2005 április

Április 13., Dubai

Hosszú távollét után visszatértünk Danival Japánba. Peti leginkább itthon volt és dolgozott, pályázatokat írt, síelt, bulizott, ahogy épp kijött a lépés. Közben Dani az otthoni folyamatos pörgéstől hihetetlen sokat fejlődött és nőtt is. Legjobban annak örültem, hogy átszokott a gyerekek ölelgetésére a pofozkodás helyett, de nagyot lépett előre a kutyák nevelése és nagyszülők kényeztetése terén is. Botit és Kingababát nagyon sokszer emlegeti, aztán szépen felsorolja a több haverját is (Lili, Emma, Sári, Panna, Maia), de legtöbbet Sandrit emlegeti. Van egy pöttyös plüsskutyája, azt nevezte ki pótsandrinak, rendszeresen tiszta vizet kell neki tölteni és kézből etetni... Mióta hazajöttünk, egy rossz szót nem szólhatunk rá, az első éjszaka kivételével alszik mint a bunda legalább 10 órát minden nap egy nyikkanás nélkül. Ha belegondolok, hogy valaki már a gyerek 3 hónapos korától ilyen békésen alhat... Próbáljuk mindig rendesen kifárasztani, de most már a délutáni alvást sem igényli annyira, egy-másfél óra után felpattan a szeme, aztán kezdődhet újra a pörgés. Hihetetlen sokat rohangál, beszél, öröm nézni.

No, hogy a tárgyra térjek. Visszafele újítottunk és az Emirates-cel repültünk. Állítólag messze híres a kiszolgálásáról és az olcsó repjegyeiről (az utóbbit az olajmezők azért megmagyarázzák), de a lábunknál ettől még nem lett nagyobb a hely. A nénikék sem öltöztek át, legalábbis a turistaosztályon nem. A kaja viszont tényleg jó votl, Dani kapott egy jókora pakkot rágcsákkal, játékkal, karórával, örült neki rendesen.

Dubaiba éjjel 11-re értünk helyi idő szerint. Peti azt mondta, végre egy szép repülőtér, én nagyon nem láttam a különbséget... Viszont, mire a csomagszalaghoz értünk, pedig igazán nem tököltünk, már csak a miénk volt ott, vagyis mellette, mert már mindenki elvitte a magáét, a miénket meg lepakolták, hogy leállíthassák a körforgást. Nem vesztegették az idejüket. Egyébként az egy nap alatt végig az az érzésem volt, hogy rettenetesen gyorsan dolgoznak az emberek és lehetetlen közbeavatkozni. A reptéren név szerint vártak minket, igaz, kb. 30 egyforma papírt lobogtató egyforma emberke közül kellett kiválasztani a megfelelőt, köszönt, aztán már ott sem volt, merthogy majd kint vár ránk. Hogy hol kint? És ki emlékszik az arcára? Megszereztük a vízumainkat, melyek frappánsan Urbán László Péter és Urbán József Éva névre szóltak, beszkenneltettük a retinánkat, aztán mehettünk is. Itt is mindenki nagyon kedves volt Danival, de őt ez az újfajta közvetlen kedvesség, ami sem nem európai, se nem japán egy kicsit megijesztette.Szerencsére egyszer sem fakadt sírva.

Kint természetesen újabb kb. 30 egyforma emberke állt sorfalat és iszonyatosan nem tudtuk, most mitévők legyünk, mikor lecsapott ránk az emberünk. Semmi perc alatt behajította a cuccunkat a kocsiba, aztán irány a szálloda. Kint füllesztő meleg, délután ötkor 35fokot jelentett a kapitány, bent az autóban légkondi. Nagy, széles utak, nagy, széles autók, nagy, magas házak - elsőre nem volt túl jellegzetes a kép, az arab feliratoktól eltekintve. A szálloda már annál inkább. Mi persze nem szoktunk még háromcsillagos szállodához sem, hát még a személyzet utasítgatásához, úgyhogy mi vittük be a csomagunkat, nem a hordár, de a recepción már kíméletlenül elvettek és kocsira pakoltak mindent. A előcsarnokban nemzetközi kavalkád, hangzavar. A szobában Peti megkérdezte, Euro jó-e borravalónak, mert aprópénzben se dollárunk, se dirhamunk. Persze nem kellett. A légkondit rögtön kikapcsoltuk, a japán tél és 6 óra repülés alatt fáztunk már eleget. Az asztalon iránytű: merre is van Mekka.

