2004 október

Október 8. (Képek)

Elmúlt a workshop, elég hamar szerencsére. Xavier úgy szervezte, hogy Petinek legyen bent szállodai szobája a városban, nehogy utazgatnia kelljen, de inkább hazajött taxival iccaka, reggel pedig ment a többiekkel a bérelt busszal. Persze kicsit korábban kellett kelnie, mint máskor és estére is mindig jutott valami program. Azt hiszem, végülis mindenki élvezte, jutott a svájci kollegáknak munka és szórakozás is bôven. Legalábbis minden napra valami egzotikus vacsora. Egyszer mi is bementünk Danival, hogy Xavier-éknál húst sütögessünk. Nagyon élvezte a gyerek, hogy ismét rátalált legkedvesebb barátnéjára. Most Yuki dôlt ki hamarabb, dehát ô már a japán kisiskolások munkás életét éli. Dani 10-ig vidáman elvolt, aztán két perc alatt bealudt.

Hétvégén elvittük Pawel és Sergio komát (Peti két volt kollegája, lengyel és spanyol) egy kis körutazásra a környéken. Még mindig tökre idegesít, hogy összesen 150km vezetésre rá kell számolni egy teljes napot. Lehetetlenül lassan lehet haladni mindenhol.

Elôként elmentünk Tojinboba, kicsit persze kavarogtunk elötte, meg Danira is rájött a hiszti, mert nem akart aludni, az esô is rákezdett - ideálisak voltak a körülmények. A part gyönyörû, meredek, szaggatott sziklás, barlangokkal, félszigetekkel. Teljesen ki lehetett menni a szélére, mert kényelmes lépcsôzetesen töredezett meg a part. Persze a turistahadakat kerültük amennyire lehetett (nagyon egyszerre mozognak, nagyon hangosak és nagyon ritka a vegyes társaság, gyakran egyenruhában). Szerencsére csak adott idôt töltöttek el a panorámázással, utánuk már kényelmesen ráértünk nézelôdni.

Ebéd helyben, kilátással a tengerre, kedvesen mogorva helyi nénikkel, akik gyanakodva néznek minden külföldire, fôleg, ha még kommunikálni is tud. Dani persze azért belopta magát a szívükbe. Ebéd után irány Eiheiji, ami csak 30km volt onnan, de több, mint egy órába telt keresztülvergôdni a városrendszereken. De bôven megérte, remélem, megyünk még máskor is.

Eiheiji az egyik zen irányzat fontos temploma, már 1200 óta müködik, ma is teljesen aktív. Olyannyira, hogy be lehet jelentekzni egyhetes zen gyakorlatra (még japánul sem kell tudni hozzá), vagy akár csak egy éjszakát is el lehet ott tölteni. Egyetlen kitétel, hogy részt kell venni a szertartásokon, ami azért a 3h30-as keléssel már nem biztos, hogy annyira vonzó... Az egész templomot persze nem lehet megnézni és a fel-alá sietô tanoncokról sem szabad fényképet készíteni.

A templomrendszer fent van már a hegyek között. Az egyik legszebb, amit eddig láttunk, talán a hatalmas cédrusok miatt is. Koyasanra hasonlított a hangulata a rengeteg mohával, régi épületekkel, hatalmas terekkel. Egész olcsó volt, ahhoz képest, hogy az egyik legszentebb hely és egyike a legnagyobbaknak. Mi nem voltunk bent túl sok idôt, mert kicsit késve érkeztünk, de szívesen ottmaradtunk volna egész délután. Rengeteg hangulatos kert, zug, szentély van bnne. Rajtunk kivül még két külföldi kódorgott az épületben, de kerültük egymást valahogy. A legjobb az volt Eiheijiben, hogy az egészen látszott, teljesen használják, nem csak múzeum. Az egyik teremben épp egy szertarást gyakoroltak, ami így kivülállóként elég vicces volt, mert európai szemmel jobban hasonlított egy cirkuszi produkcióhoz. A legszebb a fogadóterem volt, aminek a tetetjét teljesen betöltötték a kézzel festett kazetták. Japán módra üres volt az egész tatamis tér, csak a fôhelyen állt egy szobor és a Fujisanról készített zen festmény.

