értünk, hála Xavier szórakozott tájékozódási képességeinek, amin általában nevetünk, ha nincs éjszaka, nem esik az esô és Dani sincs teljesen kipruccanva. Aztán jöhetett az újabb meglepi: nem volt foglalásunk aznap éjszakára. Kerítettek végül egy szobát, másnap reggel költöztünk is kifele...

Peti reggel el a többiekkel, a konferencia még fél óra volt mindeféle tömegközlekedéssel. Mi meg jóhiszemûen nekiláttunk kihúzni valamiféli információt a portásokból, hogy merrefele lehet gyerekkel játszani. Máig nem hiszem el, hogy nem volt a közelben játszóház. Ha itt a világ végén van 5 a közelben, Tokióban ne lenne? Még a japán szavakkal is gondjuk volt, bár lehet, hogy valami tájszót használtam a játszóházra... 11-re kisütötték, hogy lenne két áruház és egy gyerekkönyvtár. Hát elmetróztunk, sétáltunk nagyot egy bevásárlónegyedben többszintes járdán, végigmásztuk a könyvtár minden lépcsôjét aztán visszamentünk a szállóba és megvártuk, míg apuka hazaér. Elég kiábrándító nap volt, de szerencsére Peti lelkesen jött vissza.

Bementünk vacsorázni a városba a lausanne-iakkal és egy svéddel. Két szót ha szólt egész este, de a sör jól csúszott neki is. Igaz, franciák mellett esélytelen szóhoz jutni. Vasárnap összefutottunk vele Uenoba, egész jó kis beszélôkéje kerekedett, miután beigazította a másfél méteres teret közöttünk.

A bagázs mindenképp sushit szeretett volna enni, de szerencsére nem találtunk. Daninak nem lett volna nagy kaland. Helyette belebotlottunk egy izakayába, ami a japánok kocsmája, evéssel, ivással. Szerintünk sokkal jobban jártak vele, mint a sushival, mert mindenféle jót megkóstolhattak, ráadásul literes korsóban hozták a sört. Hobbit nagyon jól viselkedett, csajozott és az asztal alatt bújócskázott. Nagyon tetszett neki, hogy a fejét az üres literes korsóba dugva mélyeket tudott huhogni. Nem raktuk volna bele egy gyerekvédelmi mûsorba, hogy Dani egy kocsmában tele literes korsók között épp vidáman egy üresbe huhog éjjel 10-kor...

Másnap kicsit jobban sikeredett a program. Peti reggel el, mi meg be Tokióba a turistahivatalba. Ott jól összekérdezgettem mindenfélét szegény nénitôl, mert Fujihoz is mentünk volna, mosni is szerettünk volna meg még állatkertet is kerestünk, no meg túráznivaló sem ártott hétvégére. Aztán irány a császári palota kertje. Gondoltam megfuttatom kicsit hobbitot, ha már ilyen rendesen metrózik és beülôzik, de ahogy beléptünk, elkezdett esni... Behúzódtunk egy pihenôházba enni és játszani, aztán visszamentünk Hachiójiba. Az ottani áruház tetjén találtam egy kis játszóteret, de elég minimális volt, rengeteg gyerekkel. Legalább végre nem Dani volt a legerôsebb, bár itt meg tartottak kicsit tôle, merthogy európai...

Peti elég sokára ért haza, mert fogadásuk volt, evéssel, ivással, nagy dumálásokkal. Ráakadt egy magyar párra, akik most épp Bolognában laknak és két hétre jöttek Japánba. Végre rendes emberek, akik nem rohannak haza a konferencia után, ha már ilyen messzire elkavarodtak. Móni csatlkozott is hozzánk másnap. Illetve Móniék, mert~ 4 hónapos terhes volt éppen. Elmentünk Kawaguchigóba, amit a Fuji központjaként hirdetnek. Hát jó nagy csalódás volt. Ha épp nem látszik a Fuji tulajdonképpen semmit sem lehet csinálni, ráaadásul egy elég randa városka, jó nagy forgalommal. És épp nem látszott a Fuji, mikor odaértünk. Sétáltunk egy nagyot a tóparton, aztán kisütöttük, hogy megnézzük a jégbarlangot, de busszal együtt túl drága lett volna, ezért inkább felvonóztunk a kilátóteraszra, ahonnal szintén nemigen látszódott a Fuji. Legalább jó levegôn voltunk, mégha 2 órát is kellett érte vonatozni.

