2005 február

Január 5. (Képek)

Elmúlt a második újévünk is Japánban és sokkal jobban, mint az elsô. Tadeus kománk javasolta még régebben, hogy csatlakozzunk egy szervezôdô sítáborhoz akkor még Naganoba. Késôbb aztán Niigata lett belôle, merthogy sehogy sem akart elég hó esni Happo-oneban, így aztán Akakuraonsenbe mentünk. Ez a falu Kanazawától kb. 200km-re van a japán Alpok közepén, Naganótól (téli olimpia 1998) nem messzire.Elég hóbiztos helynek tûnt, mert mikor a következô völgyben épp csak elkezdôdött a havazás, már akkor is 1m hó borította a pályákat. Biztató kezdet volt, aztán a három napig tartó szakadatlan hóesés minden reményünket felülmúlta: volt ott minden, fél méter friss hó, hihetetlen buckarendszerek, szépen ratrakolt pálya, köd, napsütés, szélvihar, hóvihar...

Péter korán akart indulni, hogy már az egész napot átsíelhessük (reggel 4-kor legkésôbb), míg a többiek csak 8-kor találkoztak Kanazawában. Végül a teljes csapat csak vacsora körül keveredett össze. Petinek végülis igaza volt, mert így is 10 lett, mire nekivághatott a pályáknak. Elég pocsék volt az út, fújt a szél, esett a jég és a hó. Az autópályalehajtónál ellenôrizték minden kocsin, hogy téli gumi van-e rajta, mert onnantól fogva már havon kellett vezetni. Néhányan a hóláncot is felpakolták, de mivel nekünk olyan nincs, hát nem erôltettük a témát.

Akakuraonsen úgy 10 perc vezetés lehetett felfele, elég kis falu, tele sífelvonóval, éttermekkel és szállodákkal. Minden szállodának volt fürdôje, a nagyobbaknak rotemburóval (szabadtéri pancsi, általában kilátással). Ilyen adottságokkal elég hamar kialakult a napi program: délelött anyuka el síelni (a többiek valami hihetetlen lassan bírtak csak elkészülni, sosem bírtam kivárni ôket, így is mindig csak 9 körül értem fel...), apuka Danival a szállodában mulatozik, általában egy fürdéssel összekötve, anyuka délben le, apuka délben el síelni, Danival ebéd, játék, szieszta, lassanként mindenki hazaszivárog, fél hatkor vacsora, vacsi után rotemburós, szaunás pancsi, este partizás. Mivel elég nagy volt a társaság (összesen vagy 16-an lehettünk az elsô három napban), mi leginkább egyedül síeltünk, mert nem egyezett sem az életritmusunk, sem a társaságigényünk a többiekével.Esténként aztán vacsoránál mindenki összegyûlt dumálni, amit este az egyik szobában kuporogva folytattunk. Összesen 6 külföldi volt a bagázsban, mi hárman, két lengyel és egy angol. Rajtunk kivül mindenki tök jól beszélt japánul, úgyhogy egész jól vegyült a társaság, bár az újévi iszogatásnál már erôsen elôtörtek a különbségek.

A szállodára igazán nem panaszkodhattunk. Kényelmes tatamis szobák voltak, jó fûtéssel, a sífelvonótól 5 perc séta, a kaja reggel és este fincsi volt, csak valahogy mindig maradt egy kis ürességérzés utána. Nagyon rendesek voltak a helyiek, mert a harmadik nap után teljesen lecserélôdött a vendégsereg és elkezdett ismétlôdni a kaja, kivéve a mi asztalunkon... 4 éjszaka már extra hosszú vakációnak számít japán szemmel. Eléggé meg is lepôdtünk, hogy az összes japán hazament a társaságból már elsején legkésôbb délután. Igaz, náluk újév klasszikusan családi ünnep, de pl. Yoko testvérei Kurashikibûl jöttek el erre a három napra, ami Kanazawától is még jó 4-5 óra vonattal... Több órát utaztak, mint amennyit összesen síeltek... Ja, és elsején már azok sem síeltek, akik csak késô délután mentek haza, merthogy vezetni kell. Elég más volt az elképzelésünk a sívakációról, azt hiszem, de a lényeg, hogy mindenki jól érezte magát. Balesetes is csak Kirk, az angol lett, mikor egy zöld pályán kifacsarta atérdét. Amilyen mázlista, csak enyhe ínszalaghúzódása lett, de azért utána már nem síelhetett. Abszolút kezdô lévén, talán csak nem ment el a kedve teljesen a dologtól és nem unta teljesen el magát a szobájában.