Reggel svédasztalos reggeli, Dani leginkább az asztalok alatt bújkált, aztán irány a város. A tetőteraszon kezdtük, gondoltuk, annál magasabbra biztos nem jutunk fel aznap. A kilátás kicsit kaotikus, egyik irányba széles sugárút egy szép mecsettel magas házak között, másik irányba magas házak, parapolaantenna-dzsungelekkel. Folyó, tenger sehol. Aránytalan turistatérképünk alapján nekivágtunk sétánknak, de persze már az első sarkon nem értettünk egyet. Később kiderült, mind a kettőnknek igaza volt, és mégiscsak meglett a folyó. A Emirates irodában Pesten a hölgy adott egy-két tippet, merre induljunk, s a folyóparti séta ide tartozott. Tényleg klassz volt. A part felől modern épületek (a legtöbbje mégis szép), a folyóparton turistaszállító bárkák, aztán az érdekesebb részen áruszállító bárkák százával, amilyeneket szerintem a gőzhajó feltalálása óta nem használnak Európában. A parton hihetetlen (vagy csak látszólagos) káoszban a kipakolt áru, bútorok, dobozok, bálás ruhák, vöröskeresztes szállítmányok, rakodómunkások serege, kiabáló irányítók, mindenfele száradó ruhák. Úgy tűnt,a legénység a fedélzeten lakik, ami az évi min. 18 fokos és max. 150mm-es esővel még érthető. Ahol akadt egy ivóbár (férfiak, nők külön oldalon kiszolgálva, férfi oldalon rengeteg szék, asztal, tévé, a nőin egy-két pad), ott mindig nagy társadalmi élet volt. A tévé bekapcsolva, székek egyirányba...

A következő jellegzetes hely a személykikötő volt. A folyó két partja között kis dízelhajók hozták-vitték az népet 0,50 egységnyi pénzért (1 AED 52Ft körül van; egy kebab étteremben 12egység volt kb., a taxi alapdíj 1,30AED+0,50/km). Egy-egy hajóra kb. 24 ember fért fel, de külföldit látva rögtön félórás sétahajókázást ajánlott mindegyik. Peti még nem látott alkudozós népet és szép udvariasan válaszolt mindegyiknek, amitől némelyik csak kedvet kapott... Egyébként ezt a hajóállomást nem úgy kell elképzelni, mint a Vigadó teret, hanem két lépcsősor, az alján pedig egymás hegyén-hátán nyomulva a hajók, az utasokat pedig hangos kiáltásokkal terelgeti mindenki maga felé. Aki jobban időzít vagy jobban kiabál, többet kaszál. Élmény volt, főleg este, mikor tényleg fel is szálltunk egy hajóra.

Délelőtt még átballagtunk a bazársoron. Peti a fűszerpiacot kereste, de nem lett meg, csak a ruhapiac szűk sikátoros részeken. kb. mintha a kínai piacra tévedtünk volna be Pesten: nagyjából egyforma áru, vendégmunkás eladókkal, helybeli sehol. Csak kicsit zajosabb volt a környék a kiabálástól. Minket persze mindenhol megnéztek, mert gyereket leginkább csak babakocsiban tologattak, ha tologattak, mert nemigen láttunk az utcán, legfeljebb csak turistagyerekeket.

Közeledett az ebédidő, elindultunk a part felé. Peti ki szeretett volna kukkantani a tengerpartra, de aztán eltájoltam és a part helyett átmentünk a folyó alatt a túlparti városrészre, ahol a múltat építették.