Este bankett Petinek, mi meg elmentünk mosni. Megvolt a fürdô címe, telefonszáma, de még így is 10 percbe telt a portásnak, míg beazonosította, hova is megyünk pontosan. Klasszikus japán tájékozódás. Klassz kis pancsi volt, szépen felújítva. Bedobtuk a ruhát mosni, aztán mentünk is tisztulni. Tök jó lett volna, ha nincs a szomszédomban egy öregasszony, aki jól elvette a kedvemet az egésztôl. Szépen kioktatott, hogy jól mossam le a gyereket és hagyjam, hogy pisiljen és hogy a széket le kell mosni stb. Máskor is szoktak csinálni ilyet a nénikék, de olyan kedvesen, mosolyogva, ez a vén boszorka meg csak morgott nekem japánul. Mintha tudom kéne japánul, akkor is, ha nem ismerem a helyi szokásokat. A bunkó külföldi. Még azt is hozzátette, hogy vigyázzunk, mert mindenki minket figyel. Nem is maradtunk sokat a vízben. Mentünk haza. Elegem volt Tokióból. Minden nap jutott valami rossz élmény a tokióiakból. Nem adják át a helyet, tülekednek, morognak, nemigazán segítenek. Persze minden napra jutott néhány kedves ember is (bár a kedvességük általában kimerült a kawaikodásban), csak az ilyen esetek hamar kitörölték mindet.

Pénteken reggel Peti áthurcolkodott a másik szállodába, szerencsére 10 percre volt csak, mert nagyon nehézre pakoltuk a hátizsákot, hála a proceedings-eknek. Mi meg bementünk sétálni Tokióba MÓnival. Megpróbáltuk újra a császári palota kertjét, de zárva volt, úgyhogy kimentünk Uenoba, merthogy épp nyílt a cseresznyefa. Tényleg nagyon szép, merthogy rengeteget ültetnek egymás mellé. Leültünk egy kicsit egy nejlontatamira, hogy Dani ebédeljen. Az egész sor végig volt tatamizva, kisebb-nagyobb társaságok üldögéltek, eszegettek, iszogattak, csodálták a cseresznyefákat. Nagyon elmélyülten tudják csodálni. Tele volt az egész park fotósokkal és festôt. A szemfülesebbje Daniról is készített lesifotókat hihetetlen nagy objektívekkel. Tényleg nagy élmény egy o-hanami, és nemcsak a virágok miatt, hanem a japánok hozzáállása miatt.

Este kisebb-nagyobb félreértések után sikerült randevúzni a srácokkal, szétváltunk, mi mentünk melegedni, Móniék mentek sétálni. Utána mi is körbenéztünk Shinjukun. Ez is igazi Tokió: hatalmas fényreklámok, rengeteg bolt, étterem, rohanó embertömeg. Életérzés. Találtunk egy igazi indiai éttermet, ahol megvacsiztunk. Dani jól szétpakolta a berendezést, bohóckodott neki az összes pincér és vendég. Felüdülés volt valami igazi kaját enni pár bentó és bolti kaja után.

Reggel elég kényelmesen indultunk, pedig túrázni szerettünk volna. Az egész napra kihatott a dolog, mert mindig késésben voltunk valahogy és teljesen szervezetlenül jöttünk-mentünk a hegyen. A nagy hátizsáktól megszabadultunk a tachigawai csomagmegörzôben, Péter kényelmesen átöltözött a metrón, hobó varázsolta az utazóközönséget, aztán már meg is érkeztünk Mitakába. Ez a falu már tényleg a hegyekben volt, bár a vonat körül egy pillanatra sem tüntek el a házak. Fentrôl jól látszott, hogy Tokióból a környezô völgyekbe polipkarként nyúlnak fel a falvak, amîg véget nem ér az út.

