2005 február

Február 7.

Csak úgy utaztunk el Magyarországra, mint a nyáron: Dani a legutolsó pillanatban megbetegedett és most egész komolyan. Tiszta szerencse, hogy nem a reptérről kellett vele visszabumlizni a kórházba. Már egy hete küzdött egy megfázással, amit a szokásos lázgörcsével kombinált, és már úgy tűnt, kilábalt belőle, mikor megint felment a láza és megint begörcsölt. Futás a kórházba, szegény Peti épp csak hogy lehunyta a szemét egy éjszakai műszak után, mikor már kaparnia is kellett az 50cm-es friss havat a kocsiról. Taga sensei persze nem pánikolta túl a dolgot, de most már elküldte röngenre is a kisembert, amit még lázasan sem értékelt annyira Dani. Röntgenen semmi, szokásos gyógyszeradagját megkapta, plusz még egy mindennap kétszeri szirupot a görcseire. Egyelőre egy évre, aztán majd meglátjuk (ki tudja, hol leszünk egy év múlva?). Daninak két napig sem ment le a láza, kedd este már tuti volt, hogy sehova sem megyünk, nemhogy még 24 órás útra. Szerda reggel vissza a kórházba, de épp nem Taga bácsi rendelt. Nővérkénk kedvesen aggódva megkérdezte, hogy azért menni fog-e a dolog, és az a szerencse, hogy a japán orvosok mindent el bírnak magyarázni angolul, ha leírhatják. Egy újabb röntgen és egy vérkép után (addigra már infúzióra kötötték a gyereket, mert éjjel hányt) rajzolt egy szép kis folyamatábrát a fehérvérsejtektől a kórházi beutalóig. Mire idáig eljutottunk, behívták Taga senseit is a szabadnapjáról. Kölcsönösen elnézést kértünk egymástól, ő, mert nem bírta meggyógyítani a gyereket, én meg, hogy oda a pihenőnapja. Gondolom, mennyire szerethetett engem az asszony aznap...

Danin négy napig csak cserélgették a zacskókat, és ahhoz képest egész jól viselte. Hol egy lógott rajta a fiziológiás oldattal, hogy biztos, ami biztos, ne száradjon ki, hol kettő az antibiotikum miatt. A fiziológiás oldat eredménye az lett, hogy kb. óránként cserélhettem a pelenkáját, mert még iszonyú sokat ivott is mellé, úgyhogy a második nap már lecsökkentették a bevitelt 50ml/óráról 25ml/órára. Szereltek az állványra egy elektromos pumpát, ami pontosan adagolta a cseppeket. Ezzel csak az volt a baj, hogy az aksija egy-másfél óránál tovább nem bírta és muszáj volt visszamennünk tölteni. Ilyenkor Dani a maga kis 2m-es pórázán rohangált a szobában. Ugyanis csak az első nap volt teljesen kiütve, ahogy hatni kezdett a lázcsillapító, teljesen életrekelt, alig lehetett nyugton tartani. Külön szobát kapott, ott alhattam vele egy kempingágyon, volt tévéje, hűtője, klotyija. Zuhanyzás nem tudom, hogy működött, mert őt csak letörölgették minden nap, nekem meg nem volt kedvem ott pancsolni. Inkább hazaugrottam másnap, úgyis tanítanom kellett még másfél órát, közben meg Peti szórakoztatta a fiatalembert. Egész jókedvű volt délutánig, akkor viszont elkezdett nyavajogni, hogy fáj a keze, pedig a nővér és az orvos is megnézte, hogy semmi baja, csak talán haza akarna menni, aztán egyre jobban belelovalta magát a hisztibe és este 9-kor már megállíthatatlanul visított két órán keresztül. Végülis érthető. Talán két éves korában az ember még nem érti, miért kell megbökni, erős ragtapasszal körbetekerni, kétméteres csőre kötni és egy szobába bezárva tartani valakit. Éjjel négykor még adott egy műsort, aztán reggel hatkor már fent is volt, mert a nővér véletlenül felébresztette zacskócserénél. Miután a fél délelőttöt karban, háton töltötte és belátta, hogy a gurulós zacskóitól nem szabadulhat, aludtunk több mint három órát és teljesen vidáman ébredt, mindenki legnagyobb örömére. A nővérek persze imádták, nagyon aggódtak érte, hogy nem eszik. A doki megmondta pedig, hogy az evés-ivás miatt nem kell stresszelni, azért lóg rajta a nagy zacskó. Van olyan gyerek, aki kórházban semmit sem eszik, így sztrájkol. Dani azért mindig nagyon megörült a kajástálcának, csak aztán a második kanál rizst már kiköpte általában. Megmaradt a maga kis kakaó-tej diétájánál. Egyszer hajlandó volt egy harmad banánt és három darab kekszet megenni. Azt is csak azért, mert leharaphatta a kekszoroszlán fejét és a keksznyuszi fülét.