A bulik is egész kellemesek voltak, a 30-i teljesen vidámra sikeredett, ránk is szóltak egy idô után, hogy most már abba kéne hagyni, inkább majd másnap, pedig csak 3-at énekeltek a srácok. Másnap késôn kezdôdött a parti, merthogy újév (ezt a logikát máig nem értem), néhányan le is késték, mert az éjszakai síelés után még elmentek fürödni. Elötte meg kollektíven pride-ot néztek a tévében (szekrény nagyságú emberek verik egymást) teljes odaadással. Hát nem tudom. Az ivás mégiscsak jobb programnak tûnt, de aztán valahogy nem akart összekovácsolódni újra a társaság, eléggé szétvált a külföldi részleg a japánoktól. Iszogatásban is eltértek az újvéi szokásaink, ôk leginkább megmaradtak a teázgatásnál, míg nemzteközi komáink kicsit belehúztak. Kirknek olyannyira sikerült angolosan berugnia, hogy éjjel 2-kor, minden elôvigyáztaosságunk ellenére rátántorodott az asztalra, bowlinggolyóként letarolva mindent. Ezzel elegánsan véget is vetett a mulatságnak. A lengyel-magyar kommandó nem adta meg magát, hanem a fürdôben egy szakésüveg társaságában folytatta az ünneplést...

Volt egy-két dolog, mint meglepôdtem szilveszterkor. Pl. ugye van ez az éjféli örömködés. Na ez úgy nézett ki, hogy mindenki kapott valami kis pukkantós szerpentint és éjfélkor kilôttük, volt nagy zsivaly, puffogás, aztán kb. 12:03-kor már egy darab papírcsík nem volt a szobában, mert azon nyomban mindet betömködték egy szemeteszacsiba... Aztán jött Tadékoma, hogy hozott csillagszórót és az milyen jó buli, de amikor Tomasz meggyújtott egy kisebbet a sötétben, teljes volt a kétségbesésés, merthogy ugye szikrázott és volt egy kis füstje - aggódtak, hogy bekapcsol a tûzjelzô...

A bulikkal egyébként csak az volt a probléma, hogy egyrészt Dani nem bulizott, ezért reggel 7-kor kíméletlenül ébresztett, másrészt meg, hogya reggelit fél nyolckor tálalták és azt igazán nem lehetett kihagyni, mert egyébként odavolt a napi rizsadagunk fele.

A síelés isteni volt, a pályák nagyon vátlozatosak, köszönhetôen az idôjárás szeszélyeinek. Néha kicsit hüvös volt a lifteken, de szerencsére fent sem hagytak minket cserben az italautómaták, lehetett tankolni. Ami elég fura volt, hogy az éttermeknek német neveik voltak és az egyik régióban mindig jódli szólt a hangszórókból. Pedig aztán az osztrák síkörzetekre hasonlított legkevésbé a vidék, ha körbenéztünk. A hegyek az istennek nem akartak az Alpokhoz hasonlítani, akárhogy néztük, csak vulkáni maradt mindegyik. Meg a tenger is gyanús volt a távolban... Amin még kicsit meglepôdtünk, hogy ugye mindenhol rohangálnak símotorossal és tepsikkel a szolgálatosok. Kiderült, hogy errefele már akkor is fel lehet hívni ôket, ha az ember egész egyszerûen túlságosan is elfáradt. Nemcsak mentésre, hanem taxizásra is használhatóak a tepsik. Képezelem, Európában hogy káromkodnának, ha csak egy sima kifáradás miatt akarnánk leszánkóztatni magunkat....