Nagyon érdekes része volt a városnak. Dubait kb. a 60-as 70-es években húzták fel, előtte leginkább csak sivatag volt, aztán jött az olaj és beindult a fejlődés. Akkor 50.000 laktak benne, ma 500.000-n, de a helybeliek száma nem vátlozott lényegesen. Igaz, szigorúak a törvények: a legkisebb kihágásra (pl. sebesség túllépés, szemetelés), azonnali kitiltás jár. A 80-as években kicsit beindult a turizmus is, mostanra meg rájöttek, hogy kéne valami történelmi hátteret is produkálni, nemcsak szép tengert, egzotikus várost. A történelem rekonstruálása kicsit nehézkes, ugyanis Dubai sosem nőtt nagyobbra egy középszerű kikötővárosnál és sosem volt igazán fontos pont a történelemben. Azért folynak ásastások és újjáépítettek egy-két részt a régi városból, készítettek miniakváriumot a Vörös-tenger halaiból, lehet mindenféle emléktárgyat kapni, be lehet kukkantani a hagyományos partmenti pálmaházakba, téli-nyári verzióban. Építenek egy tevetárat is, de egyenlőre még csak a tevék pihentek benne, az gyalogút mellett pedig árvácskák küzdöttek a sivatagi klímával. Meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy mennyire száraz az éghajlat, tele volt a város virággal - hihetetlen sokat öntözhetnek.

Ebédre a partmenti két kávézó közül az egyikbe csüccsentünk le, egyrészt mert az volt nyitva, másrészt mert volt egy macskájuk, amit Dani a szomszéd asztal alatt próbált itatni hamutartóból, de csak nem kellett a sivatagi cicusnak a víz. A kaja isteni, kebab kebabbal, asztalon faszénen, mentatea, hatalamas gyümölcstál, merthogy dinnyét kértem, de csak négyszemélyes gyümölcstál formájában volt, Peti meg rendelt, míg mi az étterem vizipiparaktárát tanulmányoztuk Danival.

Ebéd után irány a mecset a régi bazáron keresztül: teljesen kihalt volt az egész, déli egy óra lévén... Azért így is elsétálgattunk az árnyékban a mecsetig. A főmecset annyira nem gyönyörű, de tényleg óriási. A mellette levő múzeum sokkal jobban érdekelt minket. A régi brit erődöt alakították át helytörténeti múzeummá. A kapun belépve a vályogfalban lakó fecskerajok fogadtak minket, üdítő volt a nagy csivitelés, bukórepülés. A múzeumban fegyvergyűjtemény, néprajzi gyűjtemény, hogyan épült fel Dubai sorozta, életképek az oázisokból, beduinokról, hajóépítőkről, sivatagról, tengerről. Nagyon érdekes volt, főleg a rövidfilm Dubai felvirágzásáról. Legalább Péter látott egy kis sivatagot. El szerettem volna vinni egy sivatagi autós túrára vacsival, hastánccal, de 6 éves kor alatt nem lehetett gyereket vinni. Majd négy év múlva újra próbálkozunk...

Múzeum után irány a szabadprogram: a tengerparti szép mecset és a tengerpart. Taxival. Akár az urak. Rém egyszerű volt taxit találni. Pesten mintha vakon vezetnének a taxisok, itt meg mintah ezer szemük lenne, már a rámozdulásodból látják, mire készülsz és megállnak. A minimális angol minimálisan elég szerencsére. Az Al-Jazerha mecset maga a csoda, pedig az sem többszáz éves, csak a 40. Dubaiban lenyűgöző mennyire gyönyörű épületeket bírtak felépíteni az 1900-as évek második felében. Európában tombol a tömbbeton (ami persze errefele is bőven megvan), itt meg még a felhőkarcolókat is próbálják valahogy formára hozni és randa egyentemplomok helyett szebbnél szebb mecseteket varázsolnak elő. Bemenni persze egyikbe sem mehettünk be, nem lévén muzulmánok, de ebbe az egybe legalább hetente 2x szerveztek idegenvezetést. Majd legközelebb...