Peti reggel, este bejött vigasztalni minket, mert aztán igazából nem tudom, melyikünk viselte nehezebben a bezártságot, Dani vagy jómagam. Petinek közben neki kellett állnia a Marie Curie pályázatának, mert az ulmi professzor rábólintott a posztdokságára. Most is azon gürcöl szegény és még legalább egy hétig éjjel-nappal azon dolgozik. Remélem, legalább lesz valami eredménye, mert iszonyú sok időt, energiát beleöl.

A kórházban a negyedik napra minden nővért megismertünk, és már mertek egy kicsit beszélgetni is velünk. Ahogy megérkeztünk, persze rögtön pánikoltak, hogy úristen egy külföldi, hogy fogják magukat megértetni Taga sensei nélkül. Azért az orvos is egy kicsit hunyó volt, mert szerintem direkt megmondta mindenkinek, hogy tessék előkaparni az angoltudásotokat, végre itt a lehetőség, hogy használjátok. Ennek csak az lett a végeredménye, hogy mikor jött a gyógyszerész elmesélni, mit kap Dani és hogyan, kétszer annyi időbe telt, míg megértettem, mire gondol. Nincs rosszabb, mintha a japánt szóról szóra angolra fordítja valaki... Szegény fickó annyira izzadt, hogy lelkiismeretesen elvégezze a feladatát. Azt hiszem, ezentúl messzire fog kerülni, pedig biztos nőtt a presztizse, amiért sikerült angolul kommunikálnia.

A szinten egyébként Dani volt az egyetlen gyerek, a többi paciens mind 60 év felett járt és leginkább nem bírt egyedül kimozdulni a szobájából. Elég lehangoló emelet volt, de érdekes mód a nővérek mégis mindig nagyon vidámak és lelkesek voltak. Van valami előnye a japán mentalitásnak... Az egyik beteg lánya, aki maga is inkább hatvan felé járhatott, örökbe is fogadott minket, merthogy kb. annyi idősek lehetünk, mint az ő gyerekei és neki még nincs unokája, de milyen jó is lenne egy Dani-féle unoka. Láttam, hogy már azon töri a fejét, hogy lehetne egy külföldi menyet szerezni, csakhogy szőke, nagyszemű unokája lehessen.

Dani szombatra már teljesen összenőtt az álványával, kineveztük tütünek (autónak), ezért aztán még a nővérek is csak úgy nyúlhattak hozzá, ha előre mondtuk neki, jönnek megjavítani az autóját, mert egyébként reklamált. Néha még saját maga is szívesen tologatta a folyosón, ami azért elég nagy segítség volt nekem, mert a maga kis 15 kilóját nem bírtam túl sokáig cipelni fél kézzel. Kapott egy doboz játékot is kölcsönbe, hogy jobban múljon az idő, meg három videót, de már nem is emlékszem, miket csináltunk, annyira hamar eltelt végülis ez a négy nap.

A tatsunokuchi kórházban mindig az lep meg, mennyire pörgösen történnek a dolgok. Sokmindent lehet mondani a japánokra, de nagyon hatékonyan tudnak szervezni. Ez egy viszonylag nagy kórház, 8 emeletes, teljes járóbeteg rendeléssel, mégsem kellett sosem 10 percnél többet várni a röntgenen, a felvétel is kész volt nagyon hamar, a vérvétel eredménye negyed óra, az influenza teszté szintén, mikor szombaton fél kettőkor az orvos kitalálta, hogy hazamehetünk, kettőkor már hozták is a szobába a számlát. A betegfelvétel is csak addig tartott, amíg új ágyneműt húztak, bár azért az is igaz, hogy a papírmunkát teljesen rájukhagytam a kanjik miatt...

Szóval szombaton hazakocogtunk, Dani nagy komolyan elpápázott az infúziójától, a nővérektől búcsúzóul kapott nyakba akasztható kitüntetést a kedvenc rajzfilmfigurájával, aztán már ott sem voltunk. Este jól belakmározott és azóta is hatalmas étvággyal eszik, iszik. Szerencsére az antibiotikum, amit kapott, eperízű, ezért nagyon kapar érte naponta háromszor, a 2x4ml nyugtatója pedig kis kupicában érkezik, amit felnőttesen koccintani kell, mielőtt felhajtaná. Bár ma este újított, ugyanis kiborította a tányérjára és elegánsan kinyalta belőle...

Jókedve töretlen, éjszaka remekül alszik, így mi is, napközben pedig pörög ezerrel. Csütörtökön megyünk vissza kontrollra, remélem minden eredménye rendben lesz, mert akkor kezdődhet a következő kör a repjegyvadászatban... Végül a biztosító nem fedezte a elveszett repjegyet, így elég ráfizetéses volt a múlt hét. Próbáltam azóta olyan utazási biztosítást keresni, ami hasonló esetek ellen véd, de nem találtam. Majd még kérdezősködöm.