Hát mi más történt a rengeteg mozgáson, evésen, fürdésen és iváson kivül 5 nap alatt? Danit próbáltuk szánkóra szoktatni. Az elsô alkalommal nagyon tetszett is neki, csak aztán rögtön az eslô csuszásnál sikerült arccal a hóba érkeznie, ami érthetô módon felháborította. Utána már nem sikerült újra meggyôznünk a dolog nagyszerûségérôl, csak az utolsó napon jutottunk el újra oda, hogy mikor meglátott egy gyereket szánkózni, veszettül reklamált, hogy ô miért nem csinál ilyet. Felvonókkal most nem próbálkoztunk, pedig arra is mindenképp felszállt volna. Egyébként nagyon élvezte az életet, fôleg a társaságot és a pancsizásokat, alig lehetett kirángatni a fürdôkbôl, pedig elég forró volt mindegyik. A héten tej-rizs-joghurt diétát tartott, de a jókedvének nem ártott meg egy kicsit sem. Egyedül utolsó délután sikerült összevesznünk, merthogy leszállítottam egy hókotróról, aztán meg nem autóba ültünk, hanem vacsorázni mentünk. Szerencsére Péter mind a kettônket helyre tudja tenni... Elég sokat kiabált a szállodában, hol ezért, hol azért, de valahogy a helybeliek mégiscsak megszerették, mert induláskor odaadták neki a két házörzô plüsskutyájuk közül az egyiket. Hálából Dani rajzolt két hatalmas narancssárga karikát a tapétára...

Hát kb. ennyi. Reméljük, ilyen mozgalmas lesz az összes többi téli vakációnk. Danival jövôre elkezdjük a csúszkálást, ha kihagyjuk az arccal-hóbaesés-figurát, akkor biztos tetszeni fog neki. Úgy csinálhat majd, mint a nagyok.

Hazaérve eléggé szívenütött a 11fokos lakás, de egy nap alatt talán már elértük az egykori hûérzetet. Közben itt is elkezdett havazni, úgyhogy bele kell újra szokni a reggeli hókaparásokba... Peti újra munkába, Dani újra oviban, kezdôdhetnek újra a munkás hétköznapok.

Január 25.  (Képek)

Csakhogy legyen egy kis változatosság, januárban majd minden hétvégén síeltünk. Illetve hát valamelyikünk síelt. Alighogy kipihentünk kicsit magunkat, jött Tádé, hogy szombaton mennének még a Tomasz-sal Ichirinoba, mielött visszamegy Ausztráliába. Peti épp egy kis arcüreggyulladással küzdött, úgyhogy rátukmált a lengyel kommandóra, ő meg bevállalta hobbitot egy napra. Yoko is eljött végül, hozta a lehetetlen nagy terepjárójat, ami ugyan hóra kitünő lehetett volna, ha tudja rendesen vezetni és nem úgy mint egy sportautót. Hazafelé ugyanis egy elegáns (ámde sportos) fékézéstől beleálltunk az út melletti hófalba, miután átgázoltunk egy elakadásjelző piros fáklyán. Szerencsére a síkjég ellénre nem sikerült elvinnünk az elöttünk hasonlóképp járt autó farát, sem az azt tologató embereket. Mi voltunk kb. az ötödikek a sorban. A helybeliek Yoko autójával kezdték a mentés, ami a hideg ellenére kezdett kicsit vígjátékszerű@ válni, ahogy egyre nagyobb autókkal próbálták kihúzni a böhöm nagy terepjárót a vízesárokból, de hiába szakadtak a kötelek, csak nem jött ki. Közben persze elfogyott az összes vörös fáklya az autókból (nem kötelező a háromszög).... Végül megérkezett a hóláncos markológép acélsodronnyal, és sorra kirántotta a kocsikat.Ehhez azt kell tudni, hogy a japán utak körbe vannak aknázva éppen keréknyi széles, akár térdig érő is vízelvezető árkokkal, amiket elég ritkán takarnak le és ha az ember egyszer beleáll, felül a tengerlyre a kocsi. Indulás elött Tomasz még megmutatta Yokonak hogyan is kell tulajdonképpen egy négykerékmeghajtású kocsi sebességváltóját használni, aztán hazafele jókat morgott a gazdag japán nők luxusigényeiről és vezetési stílusáról.