Irány a (homokos) tengerpart. A víz kb. 25 fokos, a levegő inkább 30, hatalmas hullámok, különféle szerelésben fürdőző nők. A merészebbje (vagy a liberálisabbja) fürdőruhában, a tisztelettudóbbak modern ruhában (farmer, fehér póló), a még hagyománytisztelőbbek hagyományos ruhában térdig, mellig vízben. Lehet vitatkozni, melyik a leginkább szexis, de női szemmel mindenképp a legutóbbira szavaztam volna. Peter sem vitatkozott a témáról. Engem mindenestre eléggé zavart, hogy szinte egyetlen fiatal külföldi (plusz kisgyerekes) nő lévén rettenetesen megbámultak a vízben, igaz, teljesen amatőr módon a kétrészes fürdőruhát vittem el és Daniról is lerántottunk mindent. A hullámfürdő isteni volt (és mégsem voltak medúzak, mint Japánban), egész nap ellettünk volna, sőt szerintem akár egy hétig is simán. Azért a vacsoraidő közbeszólt, fogtunk egy taxit és úttalan utakon, csakhogy elkerüljük a dugót, visszamentünk a központba. Le a partra a buszahajókhoz, rányomultunk egy járgányra és áttöfögtünk a túloldalra. Nagyon hangulatos volt. Na persze, ami nekünk hangulatos, az nekik kb. mint a piros hetes Pesten. Vacsit hamar találtunk, a kikötőben az első kebabosnál ledekkoltunk, mert volt székük és hobbitot lehetett altatni, no meg közben az embereket bámulni.Nagyon nyüzsögtek este hét körül, teljesen feléledt a város.

Aztán még egy ajándékboltban szereztünk egy-két cuccost (pl. Daninak egy óriási autót, vizipipát nászajándékba) és visszatrappoltunk a szállodba pakolászni. Kifelé ugyanolyan hatékonyan jutottunk el a reptérre, mint befelé, semmi tökölés, jó korán kint is voltunk, de szinte kellett is a 2 óra, akkora az a reptér, plusz a sorbanállások. Peti még elment kicsit sétálni beszállás előtt, mert hatalmas a vámmentes bevásárlózóna, ennek megfelelően hihetetlen tömeggel, aztán már mentünk is. Dani varázslatos módon átaludta az egész repülőutat, nekünk is egész sokat sikerült, úgyhogy csak a légkondi rontott a helyzetünkön. Osakában a rutin poggyászfeladás, vonatozás, aztán Julient sikerült beszervezni, hogy kijöjjön elénk az állomásra Dani legnagyobb boldogságára.

Így ért véget hazatérésünk. Dani csak két éjszaka akart mulatozni, aztán megszokta az új időzónát. Sőt mitöbb, teljesen rendesen alszik egész éjszaka. Éljenek a kétévesek!

Április 24.

Sok időnk nem maradt aklimatizálódni, de talán annál jobb is volt, hamarabb ment, mint általában. Első nap bementünk ebédelni a Jaistba, próbáltunk elég korán, hogy hamar szabadulhassunk, de tulajdonképpen mindenkivel összefutottunk a végére és kb. 2 órás ebéd-kávészünet lett az eredménye. Hírcsere, pletykacsere. Ki is derült, hogy jön a hétvégi Asanogawa fesztivál, amit tavaly elszalasztottunk. Több esélyünk nem lévén, idén már el akartunk menni, az idő kiválónak igérkezett és a sakura is nekiveselkedett a napsütésnek hála. Plusz, Kati fellépett mindkét napon a taiko zenekarával. Xavier-ékkel való randi után épp sikerült úgy odaérnünk a partra, hogy Katiékat még elcsíptük, Peti meg is örökítette, biztos, ami biztos. Dani a szokásos dobolós extázisában hallgatta a műsort. Utána már ráértünk nézelődni.

Kanazawának két folyója van, a Saigawa, ahol bbq-zni szokás és az Asanogawa, ahol meg fesztiválokat tartanak. Ez utóbbi esik közel a géshanegyedhez. A folyóra felhúznak egy színpadot, a partra kiraknak széksorokat, kajáldákat, a folyóban zászlókat úsztatnak, két gyalogos (egyirányúsított!) pontonhidat szerelnek fel és két napon keresztül érdekesebbnél érdekesebb műsorral szórakoztatják a népet. Leginkább hagyományos előadások vannak (ének, tánc, zene) mindenféle korosztály fellépésével. Közben a folyóparton virágzik a cseresznyefasor és ha süt a nap, nagyon hangulatos kikapcsolódás. Mi sokat nem láttunk belőle, mert ledekkoltunk az egyik hídnál, aztán valahogy jöttek-mentek az emberek, összeverődött egy rakat külföldi, ami azért kisváros lévén, várható volt. Dani nagyon élvezte persze, mert Yukival össze-vissza mászkáltak mindent. Zárásként benéztünk az aranyművesek boltjába, ami már régi tartozásom, de sajnos a műhelyről lecsúsztunk pár perccel. Azért a bolt is érdekes volt, minden arany (pl. aranyozott mobiltelefon, fésű, szappan, tea), még a képek is a falon, sőt, a vécé borítása sem túl olcsó: az egyiké arany, a másiké platina. Este szenbeevészet (sült mocsi fűszerezve) Xavieréknál, aztán irány haza, hogy Daninak legyen végre egy viszonylag normális estéje.

