2004 november

November 15. (Képek)

Mióta beállt az ôszi esôs évszak, nagyon nem mozgalmas az élet. Másfél hétig nagyon szép idônk volt, igazi japán ôsz, de mind a ketten Dani náthájával küszködtünk, olyannyira, hogy már a Jaistot körbesétálni is fárasztó volt. Szerencsére Daninak ez is épp elég program, annyit rohangál közben és mindent megnéz, ami a keze (lába) ügyébe esik (pókok, levelek, kavicsok, bogarak). Petinek azért is jött rosszul a dolog, mert Tokióba ment két napra a francia tudományos napokra. Ez amolyan félkomoly konferencia, inkább az "ismerjük meg egymást" típusú, koktélpartival a nagykövetségen. Olyan sok jót mesélt most Tokióról, hogy szinte megjött a kedvem visszamenni. Eredetileg azt terveztük, hogy péntek este visszafele félúton találkozunk egy Kotatsu onsen nevû fürdôhelyen és ott lubickolunk egy vulkánon egész hétvégén a vöröslô fák között, de mivel Niigatában a földrengés elvitte a vasútvonalat is, ebbôl az irányból nem lehetett megközelíteni a várost. Kotatsu ugrott. Gondoltuk, akkor legyen Noto, de mikor Peti minden 100m-en leült pihenni egyet, inkább egészségügyi hétvégét tartottunk és padról csodáltuk a vörös leveleket és Kawakitában pancsiztunk, nem egy vulkánon.

Apropo földrengés. Idén eléggé rájárt a rúd a japánokra. Már a tájfunok nagyon sok kárt okoztak, erôsebbek voltak, mint a korábbi években, sokmindenkit kiöntött a víz, sokakat elvitt a földcsuszamlás. Aztán jött a 40 éve nem látott tájfun, ami elkanyarodott errefele is, és ráadásként a niigatai földrengés. Ez már végképp megrázta a helyieket, ugyanis Japánban sem tájfunban, sem földrengésben nem szokás meghalni, idén pedig a ráta 50 ember fölé emelkedett. Azóta is gyûjtik a pénzt a rászorulóknak. Persze mi is kaptuk az emaileket, hogy velünk minden rendben-e, dehát Niigata elég messzire esik ide. Állítólag lehetett érezni vagy 20 percen keresztül, de úgy tûnik, érzéketlen vagyok rá, mert azt hittem, a monitor hibásodott meg, mikor tartósan rezgett a kép. Múlt héten volt egy utórezgés, ott még a képernyô sem mozdult be. Pedig a Shizukáék a másodikon érezték rendesen.

Múlt hét végén elmentünk ebédelni Komatsuba és kínai-japánú vegyespárossal (egy gyerek kint, egy gyerek még bent) és Shizukáékkal. Kicsit fura volt, de ahhoz képest, hogy tulajdonképpen nem ismertük egymást, kellemesre sikeredett a nap, köszönhetô a gyerekeknek is, akik mindig szórakoztatták a társaságot. Dani rögtön le is nyúlt egy nagy piros buszt, azóta sem adja senkinek. Elvihette az étterembe is, hogy legyen mivel játszania, aztán mikor induláskor vissza akartam volna tôle kérni, elfutott és bôszen ingatta a fejét. Erre persze megtarthatta.Az ebédre az ürügy az volt, hogy Sukedasan megkért, tartsak a nyelvóráján egy elôadást Magyarországról, de mivel ô mindjárt szül, inkább most csak megmutatja hol, aztán majd télen menjek vissza. Így is lett. Megmutatta hol laknak, aztán elmentünk Komatsu legjobb kínai éttermébe, ahol kb. ugyannyi idôt töltöttünk bent, mint kint, mert a gyerekek kint akartak rohangálni, viszont a kaja nagyon fincsi volt, forgóasztalos csoda. Közel van az állomáshoz, úgyhogy indulások elött ideális menü. Dani, legújabb szokásához híven, örökösen klotyira akart menni, de csak azért, hogy felhúzhassa a papucsot és lehúzhassa a vizet.