A síelés egyébként nagyon klassz volt, ragyogó idő, ishikawai szinten pazar hó, ami ugyan a niigatai után eléggé szivetütött, mert mikor Tomasz-sal lementem bemelegítésnek a fekete buckákon, minden fordulóban úgy éreztem, behúztam a kéziféket és általában egy elegáns szaltóban érkeztem. Estére sem lett jobb a helyzet, mert mire megszoktam a pályát, kijárták a pályát, elöbb megolvadt, aztán megfagyott a hó, ugyhogy egy napig mást sem csináltam, mint röhögtem saját magamon. Tádé óvatosan megmaradt a pirospályákon, Yoko meg ment vele. Randiztunk a professzorával és annak feleségével is egy ebédszünet majd egy onsen erejéig, kellemes meglepetés volt, mennyire szépen beszélt mind a kettő angolul. Az onsen teljesen kifacsart mindenkit, aztán jött a hóban landolás, úgyhogy este muszáj volt inni egy kis forraltbort. Peti nagyon rendes volt, még betegen is nekiállt vacsit főzni, pedig Dani egész nap ott ugrált a fején, aztán meg rászabadítottam két őrült lengyel matematikust és egy nemkevésbé őrült japán nőt. Nem telt el sok idő és máris égett a kávébab a mézespálinkában (szívószállal kell kiinni alóla az alkoholt), majd Tomasz lelkesen furulyázni kezdett, Dani pedig döbbenetes pörgésbe-forgásba fogott a Pogues zenéjére. Alig lehetett lefektetni.

Másnap lazításként medvehús Fabrice-éknál. Idén ugye sok maci kiszabadult az erdőből és hát itt kíméletlenül lepuffantják őket, aztán a husit vagy szétosztják vagy eladják. Naokoéknak is jutott egy darab az okuchi-i zsákmányból és minket is bevontak a lakomába. Naoko nagyon finomra befű@szerezte, átsütötte, az előétel (reszeltsajtból készült fondue) után pompás volt. A gyerekek persze őrültködtek egy kicsit mivel Danit nem lehetett elaltatni, annyira szeret Yuki társaságában. Nagyot hancúroztak a szőlői dupla futonon kivül, belül, keresztül. Még szerencse, hogy ilyen fiatal mind a kettő, egyébként még rosszra gondoltunk volna... Dani annyira szereti Yukit, hogy vele még a szánkón is hajlandó volt lecsúzni a domboldalon, pedig mi aztán hiába próbálkoztunk. Férfihiúság másfél évesen...

A következő hét nagyjából azzal telt el, hogy Xavier-ék szervezték a hétvégét. Felajánlották, hogy menjünk el velük síelni Niigatába, Myoko kogenbe (miért is ne?), merthogy van 5db 50%-os jegyük a szállodára és a sífelvonóra. Ez tök jól hangzott, aztán a valóság annyira nem volt olcsó, viszont nagyon szép, én meg elég ideges.