Másnap már kisebb esélye volt rá. Délelőtt elmentünk az éves Tatsunokuchi sakura-sétára a városházához.Egy kicsit ijesztő esemény volt, de talán csak mert rossz korszakban nőttünk fel. Összesereglett vagy ezer ember a térre, mindenkinek kiosztották a sétára szánt törülközőt, teát, izzadságpotló-folyadékot, adott zászló/tábla alatt összegyűltek az egységnyi emberek (mi még kék vagy vörös szalagot is kaptunk a nyakunkba...), elhangzott egy-két lelkes beszéd, egy-két ének, vers ovisoktól a nyugdíjasokig, aztán előpattant egy tornatanár és ezer ember egyszerre bemelegített. Ez volt a legborzasztóbb része az egésznek, én inkább elbújtam Dani babakocsija mögött, onnan lestem, hányan szabotálják a gimnasztikát. Indulás előtt még egy lelekesítő közös éneklés (kiosztott szöveggel), aztán indulhatott a versenytsétálás. Azt hiszem összesen 5 km-t kellett volna megtenni, mi Hiraiékkal a feléig ha eljutottunk, a gyerekek tempója nem volt mérhető az egész évben erre edző nagymamákéhoz. Komolyan, mintha presztízskérdés lett volna, ki milyen gyorsan tekeri le az adott távot. Na mindegy, mi is jól szórakoztunk, Hirai tologatta Danit, Dani nagyurat játszott a babakocsijában, láttunk szebbnél szebb virágokat, dühöngött a szél, jól kifújt mindenkit, aztán hazamentünk. Lehetett volna még ott bentózni is, de nekünk délutánra bbq játszott a Saigawán Stijnnéknél.

A szél délutánra sem akart alábbhagyni, így a bbq-t a híd alá kellett beépíteni, ahol kicsit árnyékolva volt. Elég bénán nézett ki ragyogó napsütésben egy vasszerkezet alatt dekkolni, de szerencsére hamar kimozdult a társaság, Danival az élen. Nagyon tetszett neki a part, nézegettük a kacsákat, dobáltuk a kavicsokat a vízbe, faszénnel rajzoltunk az aszfaltra. Mikor kicsit összeette-összeitta magát a társaság (jó vegyes, mindenféle helyről, mindenféle nemzet), Danira is lecsaptak, s játszottak vele, akár egy lelkes kiskutyával. Persze a fiatalember nagyon élvezte, bár néha kicsit ijesztő volt, mikor öt részeg fiatal között focizott, vagy tologatták a babakocsijában. Estére megeredt az eső, behúzódtunk Stijnekhez, amíg Dani teljesen ki nem dőlt és hazahúztunk. A maradék ember még biztos eliszogatott egy darabig. Hangulatos délután volt, az biztos.

