2005 május

Május 22., Tateyama (Képek)

Még mindig tart a szép tavaszi idő, így próbálunk annyit kint lenni, amennyit csak lehet. Múlt hétvégén elmentünk egy kisebb kirándulásra, a közelben levő forráshoz. Kb. egy órás kaptató vezetett fel a kilátóhoz, ahonnan bepanorámázhattuk a tenger felé néző oldalt az elöntött rizsföldekkel. Nagyon kellemes kis túra volt, senki nem rekkent bele. Utána még bőven ráértünk, hát elmentünk fürdeni Torigoebe. Kiderült, ott nem is onsen, hanem egész sportkomlexum van, (bérelhető) bbqhelyekkel, teniszpályával, uszodával, konditeremmel. Mindenkinek jót tett a pancsi, Danit persze alig lehetett kiszedni belőle. Utána viszont rájött, hogy kutya éhes, elkezdett bömbölni, enni nem akart, hát vacsoráig elég nehéz volt vele, de aztán a rántotta visszahozta a jókedvét. A miénket is.

Vasárnap felmentem vele Shishikura, de kicsit szemergett az eső, nem volt nagy élvezet, de legalább felvonózhatott kétszer és legóztunk egy nagyot a pihenőben.

Hétközben csendes napok, leginkább biciklis bandázásokkal múlattuk a délutánokat. Hihetetlen mennyire élvezik a kölykök, bár azért nem vitamentesek ezek az uzsonnaórák. Időnként elég nagy a balhé, és nehéz helyrerakni a kölyköket, mikor mindegyiknek más az anyanyelve... (japán, bangladeshi, koreai, kínai, magyar) Nekem közben tanítás, Petinek munka, közben egy vacsora az indiai éttermben Arijittal. Ugyanis megy el 31-én haza, hát ettünk egyet az eseményre. Igen jó kaja volt, és mivel egykománkkal mentünk, még rendesen meg is fűszerezték. Elég nagy bajban is voltunk utána két napig mind a hárman, de szerencsére már elmúltak az utóhatások...

Csütörtökön délután elmentünk Éváékhoz, mert lejött Nanaoból egy magyar lány a családjával. Három éves a kisfia, Isshin (= egy szív), a délután végére elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Azóta is gyakran kérdezi Dani, hol az Issi, pedig utoljára Botihoz ragaszkodott ennyire. Évi lassan megszül, június 5-re van kiírva, meglátjuk, hogy dönt a kislány.

Egyébként meg Peti kölcsönzött teniszütőt az intézetből, így hétközben, ha volt egy kis szabadidőnk, kimentünk a pályára bohóckodni. Nekem 12 éves korom óta nem votl a kezemben ütő, neki sosem, így addig játszottunk, amíg a kerítésen ki nem ütöttük mind a három labdánkat. Egyszer épp ott tartottak csoportépítő órát a menedzsmenteseknek (ugráljunk köteleken, gimnasztika stb.), és hát nem rögtön közéjük ütöttük az első labdát? Miután a tanár kijelentette, hogy ugye mi a másik pályán játszunk, nem az övékén. Úgyhogy áttértünk a fallabdára. Délután már kérdezték is a hallgatóim, hogy milyen volt a teniszezés...

Aztán a legfontosabb, hogy szombatra betervezte Peti a Tateyamát. Egyrészt, mert még mindig szép volt az idő és kiolvasta, hogy ha hó van is, de már áprilistól másszák, no meg azért is, mert Arijit megy vissza és hiányzott volna neki a Fujisan és a Hakusan mellé a harmadik legszentebb hegy. Így meglett neki és Petinek is a nagy hármas.

Peti utánajárt rendesen a témának, még az indiai vacsi előtt bementünk a Mont Bellbe négypontos hágóvasat venni Arijitnak, ha olyan a hó, ne legyen probléma. Petinek nem vettünk, merthogy úgyis itt van a rendes vasa, aztán kisült, hazavitte a múltkor. Szerencsére annyira ideális volt a hó, hogy a bakancs is elég volt. Arijitnak ez volt az első alkalom, hogy közelről látott ennyi havat és nemcsak, hogy rálépett, de még túrázott is rajta, sőt, csúsztak egyet a végén. Indiában, ahol lakik, még az 5000-eseken sincs hó túraszezonban...

A szokásos hajnali indulással kezdődött a nap, már világosban, így Daninak esze ágában sem volt visszaaludni. 7-re meg is érkeztünk Tateyamába, a sikló végállomáshoz (800m). Peti el jegyet venni, mi meg kényelmesen összekészülődtünk. Odafele helyjegy volt, visszafele ki ahogy tudott, úgy jött. Szerencsére szezon előtt lévén, a 7:20-asra is volt még jegy. Dani a fellegekben, leszállni persze nem akart a kisvonatról, mert csak 7 perc volt a menetidő... 500m szint rögtön a buszvégállomásig. A szokásos japán szervezettséggel felterelték az embereket a buszokra, csak ülve lehetett utazni, de a japán buszoknak teljesen praktikus jellemzője, hogy van egy lehajtható ötödik üléssor középen. Murodoig kb. 1 óra a menetidő, jó lassan kanyarog fel a busz a szerpentinen, de nem is baj. Minden üléshez jár a hányózacskó, biztos, ami biztos. Danit ismerve nem is bántuk, bár aznapra már megtette a magáét az autóban.

