2005 július

Július 5.

Petinek négynapos konferenciája akadt Yokohamában, így hát megint elmentünk Tokióba. Eredetileg mind a két hétvégét mind a hárman ott töltöttük volna, illetve öten, merthogy Julien és Matthias is velünk tartott. Aztán indulás előtt hajnalban kisült, hogy Dani belázasodott. Dani, Evi cucca hihetetlen gyorsan kikerült a hátizsákból nehogy a srácok lekéssék a vonatot, aztán levittük őket az állomásra. Irány az orvos, de csak a szokásos megfázás, most épp nyári, ami eltartott négy napig. Szerda délután mentünk utánuk, addig itthon boldoítottuk egymást és a Kisvakondot.

Petiek közben szombaton bementek Tokióba találkozni Fabrice-szal, aki áprilisban költözött át a Jaistból. Estére Sergio is előkerült, merthogy törölték az eredeti járatát és hét órát késett. Másnap felmentek Hakonéba , ami A kirándulóhely Tokióban, vulkáni kigőözölgésekkel, szentélyekkel, felvonóval, hajóval. A részletekről tessék Pétert kérdezni. Ahogy Kamakurá ról is, a másnapi programjukról. Kedden elkezdődött a konferencia, sok régi ismerőssel, leendő potenciális főnökökkel.

Részünkről szerda délután csatlakoztunk. Délelőtt még elmentünk a nőegyletbe, de mivel most három gyerek volt, leginkább a játékok között bohóckodtunk, kimaradtunk a közös pletyiből. Jó korán el is indultunk az állomásra, hogy legyen ülőhelyünk. Dani teljesen lázban égett, mert vasárnapra már lemondott a vonatozásról. Persze egy óra után már kicsit elege lett belőle, de szerencsére átszállás után elaludt. A tokiói metró és az emberek most sem bűvöltek el, merthogy egy nagy hátizsákkal és egy láthatóan nagy, félig alvó gyerekkel a karomban ácsingóztam vagy húsz percet a tömött kocsikban Yokohamáig. Peti várt ránk az állomáson, el a szállóba (ilyen apró, sötét szobában még sosem aludtunk, de a célnak megfelelt), lepakolás, kis vacsi ,aztán randi a többiekkel Yokohamában egy esti izakayához. Vagy tizenöten összejöttünk, nagyon vegyes felállásban (tunéziai, lengyel, spanyol, svájci, japán, francia...) Eljött Chung és Tomokazu is, akik április óta Tokióban dolgoznak. Hihetetlen angolságukkal megfelelő alaphangulatot teremtettek. Péter szerint az volt a legjobb, amikor a focirajongó Tomokazu elsorolta lelkesen a Real Madrid játékosait a spanyol kollegáknak, akik már épp kezdtek volna elismerően bólogatni, mikor Naohiro benyögte, hogy "Tomokazu, dehát te utálod a Real Madridot!" Dani hihetetlenül pörgött és sikoltozott, az biztos, hogy azt nem lehet rá mondani, hogy nem szereti a társaságot...

Másnap délelőtt Danival megnéztük a Nippon Marut, ami jövet-menet mindig útbeesett valahogy. Gyönyörű szép háromárbócos kadéthajó, kár, hogy már csak múzeumnak használják... Átjártuk teljesen, de Daninak még elég alacsony az időlimitje hajókban, ahol nincs játszótér... A hajózási múzeum jobban érdekelte, mert volt benne egy vitorlás szimulátor, amit lehetett nyomkodni és néhány kormánykerék, amit lehetett tekergetni. No meg egy mozgólépcső.

Hajó után még el szerettem volna vinni a közeli szigeten épített vidámparkba, mert ott áll a világ legnagyobb óriáskereke...amin van óra. 105m magas és Dani már érkezésünk óta szemezgetett vele. Persze pont aznap zárva volt, hát vissza a szállodába sziesztázni.

Délután belebotlottunk Julienbe, így hát együtt ballagtunk el a konferenciára. Délután közös program volt mindenkinek. Elég lassan értünk oda, mert közben galambokat etettünk egy japán bácsival, de szerencsére nem lehet elkésni ilyen helyekről.