A szokásos hajnali indulással kezdtük a hétvégét, ami nem volt túl nehéz feladat, mivel se Péter se Julien nem aludt egy szemhunyást sem elötte. Dani csak az első 20 percet bírta ébren, aztán aludt végig. Beugrottunk még Xavierékhoz a féláru utalványért, de szegény Peti félálomban nem találta. Így az első napi síbérlet teljesáru lett. Xavierék csak dél körül indultak el, igazi japános tempóval, mikor is a lényeg nem is a síelés, hanem hogy szép helyen fürödjél, jókat egyél, nívósan aludjál, csússzál egyet-kettőt, aztán meg lehet mesélni a történtetet. Nem egészen a mi életstílusunk. Mikor délután megláttam a szállodát, már teljesen biztos voltam benne, hogy (legalább) a következő húsz évben még egyszer nem alszunk ilyen helyen jószántunkból. Előre mentünk Danival, mert teljesen kivolt, nem bírta a havat, elfáradt, megéhezett és még a palacsinta sem hozta meg a jókedvét. A szálló kb. fél óra vezetés volt a sípályáktól (ezt sem mi választottuk...), és mint utólag kiderült, sikerült a legszebb, ámde leghavasabb és legkeskenyebb úton odakavarnom. A szálló (Princehotel Nojiriko) a Myokokogen tavának partján állt, amit rendes vulkántóhoz méltón elég meredek hegyoldalak vesznek körbe az oldalán kanyargó kocsiúttal. Persze csak télen volt pocsék érzés úgy vezetni, hogy végig havon, jobbkézről pont alattam a tó, balkézről a havas hegyoldal. A kilátás pazar és szerencsére Dani sem ordított, így ráértem koncentrálni a keréknyomra. A többiek persze mind szép, letisztított úton jöttek, ki shuttlevel, ki autóval...

Péter és Julien rögtön nekiestek a pályáknak, igaz Julienen akkor volt életében először snowboard. Végül beíratkozott egy kezdő csoportba, hogy legalább az alapokat megmutassák neki, aztán kora délelőtt akkorát zakózott a bordáira, hogy még most sem sportolhat. Péternek elég rossz híre kezd lenni, mert majd mindig lesérül valaki, mikor ő is ott van, pedig igazán nem tehetett erről a balesetről sem... Julien shuttlevel visszajött a szállóba, Peti az ötórási busszal futott be. Illetve furgonnal, merthogy nem foglalt előre és mivel rajta kívül nem lett volna más utas, nem indítottak buszt. Erre előadta az értetlen, szerencsétlen külfödit, mirefel beültették egy helybeli furgonjába és elvitték a szállóba. Addigra Xavierék is megjöttek, mindenki összekerült, egy óra alatt az is kiderült, hogy a szállóban vacsizunk shabu-shabu nabét (az asztalon forr a lé, abba kell megfőzni a zöldségeket és a húst).

A vacsora kicsit szíven ütött minket, merthogy az nem volt benne a szoba árában (100% kb. 16.000 yen/fő, ami azért elég sok), ami még hagyján, de a vacsi 5600 yen volt fejenként ital nélkül. Igazán nem vagyunk zsugoriak, de ennyi pénzért még sosem ettünk Japánban, ráadásul nabét. Amitől kicsit még idegesebb voltam, hogy ötcsillagos étterem lévén, mindenki jólnevelt csendben evett, egyedül Dani ütötte volna kanállal és villával az asztalt, ha Yumi rám nem szól, hogy ezt nem illik. Ennyi pénzért igazán elnézhetnék egy másfél éves gyereknek, hogy még nem tud viselkedni... Szóval a hangulat nem volt épp az akakurai síbulikhoz hasonló. Vacsi után mindenki szép rendesen elvonult aludni, amit persze egyikünk sem bánt, dehát nem azért megy el az ember hétvégézni a barátaival, hogy aludjon. Legalábbis mifelénk. Viszont jól kialudtuk magunkat, mert a reggelt sem kapkodtuk el.

Reggelre gyönyörű@, húsz-harminc centi friss hó esett, öröm volt nézni. Az étteremnek hatalmas panorámablakai voltak, onnan tippelgettük (rendes ishikawaihoz méltón), mennyit kell lekaparni az autókról. A reggeli fenséges svédasztal volt, rendesen be lehetett tárazni belőle a napi síeléshez. Aztán a szokásos Xavier-Yumi stílussal az indulás éktelen káoszba fulladt, mert rájöttek, hogy elkésnek Yuki síórájáról, ami az első életében és tök fontos lenne, ha jól sikerülne. Peti kicsit ideges lett, mert elvittek a félárukat, de aztán hosszas telefonálgatás és kavarás után a parkolóban minden rendeződött és 11-kor már síelhettek is. Merthogy együtt kéne akkor már, ha együtt hétvégézünk. Yumi csúszott egyet, aztán kicsit megfájdult a válla, Xavier kitartott Peti mellett végig (vagy Peti Xavier mellett?) és délután háromig húzták megfelelő hosszúságú és bonyolultságú ebédszünettel.