Hétközben csendesen éltünk, Peti sokat dolgozott, nekem is akadt bôven mit csinálnom, Dani pedig komolyan jár oviba. Nagyon szeret járni, fél kilenckor már húzza a cipôjét, elkezdi Pu-t (Urippu, a nagy koreai haver, aki mióta beszél, nem harap) emlegetni, már jó ideje önként és vidáman integet utánam, délután meg kicsit nehéz hazavinni. Aztán a kocsiban folyamatosan beszél, gondolom az oviról. Ovi után, ha jó idô van, a gyerekekkel kint biciklizünk, sétálunk a ház körül, hihetetlen, micsoda bandázást csapnak. Alapból hárman vannak, a koreai Urippu, a japán Hirai és Dani, de néha elôbukkan a bangladeshi Fahrad, aki rögtön átveszi a hatalmat. Akár egy igazi motoros banda a teleprôl. Danit újabban az autókon kívül más nemigen érdekli, már szép kis gyûjteménye van, most hétvégén is kapott egy vonatot. Hetente egyszer átfésüljük a lakást, mert elég lehetetlen helyeket használ garázsnak. A múltkor a mélyhütôbôl került elô egy példány...

Szombatra, egyetlen egy napra, elment az esô, gyorsan be is húztunk Kanazawába. Eljött velünk az új francia srác, Julien (a nap végére Dani elkeresztelte Zsüzsünek, azóta is így emlegetjük), a háromhetes vendégkutató Maria, no és Samia és Rami. A reggeli dugón átverekedve magunkat elmentünk a géshanegyedbe, ami tulképp csak egyetlen utca, de az csodaszép. Mind igazi, régi ház, legtöbben ma már teaház müködik, de egy-kettôt megtartottak múzeumnak. Be is mentünk egy géshaházba, jó zegzugos volt, japán szokáshoz híven viszonylag kevés berendezéssel, de szép tárgyakkal és klasszikus kis japánkerttel. Utána irány az Apita parkolni és enni, majd a Ninjadera a templomnegyedben.

Ez egy olyan templom, amiben nem ninják laktak, csak annyira szövevényes az alaprajza, és annyi titkos szökôút és csapda van benne, hogy így nevezték el. Abban a korban építették, mikor kétemeletesnél nem lehetett magasabbat, nekik mégis sikerült 7 szintet belemesterkedni az épületbe. Állítólag a föld alatt összekötötték a várral is, biztos, ami biztos.

A templom érdekes volt, de amin döbbentünk, az a japán szervezés. Egyszerre kb. 200 ember tartózkodott az épületben, kb. 20 fôs csoportokra osztva, a szobák szûkecskék, a folyosók keskenyek, és meg bírták oldani, hogy a harminc perces idegenvezetés alatt egy csoport csak egyszer keresztezett egy másikat. Másodpercre be volt osztva minden mozdulatuk. Hozzá kell tenni,hogy a módszer feltételezte, mindenki engedelmes,jó turista, aki kellô tisztelettel, kérdés nélkül hallgatja végig magnószalagként pörgô idegenvezetôt. Talán ezért volt tilos 12 évesnél fiatalabb gyereket bevenni, valamint fényképezni.

Ninjadera után irány a belváros, randi Xavierval és Yukival, séta a szamurájnegyedben, a gyerekek rohangáltak, visongtak, élvezték egymás társaságát. Vacsora sushi a város másik végén (de hogy miért épp ott?), ígyhát séta vissza a kocsihoz, Yuki inkább velünk jött, minthogy az apjával hazavigye a bicikliket, hálából Dani is rajzolt neki macit a kocsiban, ami még kevésbé hasonlított egy macira, mint a hétéves Yukié.

Este még benéztünk a 100manboruto (1 millió volt) áruházba, mert mindenki akart valami kütyüt venni a számítógépéhez. Danit csak nagy nehezen lehetett lebeszélni arról, hogy ne a kiállított vécékagylókat használja, hanem igenis tessék elmenni a mellékhelységig. A kocsiban hazafele aztán beájult és aludt vagy 11 órát egyhuzamban. Ritka nyugis reggelünk volt másnap.

November 30. (Képek)