Először elvittek minket a Senkaienbe, Yokohama híres japán kertjébe. Az elképzelés az volt, hogy ahány busz, annyi idegenvezető és ugyanannyi csoport, aki hűségesen követi az idegenvezetőt, csak épp azt hagyták ki a számításból, hogy nem japán turistákról, hanem egy halom konferenciázó külföldiről van szó. A végeredmény, hogy az idegenvezető beszélhetett és lengethette a zászlócskáját az első tíz percben, utána a csoport sehol... mindenki ment a saját feje után, követve az eltéveszthetetlen útvonalat. Szerencsére mi ráakadtunk Jasszerre és a kisfiára, Hasszanra, így a gyerekek már lefoglalták egymást.

Második program egy rövid noh előadás. Tizenöt perc volt az egész, de előtte vagy fél óráig magyarázták a hátteret és a történetet, ami ennyi volt: leszáll az angyal a földre, a halász elveszi valami értékes tárgyát, az angyal visszakéri, a halász meg szó nélkül visszaadja. Semmi komplikáció... Mi Danival kimaradtunk ebből is, mert az aláfestő zene leginkább kalapácsolshoz hasonlít, és Dani nagyon megijedt tőle. No meg az énektől is. Peti élvezte, talán ő volt az egyetlen, akinek tetszett, fényképezni viszont nem volt szabad.

A vacsora program ígérkezett a legjobbnak: sétahajókázás és kínai svédasztal az öbölben a Royal Wingen. Tényleg szuper volt. A társaságot háromszínű csoportra osztották, hogy három különféle terembe elférjünk, gyerekes csere-berék után teljesen vicces bagázs jött össze, Mátyás, Julien és Jasszerék képviseletében. Megnéztük az indulást, aztán farkaséhesen mindenki a büfére vetette magát. Dani annyira lelkes volt, hogy még az éhségéről is megfeledkezett, örökösen Hasszán után mászkált asztalak között, székek alatt. Mindenki rajtuk röhögött, aki épp nem bosszankodott. A java akkor jött, mikor megérkezett a lufihajtógató. A két kissrác kedvéért megtekert két lulfikardot, amivel aztán Jedi lovagokat megszégyenítő csatába kezdtek (lásd videó). Itt már tényleg rájuk kellett nézni rendsen, mert gázfőzőkkel volt tele az asztal, no meg törékeny poharakkal. Tragédia mégis akkor történt, mikor a nagy harcban kidurrant előbb az egyik, majd a másik lufi is. Hogy ott micsoda bömbölés volt... Jasszer megmentette a helyzetet és kért még két kardot, mire kaptak két kardot és két kutyust is.

Másfél órás volt a hajókázás, kiélveztük rendesen. Dani utána már a hátamon sétált vissza a szállóba, de esze ágában sem volt aludni, élvezte, hogy sokáig fent lehet.

Másnap utolsó konferencianap, Petiéknek még egy hosszú diszkusszió is bele kellett férjen Sergióval. Mi Danival reggel nekiindultunk várostnézni. Elbaktattunk a kínai negyedbe, ami még éppen csak, hogy ébredezett, nemigen volt nyitva semmi, csak egy-két kajabolt a koránkelő turistáknak. Találtunk egy játszóteret, ahol épp kint volt egy egész ovi, ott Dani elemébe került, amíg rá nem kezdett az eső.Volt ott rajtunk kívül egy amerikai anyuka két csemetével, de rá kellett jönnöm, hogy a japánokkal sokkal jobban kijövök. A kínai negyed legszebb épülete a templom, még hasonlót sem láttunk sehol Japánba. Egyre kiváncsibb vagyok Kínára.

A kínai negyed után az eső rákapcsolt, hát gyorsan elhúztunk a tengerpartra a kilátótoronyba. Japánban minden valamirevaló vársoban van egy magas, Eiffel-torony stílusú építmény és (legalább) egy óriáskerék. Mi a toronnyal kezdtük. Persze semmi extra, be lehetett látni a környéket,ami csöppet sem különbözött más tengerparti japán városoktól. Viszont lefele találtunk egy madáretetőt. Adtak az ember kezébe egy bögre madárkaját és utána beszabadítottak minket mindenféle vadállatok közé. Hobbit rögtön bepánikolt, mert egy hatalmas kakadu letámadt minket. Ő többet tudott a témáról, mint mi. Meg is kapta az összes kaját, mehettünk vissza repetáért. Utána barátságosabb példányok is jöttek, de a tyúkoktól még én is féltem egy kicsit. Daninak legjobban a kócsagok és daruk tetszettek, azoktól egyáltalán nem félt, pedig jó nagyra nőttek és hosszú csőrükkel a tenyerünkből ettek. A papagájok is bejöttek, mikor az ujjamon ülve mazsoláztak, de Dani azért nem merte leutánozni.