Hétfőtől kicsit helyreálltak a hétköznapok. Danival elkezdtük újra a közös ovibajárást. Az első pár sokk után már egész jól érezte magát, csak én aggódtam minden nap félórákat Péternek. Ugyanis április eljseje lévén lecserélték az összes ovónénijét, a legjobb barátait pedig eggyel nagyobb csoportba rakták. Mivel ő már áprilisban született, hiába nőtt fél fejjel rá a többiekre, maradt a kicsiknél. Ott viszont most 12 gyerekre 3 óvónéni jut csak, ami elég kevésnek tűnt, úgy, hogy abból kettő nyilvánvalóan akkor látott közelről ennyi ekkora gyereket. Csütörtökön már délelőttre otthagytam Danit, de mivel elég határozottan kitépték a kezemből hatalmas üvöltés lett belőle, nekem meg lelkiismeretfurdalásom. Másnap már egész napra ottmaradt, kisebb üvöltéssel. A következő hét elejét megúsztuk, mert vasárnapra lebetegedett, de szerdán már nem érdekelt, addig maradtam ott vele, amíg láttam, érti, délután jövök érte, és csodák csodája, nem volt üvöltés, sőt egész nap vidáman játszott.Azóta is sokat beszél az oviról és reggelente megint boldogan húzza a cipőjét. Ja, és valami csoda folytán már csak 5000yent kell fizetnünk havonta, nem 18000-et. Viszont az összes gyereknek mindig folyik az orra. Rossz látni. Meg néha elég kínos volt, mert egy-két kölyök, akik emlékeztek rám tavalyról, a beszoktatás alatt, ha valami bajuk volt, hozzám szaladtak, nem az ovónénikhez...

Kedden ellátogattunk Shimadáékhoz Danival. Mivel sokat nem kérdeztek a távollétünkről tapintatos japán módra, nem részleteztem, szóhoz nemigen hagytak jutni. Sosem hagytak elég időt, hogy végigmondjak valamit. Gondoljanak, amit tetszik. Legalább odaadtuk a régóta gyűjtött ajándékokat, örültek mindnek. Megállapodtunk, hogy 23-án megyünk hozzájuk sushit csinálni, mert akkor Akikonak is szabadnapja lesz. Ugyanis (április eljsejével) munkahelyet váltott.

Április elseje a Jaistban is mindig mérföldkő, addigra kell elkölteni az előző évi büdzsét. Ennek általában hatalmas átalakítások az eredményei: most építettek egy új student office-t, lecserélték az összes (még mindig kifogástalanul müködő) mikrohullámút és teavízmelegítőt, kitáláltak egy új és rémrossz parkolási rendet. Ez utóbbinak a lényege, hogy mindenkinek saját számozott parkolóhelye van, ami alapjában még nem is lenne baj, de a Jaist 3 parkolója közül a hetente talán 3 napot bejáró diákoknak osztották ki a legközelebbieket (merthogy szegény ingázók ne gyalogoljanak annyit), aki meg itt lakik és gyereke is van, mehetett a legtávolabbiba, ahova még 34 lépcsőfokot is kell mászni. Nekünk végülis mázlink van, mert a földszinten lakunk, de aki a negyediken lift nélkül a fenti parkolóba jár gyerekkel, ezerszer meggondolja, mikor, hova megy. Az esős évszakról ne is beszéljünk. Meg a tájfunokról. Meg a méteres havokról, mikor nem takarítják le a parkoló harmadát sem (hehe, mi ebből már kimaradunk). Annyira mérges vagyok, mikor hétvégenként látom a töküres alsó parkolót.

Csütörtökön Petinek welcome partija volt az új hallgatók tiszteletére, szokás szerint kellemesen ettek, kellemesen ittak, aztán a laborban késő éjszakáig játszottak valami társasjátékot. Péntekre helyrejöttek egy kicsit és kitalálták, menjünk el kirándulni a környékre. Julien vett egy klassz kis könyvet viszonylag rövid túrákkal, kiválasztottuk az egyiket, amihez a fényképek alapján forrás és templom is járt extrában.