Mitakéban jó sokan leszálltak, gondoltuk, biztos nem leszünk egyedül a hegyen, ha már ennyire közel esik a városhoz ("csak" 2 óra hévvel), dehát volt busz a siklóhoz és volt ugye a sikló. Mi végig gyalogoltunk, a helybeliek meg egész a csúcsig utaztak. Mégiscsak egyedül voltunk. Még macik sem jöttek. Csak néha megelôzött a hegyi egysávos szerpentinen a motoros postás és valami tankszerû kisteherautó.

Mitakesanig az állomástól jó másfél óra gyaloglás volt, 1 óra kaptatóval, végig aszfalton. Az erdôért megérte, szép szál japán cédrusok. Extra, hogy az út menti fákat beszámozták, a csúcson volt a 0. fa, ezért lehetett tudni, hány fa maradt még vissza. A falu meglep&pcorc;en nagy, ahhoz képest, hogy a semmi tetején áll. Igaz, szinte csak szálloda és omiyagebolt van benne az egy szem templomán kívül. Kimentünk a sikló melletti kilátóteraszra, Dani szedegette boldogan a kavicsikot, mi megettünk egy fél dobooz omiyagét a szomszéd boltból, aztán felballagtunk a templomhoz.

Jó sok lépôt építettek a templom alá, a falutól még kb. 100m szint felfele. Igaz, a utcák meredekségével sem spóroltak, mintha sosem esne ott a hó. Lehet, hogy télen nem is laknak fent? A templom szépecske, épp aranyozták. Extra benne egy lovasszobor, de hogy kié? Nem készültünk fel túlságosan a faluból. Az egyetlen, amit tudtunk, hogy 1200 éves a templom és hogy szép onnan a kilátás.

A templom lépôsorának közepérôl indult az ösvény az Otakesanra. A tokiói turistainfóban tök jó túratérképet adtak, rajta voltak az idôk, de a falut is teleraktak térképekkel. Romanjival is kiík a neveket, bár épp örültünk, hogy már milyen könnyen felismerjük a kanjis neveket. Szép kis lanka után erôs kaptató kezdôtt, mert Peti a három lehetséges út közül a legnehezebbiket választotta. Aztán mikor belebotlottunk a láncokba, hóba és egy viszonylag nehéznek tûnô, gyökerek alkotta falba, inkább visszafordultunk. Danival a háton kicsit óvatosabbb az ember. Átmentünk a falu túloldalán levô csúcsocskára, Hinamayasan talán, kellemes egyórás séta volt. Fent kilátás a végtelen Tokióra... Találtunk egy bácsit is, aki mikor meghallotta, hova is készülünk lefele, megpróbált lebeszélni minket a dologról, merthogy sötétben érnénk le, aztán mikor látta, hogy nem megy a dolog, felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Nem akartuk elfogadni, aztán észrevettük, hogy elnéztük az idôt a térkékpen egy órával és tényleg jobb, ha nem vágunk neki a lefele útnak. Bácsi kitartó volt, hogy induljunk azonnal a kocsijához, de mi inkább pihentünk egyet, mert Daninak szüksége volt rá, aztán visszaballagtunk Mitakéba, leszaladtunk a hegyi aszfalton és megnéztük, hogy megy el három perccel az orrunk elôtt a vonat.

Tokióban este megkerestük a szállodát. Ez volt a legolcsóbb, de a legszimpibb szálló. Shinagawa üzleti negyedének a túloldalán volt, már az emberi lakónegyedben. Peti laptoppal a kezében navigált, nagyon vicces volt, de ilyet is csak Japánban lehet. Máshol kikapták volna a gépet a kezébô... Mi voltunk az egyetlen külföldi. Végre tatamin aludtunk. Danival ez a legkényelmesebb, mert egyébként övé a fél ágy. Volt forró pancsi is, igaz, csak egy kádnyi. Dani olyan fáradt volt már, hogy a vállamon elaludt a víben. Másnap reggel viszont rohamléptekben kellett kiköltözni, mert már 9-kor vettük észre, hogy akkor van a checkout...