Eijehijibôl a hegyeken át mentünk, végre legalább egyszer átjutottunk a Hakusan túloldalára is. Nagyon szép erdei országút, kellôen kanyargós, viszont a városhoz képest száguldás volt. Shiraminében megálltunk fürdeni a múzeum melletti szép onsenben, szezonon után szinte csak a helyiek és mi voltunk a vendégek, de legalább el lehetett férni. Vacsora a Jaistban, merthogy útközben nem találtunk egyetlen nyitvatartó éttermet sem (35km alatt)... Ennyire vége a szezonnak.

Vasárnap jó kései indulással visszamentünk a skanzenba. Azért kesei, mert Peti és Sergio éjjel még elnéztek a helyi rockkocsma bulijába, ahol Jose volt a DJ. Kicsit nehezen indultak el, de végül utolsóként jöttek el a fergeteg partiról, egész nap arról sztorizgatva, hogy a helybeli japán lányokkal és Tádéval milyen kalandok estek-nem estek.

Skanzen szokásos, az ebéd a jól bevált nikusoba helyen a falu közepében, ami mellett sor kerülhetett legalább egy kis szakmai diszkusszióra is, míg mi Danival az étterem ablakában róttuk négykézláb a köröket. Este pancsi Kawakitában Okazaki és Tádé csatlakozásával, vacsi yakinikuban. Srácok reggel el Kyotoba, nálunk meg helyreállt az élet.

Október 11. (Képek)

Sokáig nem tartott a normális élet, éppen csak, hogy Dani beleszokott újra az oviba, szerdán már egyedül volt egész nap. Olyan rendes gyerek. Reggel sír egy picit, aztán egész nap pörög és röhög, szépen alszik, eszik, már cumizni sem cumizik. Ez is jó volt. Szombaton Tojinbo után észrevette, hogy valahogy kiharapott egy darabot a cumijából. Onnantól kezdve hiszti volt, merthogy elromlott a cumi és az istennek sem bírtuk megjavítani, hiába adta oda nekünk szervízelni. Este szerencsére nem kellett, mert az autóban elaludt, másnap az elsô dolgom volt menni a patikába és venni másikat. Pont ugyanolyan mintásat persze nem lehetett kapni, csak micimackósat, úgyhogy este dühösen kivágta az ágyból és azóta sem cumizik. Még az oviban sem, pedig ott egy eredeti, lyuktalan cumi van.

Petinek indulás elöttre még kijutott egy kis ügyintézés, mert a jogosítványunkat kellett átiratni japánra. Mentünk együtt mindahányan, meg még Naohiro tolmácsolni. Rám csak annyi szükség volt, hogy a bácsi megnézte, tényleg ott vagyok. Nekünk szerencsénk van, mert a svajci jogsit egy az egyben elfogadják, nem kell vizsgázni, mint a legtöbb külföldinek (pl. amerikaiak, ausztrálok, lengyelek, spanyolok, magyarok...). Igen ám, de kisült, be kell bizonyítani, hogy a jogsi után még három hónapig Svájcban laktunk, és ez így ebben a formában nem volt igaz, mert az új svájci jogsinkat nemsokkal elutazás elött kaptuk meg. Rááadásul csak Petinek volt igazolása arról, hogy ott laktunk évekig, én csak mint feleség szerepeltem. Két és fél óra papírtöltögetés és várakozás után végül kisütötte a bácsi az ablak mögött, hogy akkor vissza kéne mennünk okt. 26-n és vigyük a régi útleveleinket meg az igazolás fordítását. Hogy ebbôl mi lesz még...? Azon kivül, hogy legalább egy hónapig érvénytelen jogsi nélkül vezetünk.

Peti csütörtökön el Argentinába. Ahhoz képest, hogy 39 órát utazott, kétszer átszállt és nem tudom hány órát várakozott, csak egy napot késett a csomagja és csak Chicagoban nem akarták tovább engedni, merthogy nincs vízuma Argentinába. De hogy minek nekünk oda vízum...? Azóta is buli buli hátán Tobiékkal, jövô héten pedig konferencia egy Brazil üdölôközpontban.

Jaistban ennyire nem izgalmas az élet, csak a Tsurugi fesztivál játszott be vasárnap delelöttre. Dani nagyon élvezte, találtunk neki egy kutyát és egy vele kb. egyszinten levô kislányt, akikkel végigrohangálták az egész mûsort.