Továbbra is esőben irány a Hikawa Maru, egy kiszuperált régi személyszállító. Ez sokkal jobban tetszett a fiatalembernek, mint a kadéthajó, ugyanis raktak bele egy csomó kormánykereket, amit lehetett tekerni. Nagyon csinos volt, legjobban a gépháza tetszett, kb. három emelet magas, ami kilátszott belőle. Az esőnek meg csak nem akart vége szakadni, hát elmentünk hajókázni egyet igazából az öbölben. Dani ettől már teljesen extázisba jött, pedig csak húsz perc volt az egész. Petiéknél kötöttünk ki, hát benéztünk hozzájuk, de persze épp rohantak diszkutálni.

Danival átsétáltam az óriáskerékhez, mert már olyan régen megígértem neki. Kicsit ki volt már fingva az uriember, de teljesen életrekelt a lehetőségtől. Tényleg nagy volt a kerék, tényleg klassz volt a kilátás, Daninak tényleg tetszett, de egyszer az életben azért elég az ilyenből... Alatta a vidámpark tele volt a konferenciáról átruccanó emberekkel.

hazafele Dani bealudt a hátamon, aludt a szállodában egy órát az előtérben, aztán aludt, míg el nem értünk az állomásig. Ott a vonatok ismerős zajára két pillanat alatt feléledt. Irány Tokió, Fabricékhoz. Előtte vacsi kínai étteremben, Fabrice-éknál meg várt a hideg sör. Kicsit messze laktak az állomástól, de csak aznap, az egész napi séta után. Másnap már alig tűnt fel a tíz perc gyaloglás.

Most Ebisuban laknak, Zimbabwe nagykövetségének a szomszédságában. Elég elit hely,de a szomszédos építkezés miatt jutányos áron kapták a lakást. Dani és Yukichant fél pillanat alatt újra egymásra talált, nem lehetett őket elválasztani két napig. Együtt keltek, együtt feküdtek, együtt fürödtek...

Jókedvű sörözés után másnap randi Mátyással, aki kicsit kalandos módon jutott el a szállásukra, ugyanis a taxis eltévedt. Julien reggel besokallt és hazahúzott dolgozni Kanazawába, Mátyás azért még maradt velünk és eljött az Edo múzeumba. Elég ultramodern épület,de a kiállítás mindenképp megéri, ha az ember egyszer már Tokióban jár. Történelem, kultúra régtől a hatvanas-hetvenes évekig. Míg mi Fabrice-szal bejártuk az egészet, Péterek a modern részen jutottak éppen csak túl, aztán már menni is kellett, mert vártak ránk a hölgyek kint. Dani apróbb koncert után bealudt ennyi kultúrától...

Délultán Asakusa templomja, hajókázás a folyón. Gyerekek ennek nagyon örültek, persze mi is. Este próbáltunk bejutni Ebisu Bier Gardenjébe, de beláthatatlan volt a várakozási idő, inkább hazamentünk és Naoko rittyentett príma vacsorát. Sör azért persze akadt mellé.

Másnap reggel Peti és Mátyás el Ginzára, mi inkább maradtunk Danival, mert kicsit lassan indult neki a reggel. Sétáltunk egy nagyot egy szomszédos parkban, ami leginkább japán őserdőhöz hasonlított, amilyen a sugik (japán cédrus) korszaka előtt lehetett. A vonatban randiztunk a srácokkal, Fabircék nagyon rendesek voltak, mert a shinkanzenig elkísértek, aztán irány Komatsu.

Mióta hazajöttünk, sok érdekes nem történt, mert gőzerővel esős évszak van, ömlik leginkább. Tokió után özönvíznek hat. Hétvégén lementünk a tengerhez, Peti már nagyon vágyott. Mire odaértünk, szemerkélni kezdett az eső, de Dani és Peti azért hatalmasat lubickolt a hullámokban. Alig lehetett őket kiszedni a vízből. Medúzák szerencsére sehol.

A héten aztán beindul a társasági élet újra. Múlt héten Michel szülinapi bulija volt, kedden welcome party lesz a laborban, pénteken Julien búcsúbulija. Aztán átköltözik kicsit hozzánk. Úgy látszik lassan hagyománnyá válik, hogy nálunk töltik az emberek utolsó jaistos estéjüket...