Kicst sûrûre sikeredtek a hétvégék mostanában. Hétközben elég rendesek voltunk, leginkább aludtunk és fújtuk Dani orrát. Két hete vasárnap nemzetközi fözôbuli alakult az egyik egyetemi kollégiumban és Kati mondta, menjünk el segíteni a paprikás krumpliban, no meg a buli kedvéért is. Mire mi odaértünk, már a fél adaggal el is készültek, pedig vittük erôsítésnek a francia kollegát, Julien (Dani szerint Zsüzsü), aki azért leginkább kávéivásban tüntette ki magat, Dani pedig kocsikázásban és labdadobálásban. Azért épp kezdésre kész lett a kaja, Kati átöltözött erdélyi népviseletbe és mindenki levonult. Addigra már ott nyüzsgött az aulában az egész nemzetközi állomány és a japán vendégek, rengeteg féle kajával: bangladeshi, sziámi, vietnámi, koreai, kínai, thai és egy kis egzotkikus kenyai. Hihetetlen gyorsan elfogyott minden, igyekezni kellett az extrákért. Kaja után kultúra - minden nemzet tartott egy 5-10 perces bemutatót. A kínaiak erôsen domináltak, de szerencsére Kati nem a legvégére került. Dani így is épp az utolsó pillanatban aludt el. Kati mondott pár szót kis hazánkról, aztán elénekelte az "Az a szép"-et. Tök jó volt hallani. Na, utána következett a kihívás, miszerint mindenki énekelje vele. Becsületükre váljék, megpróbálták. Sôt, utána a csárdást is teljesen lelkesen vették. Elég fura volt látni ennyi keleti arcot jobbra-balra lépegetni magyar népzenére, de határzotottan tetszett nekik.

Danit letettük Kati szobájába, feljöttek a haverjai és kedélyesen elkávézgattunk Dani szörcsögése mellett. Kávé után irány egy onsen, ami Kanazawának azon a felén volt. Egyszer régebben még Yumiékkal mentem el oda, de persze most jusztsem találtam. Szokás szerint idális volt a felállás, mert elkezdett esni az esô, és Dani is rázendített. Feladtuk és elmentünk a falu onsenjébe, ami szintén nagyon kellemes hely volt. Juliennek ez volt a beavatása, kicsit ki is ütötte magát vele. Vissza a városba megvenni Juliennek álmai kameráját, aztán vacsi a többiekkel egy belvárosi pizzériában. Dani egész nap pörgött kétszázzal, de elég boldog volt, mikor este 9kor bepakoltam az autóba. Alig állt a lábán. Csak elaludni nem akart, mert épp a Kék rapszódia ment a rádióban...

Petiék bentmaradtak a vársoban José szülinapi bulijába, ami hajnalig elhúzódott a szokásos Jaistos hangulatban. Elég ritkán vannak nagy közös bulik, így mindig nagyon húzósra sikerednek... Volt mit pihenni utána való héten.

Peti közben szorgosan írja a következô cikkét és pofozgatja az önéletrajzát, hogy küldhesse az álláspályázataihoz, eléggé sok ideje elmegy vele. Azért velünk is tud foglalkozni szerencsére

Szerdán átjöttek Éváék vacsorázni,mert már ezer éve nem voltak, aztán mivel mindenki dolgozik, és ôk hazamennek karácsonyra, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. Már kezd ô is kismamára hasonlítani, bár még korántsem gömbölyödik annyira, mint Moritasan, aki már áttért a kismamaruhákra.

Most hétvégén pedig elmentünk kirándulni Naganoba. Barna Dani Tokióban dolgozik egy hónapig és kitaláltunk egy randit kb. félúton. Eredetileg Kusatso onsenbe akartunk volna menni, de a hágón átvezetô utat már lezárták, így maradtunk Nagano környékén. Nem is bántuk meg.

Kicsit korán kellett indulni, hogy odaérjünk 8-ra az állomásra, de szerencsére Dani elég jól átaludta a nagyját, druszája pedig idôben megérkezett. Fura volt régi ismerôst látni Japán kellôs közepén, de hamar megszoktuk. Kisdani persze elôadta a jaj-szégyenlôs-vagyok mûsorát, aztán a nap végére már nagyon összehaverkoddtak.

Elôször elmentünk a Zenkóji templomrendszerbe Nagano külsô felén. Nagano ugye arról ismert, hogy 1998-ban téli olimpiát rendeztek ott, de kb. ennyi. Látnivaló nem sok akad a városban a szokásos szentélyeken és templomokon kivül, egyedül ez a Japán szerte híres Zenkóji komplexum. Teljesen aktív zarándokhely, gyönyörû parkkal, gyönyörû épületekkel, rengeteg galambbal, hangulatos kis zugokkal. Érdekessége a fôtemplomban található földalatti alagút, amiben semmi világítás nincs. Bátorságpróba végigtapogatózni az kb. 50m-es utat keresve a mennyorszag kulcsát (sic!) avagy a megvilágosodást. Petiék ketten mentek be, mi Danival kint galamboztunk, aztán mikor mesélték a dolgot, eszem ágában sem volt lemenni, csak megnézni a templom belsejét, aztán egyszerûen letereltek. Más nem is volt rajtam kivül, csakhogy még ijesztôbb legyen. Eléggé megkönnyebültem, mikor megcsapott a friss levegô illata...