Kicsit későn fogtunk hozzá a dologhoz, mert még elvittük Julient a kórházba és a szombati csúcsból dél előtt nem szabadultunk. Szerencsére egész napra szép időt ígértek. A parkoló szokás szerint nehezen lett meg, de folyóparton, virágzó cseresznyefák között sikerült leállítani az autót egy kellemes bbq helyen. A templom onnan kb. 10 perc séta volt, a forrás még vagy 20perc japáncédrusos, bambuszos erdőben aszfalton kanyarogva. A környékünkön úgy tűnik elég sok olyan forrás van, ahonnan hordják haza az emberek hatalmas marmonkannákkal a vizet inni, főzni. Ez a forrás is ilyesféle volt, története kanjikkal fába vésve a kút felett. Megálltunk egy picit hűlni, aztán nekivágtunk a hegyoldalnak. Húzós, egyórás kaptató volt fel a csúcsra, két kisebb pihenőnyereggel. Végülis kellemes kirándulás lett volna, ha hobbit nem 15 kilós, de így egy kicsit leizzadtam, mire felértünk. Főleg, hogy elég sokhelyen kötél vezetett az ösvény mellett és Dani imádott belekapaszkodni, amitől nekem mintha behúzták volna a kéziféket. A srácok elég jól bírták a kiképzést. Útközben találtunk egy klassz kilátósziklát, ahonnan be lehetett panorámázni a környéket és a messzebb, még mindig havas hegyláncokat. Fent a csúcsról pedig még a Hakusan is tisztán látszott többméteres hótakarójával. Danit egyszer próbáltam kipakolni a zsákból, hgoy kicsit járjon a saját lábán is, de irtózatos hiszti lett belőle, aztán fent rájöttünk, hogy csak farkaséhes volt szegény feje, azért nem akart dolgozni. Egy onigirivel megbékítettük és onnantól fogva vidáman hurcolta fel-alá a fadarabokat.

Lefele gyorsan csűrtünk, egy óra alatt lent voltunk a kocsinál, ott aztán szétpihentük magunkat a napsütésben, míg el nem jött az onsen ideje. Seseragiba mentünk, ahova ősszel Danival nem jutottunk be. Nagyon kellemes hely volt, rotemburóval, szaunával, Danit alig lehetett kiterelni a vízből. Éjjelre aztán már fel is ment a láza. Most a magyar módszerekkel próbálkoztunk: lázcsillapítás borogatással, ahogy a kórházban ellestem. Végülis nem volt újabb lázgörcs, de ki tudja, azért, mert időben adtam a (megemelt) gyógyszert vagy mert csillapítottuk a lázát vagy a kettő együtt. Hétfőn irány Taga sensei, aki szinte már el sem hitte, hogy már megint ott vagyunk, de megnyugtatott, hogy csak egy újabb megfázás. Hurrá.

Peti közben vasárnap elment egy másik nemzetközi bbq-ra, most a Tedorigawára, ide Tsurugiba, merthogy Petrának jöttek német barátai Fukuiból. A délutáni sütögetést megfejelték még egy onsennel is, úgyhogy Peti nagyon boldogan tért este haza.

Revansként szerda este főztünk couscoust a fele társaságnak, plusz Arijitnak, mert őt szinte sosem látjuk. Járt hozzá mindenféle finom ital, plusz palacsintatorta desszertnek. Előételnek Petra hozott gójacsamporót (okinawai specialitás), ami elfogyott mielőtt láttam volna. A hangulat eléggé jól alakult, Dani nagyon megörült lengyel kománknak, rögtön táncolni kezdett, ahogy meglátta... Szerencsére azért sikerült lefektetni időben és így kimaradt a strandlabdafociból a nagyszobában, no meg a hajnali éneklésből is.

A másnapot elegánsan elfelejthetjük (sőt, inkább töröljük a családi krónikából), mert csak Dani élt ezerrel, mi leginkább csak követtük a fiatalembert. Peti rendes volt, főügyeletet vállalt. Szombatra muszáj volt helyrejönni, mert Shimadáékhoz mentünk sushit csinálni. Felszerelkeztünk a szükséges mennyiségű ajándékkal (csokoládék, extra európai italok - odalett a mézespálinkánk és a portóink), aztán irány az ebéd. Peti addigra már elég lázas volt, de rendesen végigcsinálta az egészet, még sört is ivott, pedig azt kívánta a legkevésbé. A sushikészítés elég egyszerű művelet végeredményben, az előkészítése tart a legtovább (rizs főzés, halak felszeletelése). A lényege, hogy ecetes sós vízben kell főzni a riszt és jéghideg kézzel megtekerni, rá wasabit, rá a halat. Amitől bonyi lesz, az a sushi megfelelő formája (megfelelő mennyiségű risz, megfelelően behajlított újakkal lelapítva). Shimada néni csinálta, mint a gép, de szerencsére Akiko is akkor tanulta, így nem maradtam szégyenben. Shimada bácsi közben szórakoztatta Danit, aki teljesen bele van szerelmesedve még mindig. Szerencsére elég hamar elfáradt, így korán hazamehettünk, Peti örült is nagyon, de megegyeztünk, hogy a közeljövőben újra főzünk egyet együtt.