Mi délelőtt Danival a szánkópálya környékén kolbászoltunk, de csak nem jött meg a kedve hozzá, volt üvöltés rendesen, aztán szerencsére befutott Yumi és a társaságtól visszatért Dani életkedve is, főleg mikor csatlakozott mindenki. A srácok nélkül mentünk enni, mert Julien rábukkant egy franciául is beszélő pincérlányra az egyik síházban. Ott ültünk délután háromig, Dani pörgött, mi kávéztunk, beszélgettünk egymással meg a pincérlánnyal.Az biztos, hogy egy kicsit nyitottabb volt velünk, mint más japánok, sőt még puszit is adott bucsúzóul, amitől szerintem mi jöttünk nagyobb zavarba. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen megtörtént volna és nem is hiszem, hogy még egyszer előfordul.

Dani induláskor, ahogy a nyakamba vettem, szinte rögtön el is aludt a fejemre borulva, öröm volt egyensúlyozni vele a havon. Gyülekező után irány a szomszédos onsen, ami rotemburónak hírdette magát és tök híres a környéken, csak épp le volt zárva a kilátás egy randa plexifallal. Annyi volt a rotemburo, hogy hideg volt a vizen kívül. Dani persze osztatlan sikert aratott, én meg folyamatosan jól szórakoztam, mert Yukit örökösen hozzánk adták, nem pedig az anyjához, annyira pátyolgatta Danit, ő meg hihetetlen csodálattal utánozta mindenben. Aztán döbbennek a helyiek, mikor Yuki elkezd japánul beszélni, és közli, hogy ő tulképp japán, Dani meg lenyom egy-két szívélyes meghajlást, csódájt és dózót. De azért szívesen bevállaljuk mindig a kiscsajt, amilyen kedves vagány.

Vacsi az autópálya egyik parkolójában, aztán irány haza. Jólesett megérkezni, és még csak ki sem hű@lt teljesen a lakás, a múltkori 13 fokot most 14-ig sikerült csak letornászni. Pár nap kellett megint ahhoz, hogy teljesen átmelegedjenek a falak, de ahogy lekapcsoljuk a fű@tést, egy óra alatt jéghideg minden. Ez az egyetlen, amit nagyon nehéz megszokni. Sosincs igazán kényelmesen meleg a lakás minden zugában. Hát még a vécén... A múltkor már megelégeltem a fagyongást és vettem egy szövetborítót az ülőkére. Azóta Peti megint többet olvas ott és Dani is újra hajlandó használni a klotyót.

Múlt héten túl sok minden nem történt aztán. Peti szorgosan nézegette a pályázatokat, keresgéli a lehetősgéket, de úgy tű@nik, hogy elég sok álláshírdetésnek lejárt már a határideje az egyetemek hosszú átfutási idje miatt. Majdcsak lesznek újak. Most nagyjából minden a jövőn dolgozik, ha épp nem diszkutál valamelyik cikkéről.

Hétvége azért egy kicsit társadalmibbra sikeredett. Szombaton este a tatsunokuchi lelkes, nemzetközieket pátyolgató emberkék szerveztek egy szakefőző-látogatást lent Miyatakében. Szép számmal összegyű@ltünk, a japánokon kívül leginkább kínaiak és vietnámaik, no meg mi. Volt még egy, talán brazíl lány, de mindig beszédtávolságon kívül. Kivételesen még két másik gyerek is jött, a két kis vietnámi, de Dani egyértelmű@en átvette a vezetést, hiába volt a kislány 3,5 éves. Simán lenyomta. Néha szégyelltem magam rendesen, mert a kisrác olyan rendeske volt, Dani emg elég agresszív, egyszer le is pofozta teljesen oktalanul. Mondjuk egy ideje elég sű@rű@n kell gomennasai-oznom a fiatalember miatt. A sípályán odament egy 2 éves kissráchoz, kétszer megsimította, aztán szó nélkül lekevert neki egyet... Állítólag ebben a korban ez előfordul, és majd kinövi, ha megtanulta a szabályokat, de tök ciki.