Most az ôszi fesztiválok szezonja van. Felvonulás a faluban, egy indító szertartás után. Tsurugiban ez a szertartás egy rögtönzött szentélyben volt a szójaárus hangárjában, hogy ne kelljen messzire menni az útvonaltól (elég vicces volt, hogy az áldozati ételek mennyire megváltoztak: mûanyag csomagolású tészták, kekszek...). Mindenféle iszonyú nagy és nehéz szobrokat hurcoltak végig a falun, a jelentôségüket nem tudom. Izzadtak szegény hordozók rendesen, minden babára jutott vagy húsz, de még így sem sikerült mindig felemelni elsôre. A végén jött a fiktív oroszlánölés, amirôl eddig azt hittük, sárkányölés, aztán lehetett enni, inni, rohanni a buszhoz. A fesztivál egyik fô szereplôje a szörny, aki kicsit ijesztegeti az embereket és parodizálja a felvonulók mûsorát. Elég ijesztô figura volt, de Dani csak röhögött rajta persze. Persze az egy kupacba gyûlt 8 külföldi elég sláger volt a helybelieknek, talán sosem volt még ennyi egyszerre...

Este jött a nap fénypontja: hangyainvázió. Már délután láttam a sereget a folyosón, el is takarítottam mindet, de aztán egy óvatlan órában bemasíroztak a lakásba a szemtelenek. Na, Danival egész este hangyát öltünk különféle eszközökkel, nagyon tetszett neki a móka, aztán mikor lefeküdt, elô a hipót és tisztára suvickoltam az egész lakást. Ma meg szereztem ellenport, nehogy vissza merészeljenek jönni.

Vasárnap állatkert, de Dani már elég rutinosan veszi az állatokat, egyedül a fókákat nem unta meg és a szegény öreg pacit simogatni. Most meg várjuk, mi lesz vele, mert épp rájött a hurut, annyi taknyot nyelt már a héten, elég nehezen alszik. Holnap talán elnézünk Taga bácsihoz.

Október 30. (Képek)

Peti hazaérkezése elött már nem történt túl sok minden. Dani ugye hol beteg volt, hol nem, egy hetet teljesen otthon töltött, ami kicsit nehézkesen döcögött kettesben, aztán viszont furcsa volt megint elvinni az oviba. Elég nehezen múlik el róla a nátha, de most már talán rendben van. Mikor nagyjából helyrejött, elmentünk kicsit a környékre játszóterezni, biciklizni, sétágatni. Leginkább mostanában a Hiraiékkal voltunk együtt valahogy. Anyuka (Misasan) olyan emberke, hogy biztos tök jó barátok lennénk, ha értenénk egymást. Így azonban az egyszerû mondatoknál nem jutunk tovább. A gyerekek nagyon csípik egymást, mert egyik sem agresszív és mindketten nagyon társaságiak. Bár mostanában Dani rákapott az "ez az én játékom, nem adom" életérzésre, gondolom, az oviban ez a túlélômódszer. A csoportjukban van két nálánál erôsebb koreai kisfickó, az egyik, mivel nem beszél, leginkább csak harap. A hétvége drámája volt, hogy pénteken megharapta Dani fülét és két napig az mutogatta, hogy az Urippu (mi Gyurinak hívjuk, Dani meg Punak) hol harapta meg. Mostanában elég sokat fejlôdött a szókincse, bár olyan meglepô dolgokat is képes kiejteni, mint a sushi és a sensei...

Utolsó hétvégénkent elmentünk Nataderába, mert most épp a vöröslô levelek szezonja van, azokat kell csodálni és a templom parkja híres a bokrairól. Most még kicsit korai volt, csak eygetlen bokor pompázott, de mindenki azt fényképezte. A templom, mint mindig, elvarázsolt, a gyerekek kirohangálták magukat, csapkodták a kívánságtáblákat, dobálták a kavicsokat, ugrottak volna a halak után a tóba, ha hagytuk volna. A turisták elolvadtak, mikor kézen fogva sétált a két kisember, akár a felnöttek.

Peti este haza, bár annyira fáradt volt, hogy az állomáson elrohant mellettünk, amitôl Dani teljesen kétségbeesett, de aztán volt nagy öröm, alig akart lefeküdni. Petinek a 44 órás út után annyira talán nem is volt idôeltolódása, bár gyanúsan korán kelt fel mindig és nagyon hamar le is feküdt. Szegény a héten nem sokat pihent, mert te kellett adnia egy kutatási jelentést és egy pályázatot, mind a kettôt japánul. Szinte az egész laborja neki dolgozott a fordításon... Aztán szombaton kiderült, meg sem pályázhatta volna a pénzt, amitôl nagyon ideges lett, mert feleslegesen krenkolta magát két napig.