Utána a hétvége leginkább annak a jegyében telt, hogy hogyan tartsuk távol Danit Petitől, nehogy megint elkapjon valami randaságot. Már épp kilábalt a legutóbbi náthájából, már az orra sem folyik rettenetesen. A pórszívós orrszívó teljesen bevált, bár időnként hisztis mulatság. Legtöbbször Dani már saját magának csinálja, aztán kell a macinak, a kutyusnak, a nyuszinak, az autónak is, hogy igazság legyen. Persze mami sem maradhat ki. A másik nagy újítása, hogy felfedezte a szekrényben a bilit és előszeretettel használja. Viszont utána órákig tart ráimádkozni a pelenkát, ugyanis rájött, milyen jó nélküle. Kicsit még hideg van a pucérkodáshoz és a heti szőnyegtisztításhoz, de erről nemigen lehet meggyőzni. Egyébként a szókincse döbbenetesen gyorsan fejlődik, japánul sokkal intenzívebben, mint magyarul. Sőt, Juliennek hála már három francia szót is elég jól el tud helyezni (oui - igen, non - nem, con - te marha), a kedvenc filmjéből (Cats and dogs) pedig tanulja az alapangolt (Sir, yes sir). Elég vicces hallgatni. Tiszta bábeli zűrzavar lehet a fejében. Folyamatosan mondja a magáét, ha épp rájön, még mindig imád interjút készíteni saját magával, de újabban már kávékimérést is játszunk a kuckójában. Maci és jómagam vagyunk a vendégek, rendelhetünk kávét tejjel, sört, narancslevet szívószállal és sütit. Fizetnünk nem kell.

Ja, hétvégén még megesett Okuchi (a szomszéd kisfalu) legnagyobb éves eseménye: éhető növények gyűtése az erdőben, majd lakoma. Hát ez nagyon jól hangzott, s mivel tavaly mindenki lelkesen mesélt róla, hát Danival elballagtunk (Peti otthon lázasan). Szerencsére Hiraiék is eljöttek, de találkoztunk Tádéékkal és sok más ismerőssel is. Az volt az érzésem, hogy a fél Jaist kivonult, aztán megtudtam miért: ingyen volt az ebéd és a sör. Ennek jegyében csak a sétára maradtunk, mert a szemfülesebbje csak enni-inni jött és lehetetlen sokan voltak a közösségi házban. Peti nélkül nem éreztem magam túl otthonosan, Hiraiék is hazajöttek. Pedig nagyon gusztusos tempurákat sütögettek a nénik. A séta viszont nagyon kellemes volt, bár Dani a babakocsiból nem lehetett kiimádkozni, aztán mikor már földes lett a terep, a hátamról nem akart leszállni. Iszonyú lusta korszakát éli. Hiraial jól elvoltak, mint mindig, dobálgatták a kavicsokat, szedegették a faágakat.

Hát ennyi történt mostanában. Reméljük, Peti már hamar meggyógyul, ma ment el a kórházba, annyira unta már az ágybafekvést. Amilyen mázlista, kifogott egy orvost, aki két évet volt Amerikában. Bár Tatsunokuchiban is változnak az idők. Mikor a múltkor Julient vittük, kerítettek neki egy adminisztrátort fordítani, aki sokkal jobban beszélt angolul, mint a legjobb hallgatóim. Lehet, rájöttek, külföldiek is járnak oda?

Még nem is meséltük, Dani megint milyen hírneves lett. Készült egy szép prospektus Tatsunokuchi éttermeiről, amit angolra is lefordítottak (szép szándék, szép kivitelezés, de a lektorálások ellenére távol áll néha az angoltól, lsd. a képen). A hátoldala nagyon igényesen összeállított fényképsorozat, amit sikerült elrontani a szakepartin készült egyik fényképpel. Íme a végeredmény. Arról nem is beszélve, hogy a majmok és a gyerekek egymás mellett... No mindegy. Most már tényleg mindenki ismerni fogja a kiskrapekjainkat.