A szakefőző érdekes volt. Miyamoto bácsi magyarázott, Kay meg próbált fordítani, de a szeszfőzésben nem volt túl otthon. A szake, amit ott főztek, helyi szinten nagyon jó minőségű@ volt, még ilyen finomat nem ittunk, mióta itt vagyunk, semmi kesernyés mellékíze nem volt. A riszt felfőzik, aztán érlelelik a löttyöt, majd átszivárogtatják szű@rű@papír szerű@ rendszeren. Legalábbis ezt hámoztuk ki a csőrendszerből és a félszeg fordításból. Daninak nagyon tetszett a hely, mert az egyik helységben felfedezett indítómotorkat és onnantól kezdve azokat akarta meglovagolni, mint valami igazi motort.

Szeszfőzde után vacsi. Az valami isteni volt. Muroka (szű@retlen) szake, sushihegyek, furáj (frie) hegyek, szakenabe (szakét felfőzték és abba lengettük bele a zöldséget, husit), sör, tea, üdítő. Mindezt 500 yenért. A Princehotel után és ahhoz képest is tömör gyönyör volt, mégha nem is jött extra leves és extra rizs, se desszert. Vacsi alatt persze ment a duma, meg persze be kellett megint mutatkozni mindenkinek, a gyerekek az első fél óra után felfordították a felfordítható dolgokat, átpakolták a sörösrekeszeket, összefirkálták a dobozokat stb. Vacsi után persze közös fényképezkedés aztán vége a bulinak pontos időzítés szerint. Kellemes este volt, mégha leginkább japánul is kellett beszélni az emberkékkel.

Vasárnap delelőtt elmentem Danival egy bemutatót tartani Magyarországról a japán-kínai vegyespáros Sukedáék nyelviskolájába. Összejöttek kb. 10-en, de angolul ugye nemigen beszélt egyik sem, érteni is csak egy keveset. Állítólag az lett volna a lényeg, hogy halljanak folyamatos angol szöveget, de előadóként iszonyú elkeserítő volt látni az arcokon az értetlenséget. A Jaistos hallgatóknál már megtanultam, hogy néznek ki a japánok, ha helyeselnek, de mégsem értenek egy büdös kukkot sem. Szerencsére aztán Sukedasan közbelépett és elkezdte tolmácsolni a lényeget, aztán a fényképek magukért is beszéltek. Azért így nem volt akkora kedvem mindent elmondani, amire készültem. Dani jót rohangászott, miután felengedett, de leginkább az ölembe kuksolt és próbálta a projektort különféle közlekedés eszközökkel megszerelni...

Délután elmentünk Juliennel onsenbe meg vacsizni, aztán éjszakára már fel is ment Dani láza. Kapott egy görcsoldó kúpot, aztán reggel irány a kórház. Érdekes volt, mert reggelre lement a láza és rohangált, mint mindig, meg is sértődött, hogy nem az oviba megyünk. Aztán félúton a kocsiban rájött a lázgörcs. Már szinte meg sem ijedtem, csak kifektettem a hátsó ülésre, aztán hajrá a kórházba. Taga sensei rögtön kezelésbe vette, kapott görcsoldót, aludt egy nagyot, aztán rendesen megvizsgálta a reflexeit. Szerencsére kutya baja, mint mindig, de ezek szerint most már egy hőemelkedésnél is aggódhatunk, nemcsak ha lázas...

Úgyhogy a héten itthon koptattuk egymást, mára már össze is szoktunk, de nem volt könnyű@ egyikünknek sem. Dani nagyon nyű@glődött két napig, én meg kicsit türelmetlenkedtem, de tegnaptól helyreállt az élet. Hiányoznak neki a haverok: ma az egyiket meglátta az ablakból, aztán már sikoltozott is...

Petinek közben becsúszott egy belga sörparti olasz tésztákkal fű@szerezve. Nem panaszkodott egy kicsit sem utána, sőt, még hozott egy üveggel haza mutatóba, ami épp csak megérte a másnapot.