Ja igen. Meglett a japán jogosítványunk. Vizsgáznunk nem kellett, viszont 2 órán keresztül csak velünk foglalkozott az ablak mögött a bácsi és egy tapodtat sem mozdulhattunk, mert idônként visszakért egy-egy papírt, amit már egyszer ellenôrzött. Sôt, tettünk elméleti vizsgát is: szemvizsgálat, színvizsgálat, aztán két kérdés. Melyik oldalon vezetnek Japánban? Mit kell tenni piros lámpánál? Péter megállta röhögés nélkül, nekem nem sikerült. Pontosan két óra múlva kezünkben volta papír. Hihetetlen idôpocsékoló a japán bürokrácia...

Mivel épp aznap volt a kétéves házassági évfordulónk is, este elmentünk húst sütögetni, de annyira azért nem húzodótt el az ünneplés, mert Péter még olyan fáradt volt az utazástól, hogy a menüt sem bírta elolvasni. Dani nagyon élvezte, mint mindig, rakosgatta a párnákat, püfölt mindent, ami a kezébe került, aztán felfedezte a szomszédban a vécét, két réteg tolóajtó mögött egy pár papuccsal. Onnantól fogva nem volt vele gond.

A tanítás beindult rendesen, két teljes napot kitölt, de épp elég is. Most csak 9 diák van, de már így is kicsit unalmas ugyanazt ismételgetni... Viszont most legalább egész beszédes gyerekek vannak, csak kettôbôl kell harapófogóval kihúzni minden szót. Öröm az élet.

Hétvégén Peti kicsit kialudta magát, szombaton elmentünk boltba, pancsolni és sushit enni. Dani pörgött rendesen. Néha már egész rendesen tud pálcikával enni, persze csak ha nem törjük ketté. Laza nap volt, jó kis ôszi esôvel öntözve. Másnap viszont kisütött a nap és elmentünk Shirakawába. Ez a falu épp a hegyek túloldalán van, a Hakusant kell megkerülni egy elég szerpentines úton, ami csak nyáron és kora ôsszel van nyitva, no meg fizetni is kell érte. Viszotn tényleg gyönyörû az út, a hegyekben minden sárgállott és vöröslött. Dani rettenesen élvezte, ahogy az apjával kapkodtak a hulló falevelek után és ugráltak a függôhidakon. A kocsikázást annyira nem élvezte, úgy látszik, nem bírja az kanyarokat, kétszer is kidobta szegényke az uzsonnás banánját. Nagyon megviselte a dolog.

Az út végig a hegyekben megy, kétfelöl meredek sziklafalak, alul patak, néha hatalmas vízesések. Elvileg macikat és majmokat is lehetett volna látni, mászkált is a maciôr a parkolókban. Most ugyanis macivész van. Nyáron nem esett elég esô, viszont három tájfun is elkanyarodott erre (a legutolsó akkor volt, mint amilyet 40 éve nem láttak errefele) és leverte az alig-alig termést a fákról. A macik meg mit gondoltak ugye, hogy az épp erô khaki a legjobb falat, amit a gazdák annyira nem értékeltek. Szegény macik annyira éhesek, hogy idônként a városok közepén is fognak egy-egyet. Leginkább lelövik ôket, nem állatbarátkodnak. Fôleg, mióta egy emberkét is szétcincáltak és a rízsföldeken dolgzó néniket is bántották.

Shirakwa helyes kis városka, tulképp skanzen az egész falu. A völgy felsô részében húzódó gát építésekor eltakarított falvak házaiból hoztak le jópárat, igazi régi stílusu japán házak, pár száz éves meglehet egyik-másik. És még mindig lakják mindet. A szomorú, hgoy valószínûleg nincs bennük hidegebb, mint egy átlag faépítésû japán házban. Jó nagyot sétáltunk a faluban, a múzeumokat kihagytuk, sôt, az igazi skanzenrészbe sem sikerült elvergôdnünk, úgy szaladt az idô. Inkább nézegettük a hegyeket, hagytuk, hogy hobbit kiugrálja magát a patakpartokon, nézegesse a halakat, gyûjtögesse a kavicsokat. Igazi vasárnap volt, jól bele is fáradtunk (fôleg Dani hódolóinak válaszolgatni...). A végén még Éváékkal is összefutottunk, akik véletlenül épp arrajártak.