Irány Ueno. Ragyogó napsütés, reggeli az üzleti negyedben a legalsó parkos szinten. Uenoban megszabadultunk a hátizsáktól, aztán beálltunk a hihetetlen tömegbe, ami mind kifele tartott a metróból, hogy megcsodálja a cseresznyefákat. Kb 10 percig tartott kijutni az épületbôl, mindefele terelôbácsik kiabáltak.

Kint kicsit javult a helyzet. Rengetegen voltunk, de valahogy nagyon rendezetten történt a vonulás. Nem volt igazán lökdösôdés, kapkodás, kiabálás, anyázás, a helyzethez képest mindenki kedvesen viselkedett. A híres csersznyesor tömve, az összes tatami lefoglalva, mindenhol fenyképezôgépek, videók, festôállványok. Annyian voltunk, hogy a galambok nem bírtak leszállni a térre.

Megcsodáltuk a virágokat, aztán a kebabost a sarkon. Már Shibuyán is láttuk a bácsit, életünk elsô japán kebabosát. Fincsi volt, de azért nem az Ouchy-i kebab. Kicsit sok káposzta került bele és mócsingos husi, de a helyieknek ez kell. Belebotlottunk svéd kománkba is, ami szerintünk kb. a lehetetlennel lehetett egyenlô. Igaz, Danival a háton minket könny&urcirc; megismerni messzirôl. Épp bankautomatát keresett, merthogy a kártyáját sorra kiköpték a japán gépek és kezdett lemerülni a pénztárcája.

Cseresznyefák után irány az állatkert, a hét legvidámabb pillanata. Kicsit elszontyoldotunk, mikor megláttuk a kilóméteres sort, de végül japán hatékonysággal 10 perc alatt belül voltunk. Ueno japán leghíresebb állatkertje, ugyanis lakik benne óriáspanda. Nagyon kúl állat, higgadtan, de folyamatosan rágcsálta a bambuszt. Dani most is a majmoktól esett extázisba, de a barnamacitól is úgy kellett elrángatni. Alig akarta elengedni a rácsot. Iszonyú tömeg volt bent is, néhány állahoz hozzá sem fértünk, a gorilláknál meg kifejezetten úgy nézett ki, mintha mi lennénk az állatkert és a gorillák néznék a sok majmot az ablak túloldalán.

Állatkert után irány a shinkanzen, bentókkal és omiyagékkal felfegyverkezve. Dani iszonyatosan felpörgött. A másfél óra vonatút alatt folyamatosan kacagott, sikkangatott és bújócskázott a szomszéd gyerekekkel. Utána aztán aludt 2,5 órát. Kanazawában szerencsésen lekéstük a tsurugi vonatot, vártunk 2x fél órát, aztán még taxiztunk is egyet hazáig, merthogy busz sem volt már. Jó is volt megérkezni a 14 fokos lakásba...

Azóta sokminden nem történt. Újra hétköznapok. Peti küzd az adminisztrációval és a cikkjével, mi meg küzdünk a lépcsôkkel és a háromkereû biciklikkel. Dani nagyon élvezi, hogy majdnem olyan gyorsan sétál kézenfogva, mint a nagyok. Megkaptam a szerzôdést a tutorsághoz. Dani szülinapján kezdek. Ez is elég vicces-japános volt: Petinek adták oda a papí, merthogy ott Moritasan segítségével meg is tudtak mindent magyarázni, mit hogyan kell kitölteni... Elmentünk az oviba is leadni a jelentkezési papírt. Június elsejétôl jár majd Dani délelôttönként. Hárman lesznek a csoportban, állílag a legkedvesebb dadával. Elég emberi ára van, kb. 36000 Forint havonta, de ezt meg meg lehet feleztetni, ha úgy érezzük, túl sok.