Zenkóji másik nevezetessége a bevásárlóutcácska, ami állítólag hangulatában emlékeztet a régi japán bevásárlóutcákra, a keskeny kis boltokkal, utcára kipakolt áruval. Közben persze templom templom hátán, itt is, ott is eldugba egy-egy szép régi épület, kis buddha, nagy buddha. A hely egyik fô buddhája a kisgyerekek, kismamák védôje lehetett, mert több szobra is állt a parkban, mellette állvány az áldozatoknak, kívánságoknak. Ahogy máshol fatáblák lógnak ilyen helyeken, itt micimackók, kisautók, gyümölcslevek, babák...

Zenkoji után ebédkeresés (indiai curry), majd felkapaszkodtunk Nozawaonsenbe. A falu a hegyek alján áll, régi fürdôhely és síközpont, a paraolimpiai lángot is itt gyújtották meg annak idején. Leginkább a régi fördôjérôl híres, ami a központban áll. De kb. minden sarkon volt egy onsen, igaz, fél óra alatt be lehetett járni az egész falut.

Egy szimpatikus ryokanban laktunk a falu szélén, 10 tatamis szobában, tiszta luxus volt. Hobbit rögtön beleszeretett, mert kapott nagy papucsot csoszogni és futonokat ugrálni. Kicsit pihiztünk, aztán irány a falu tetején található forrás, amit még a mai napig is zöldség- és tojásfôzésre használnak a helyiek. Kis kosárkában vagy hálóban beleengedik a nyersanyagot a 90 fokos vízbe, aztán ha kész, viszik haza. Ennek megfelelôen a helyi specialitás természetesen az onsentojás és az onsenkukorica. És természetesen ki is próbáltuk a kukoricát, hozzá pedig az asztalra kipakolt helyi savanyúságokból csemegézhettünk. Sétáltunk tovább a faluban, úton-útfélen yukatában és papucsban sétálgató emberkék, fürdôbôl jövet, fürdôbe menet. Mi erôsen túl voltunk öltözve a három réteg ruhánkban, kabátban, Danin sapkával... Az Oyu nevezetű pancsolda, ahova igyekeztünk, a falu közepén állt, régi faépület, teljesen hagyományos stílusban, kivül, belül. Ennek megfelelôen fűtés semmi, viszont teljesen tisztára sem kellett suvickolni magunkat, csak leöblögetni. A víz olyan forró volt, hogy Daninak a nénik kevertek a hidegvizes csapnál egy 5 fokkal langyosabb részt, amibe már belement, aztán fokozatosan szokta a 42 fokot. A srácoknál volt az 45 is. Viszont Daninak annyira megtetszett a dolog, hogy a végén azért hisztizett, hogy miért megyünk el, de én már nem bírtam.

A vacsorakeresés már kicsit komolyan projekt volt, mert eléggé szezonon kívül jöttünk, a legtöbb hely már/még zárva volt. Közben ráakadtunk egy alkoholboltra, ahol a helyi specialitás a darázspálinka volt. Úgy látszik itt ez a menô, mint ahogy Okinawán a kigyópálinka. Nem volt túl bizalomkeltô. Körbesétáltuk az egész falut mire ráakadtunk egy kiskocsmára, de addigra Dani bealudt. Fél óra után felébredt, de teljesen éhesen és fáradtan, így eltartott egy darabig, míg üvöltve lenyelte az elsô falatot, hogy utána gyorsan helyreálljon a béke. A srácok közben mesterei lettek a mogyoródobálásnak pálcikával. Este még lementünk fürdôzni a ryokon medencéjébe. Ezt különösen szeretjük, mert általában egyedül vagyunk és teljes a nyugi. A srácok ki is használták és megitták a vízben a doboz umeshujukat.

Másnap reggel finom japán reggeli (rizs, leves, sült hal, tojásos sonka, savanyúság, joghurt, kávé), aztán irány Jigokudani a szomszédos völgyben. Jigokudani a Nagano fölötti hegyoldal egyik híres helye, ugyanis 270 majmot etetnek, hogy a majmok a számokra kiépített medencében pancsoljanak, így egész közelrôl meg lehet ôket figyelni lubickolás közben. Amit egyébként legfeljebb a National Geographicban latni. Mi a lenti parkolóban maradtunk, hogy sétáljunk egy jót az erdôben, Dani el is aludt a nagy ringatózásban. Jigokudani maga egyébként csak egy egész onsen, ami egyben ryokan és éttermecske is egyben, a hôforrás és a majompark. Persze lehet nagyokat túrázni a környékent, de most már olyan hideg volt, hogy vörösre fagytak az ujjaink. A bejárat épületében rengeteg fényképet kiállítottak a majmokról, megérte végignézni, egy-kettô gyönyörû volt. Aztán a parkban nem szükölködtünk fotómodellekben, úton-útfélen megálltunk fényképezni, mert a majmok tényleg ott rohangáltak körülöttünk, akár egy méterre tôlünk. Sôt, ha balhé volt, a gondozó úgy zavarta el ôket seprûvel, nehogy valakit véletlenül megsértsenek. Dani teljesen odavolt persze (mi sem különbül) az ámulattól, bár kicsit megijedt néha, ha visongatni kezdtek a majmok vagy nagyon közel rohantak el mellette. Utánozta is ôket: le kellett ülni a sziklára, anya hátára menni, sôt a vízbe is utánuk ugrott volna, ha nem figyelünk... Télen valami hihetetlen lehet ez a hely, mikor ugyanígy ülnek a gôzben a majmok, csak épp tiszta hó körülöttük minden.

A nagy majmozásban jól átfáztunk, úgyhogy be is kotortunk a fürdôbe, ami szintén hagyományos stílusú volt, olyannyira, hogy kint közös férfi-nôi medence volt. Csak férfiak ültek benne. Talán az egyik ok az lehetett, hogy a sétaútról egyenest oda lehetett látni. Petiek persze kimentek és látták is közelrôl a majmokat, akik zárás után biztos azt a medencét is szívesen használják. Mi Danival bent, de kicsit zûrös volt, mert mikor levetkôztettem azért ordított, mert fázott, a vízben meg azért, mert túl meleg volt, aztán meg azért, mert nem akart kijönni belôle, utána meg azért, mert nem mászkálhatott pucéran a folyosón a mínuszokban...

Ebédre ottmaradtunk a jól befütött tatamis pihenôben (hihetlen,de dupla ablak volt, igaz, hogy mind a két réteg tólóablakból). Ebéd zöldséges szoba, Dani sikantott egyet örömében, mikor meglátta, másik Dani pedig inkább bambuszlevélbe tekert rizst evett, amihez kapott egy fôtt pókot is extrába a borítás alá.

Tele gyomorral, sörrel feltöltve, irány Matsumoto. A másfél órás utat a féfiak mozdulatlanul húzták ki, szerencsére Peti felébredt, mire navigálni kellett. Matsumoto klasszikus japán vidéki (kis?)város: tulajdonképpen csak egyvalami a nagyon érdekes, ami miatt érdemes elkukkantani. Itt a vár volt a téma, amit nem romboltak le az 1800-as évekbe, azaz Japán két eredeti kastélya közül az egyik. Meg is látszik rajta, annyira szép, ódon hangulata van, belül sem az a szabályosan elosztott tér, hanem zegzugos, szabálytalan. Kiváltásogos módon a kiállítás kb. 1/3-a még angolra is le volt fordítva, úgyhogy úgy éreztük, megérte a fáradtságot. Extrája a békeidôkben hozzátoldott holdnézô szoba, aminek három égtáj felé nyílnak az ablakai, hogy követni lehessen a hold mozgását. A park is elég csinos, a kapu melletti fényképsorozat is érdekes Japán összes kastélyáról, de ami igazán szép volt, az a vár kivilágítva naplemente után. Sötét háttér elött fehér falak, fekete gerendákkal, fehér madarakkal, tükörsima vízzel a vizesárokban (ha épp nem jönnek a kacsák).

Vacsorára visszacsûrtünk Naganoba, mert Daninak onnan ment a vonata Tokióba. KisDani végigtütüzte az utat, aztán végigtombolta a vacsorát, majd az esti teje után az autóban bealudt és esze ágában sem volt reggelig felébredni. Vacsorára kerestünk egy sushi éttermet az állomás mellett, mert Dani olyat még nem evett, aztán egy elég elit helyet sikerült találni a számla alapján, de finom is volt a sushi nagyon. Szerencsére az autópályladíjra még épp futotta a maradék pénzünkbôl, mert egyébként csak hétfô reggelre értünk volna haza...

Azóta is pihenjük a hétvégét, de már lassan készülni kell a következôre, mert megyünk egy hétre Okinawára.