A buszban végig ment a videó a környék látványosságairól, a szebb helyeken meg is állt, hogy lehessen fényképezni, persze kiszállás nélkül (350m magas vízesés, nagyon öreg sugi, panoráma a völgyre, panoráma a hegyre stb.). A hó 1500m körül kezdődött, de igazán hófalban csak az utolsó pár km-en haladtunk. Istentelen magas karókat szúrtak az út mellé, saccra 15m-esek lehettek. Főszezonban a hó itt a 20m-et üti, akkor szeretnek leginkább idejárni a japánok. Persze minket is érdekelt a téma, de már csak 9m jutott, amit elég szemtelen reklámfogással 13m-esnek tituláltak még mindig. Nem panaszkodhattunk, így is lenyügőző volt a hatás. A legviccesebb, hogy teljesen össze-vissza firkáltak a havat, mint egy becsületes műemléket, szivecskék, rajzfilmfigurák, üzenetek mindenfele.

Eredetileg úgy terveztük, hogy csak Peti és Arijit megy fel, nem is készültünk máshogy enni-innivalóval sem, mi pedig Danival lent maradunk bóklászni, játszani. Aztán mikor megláttam micsoda idő van és micsoda pazar a hóhelyzet, nem bírtam magammal és elindultunk velük. Addigra reggel hét óta 2380m-et jöttünk szintben fel és még 650 vissza volt.

Dani be a zsákba, jól beöltöztetve, mert azért hiába sütött hétágra a nap, hűvös szél fújt és a hó is eregette a hideget. Arról nem is beszélve, hogy ő végig csak csücsült. Kenekedés, szemüvegek fel és indulás. Arijit nem kent, mert minek (le is égett, másnap bevallotta), én meg elfelejtettem (le is égtem), eggyel kevesebb szemüveg volt, mert Dani kapta az enyimet, de legalább a hágóvasak nem kellettek, annyira szépen megolvadt a hó teteje és olyan tömör volt az alsó réteg.

Az út végig jól látszott fel a hágóig, aztán a hágótól a gerincen fel a házig. Járt ott mindenféle emberke: sítúrázó, snowboardosok, túrázók, sétálgatók, csoportban, párban, magányosan. Gyerekkel persze csak mi voltunk egyedül, mint mindig, Dani utáni legfiatalabb korosztály a 20évesek voltak. Meg is kapta a kellő számú hódolót.

Az első 300m végig hóban ment buciról bucira lassan araszolva fel a hágóig. A ködpóznák mentén könnyű lett volna tájékozódni rossz időben is, nem is beszélve az országútnyi széles nyomokról. Kényelmes tempóban egy-másfél óra lehetett ez a rész még így télen is, bár a hó miatt kicsit tüdős volt a kaptató. Közben persze akárhányszor meg lehetett állni panorámázni. Murodo fennsík, körbeveszik a 2000-es hegyek, mind hóval borítva, észak felé pedig teljesen nyitott a tengerig.

A hágón már működő ház, a házon kívül kevés szélárnyékos hellyel, de a kilátás miatt muszáj volt kint maradni. Pihi, evés, ivás, snowboardosokon röhögés, akik adogatták körbe az oxigénpalackot.

A hágótól újabb 300m szint a csúcsig, murvás, sziklás terep, leginkább lépcsőzni kell egyre kevesebb levegőben. Valahogy 2700 után már nagyon megéreztük az oxigénhiányt, bár lehet, hogy csak a zsákok súlya tette. Dani végülis már több, mint 16 kiló, plusz a beülője. Szegényke. Majdnem végig aludta az egész mászást, először, merthogy reggel korán kelt, a hágóra kipihente magát és szégyenlősködött a hódolóinak, aztán a hágó után megint bealudt, akkor már valószínűleg a magasság miatt. Fent eléggé kábán ébredt, jobbnak láttam leszáguldani vele a buszvégállomásra, nehogy valami baja legyen. Egész nap alig evett, ivott valamit, este viszont otthon kétkézzel tömte magába a sobát...

A hágótól felfele igazi klassz túra volt, fűszerezve egy kis hóban lépcsőzéssel. Az út elég jól fel van festve a sziklákra, lefele viszont sok alternatív megoldás létezik. Mint pl. a hóban csúszás, ahogy Petiék is tettek. Merthogy nincs téli túra szánkózás nélkül. Arijitnek persze ez volt az első, de élvezte nagyon. Összesen három kisebb szentélyt állítottak a sziklás részre, a tetőn kilátóplacc, házikó (még zárva), hóból alig kiálló tori és egy nagyobb szentély 3003m-en. Ez a Tateyama csúcsa, bár 20 perc sétára van még egy 12m-rel magasabb hegy is, amit most áthajló hófal díszített. Elvileg a tori alatt kellett volna elhaladni, de egyszerűbbnek tűnt kikerülni... Petiék fent még panorámáztak egy ideig, volt is miben gyönyörködni bőven, mi Danival lefutottunk a hegyről. Nagyon klassz volt, csak az volt a baj, hogy teljesen meggondolatlanul se vizet, se kaját nem vittem magammal, így aztán úgy érkeztem meg egy óra múlva a panorámateraszra, hogy egy lépést sem tovább.

Szerencsére addigra Xavierék is befutottak és megmentettek egy kis mocsival és kólával. Dani pedig rettenetesen megörült, mikor ébredéskor Yukicsant látta maga előtt, nagyon hamar életre kelt szerencsére, eloszlatva minden aggodalmunkat. Matthiasnak ez volt az első kirándulása itt Japánban, múlt kedden érkezett Genfből, marad másfél évig, de elég rövid esemény lett a végeredmény. Valahogy sok volt a beszéd, kevés a séta. Igaz, nekem kellett egy kis idő, mire összekapartam magam, akkor lesétáltunk a hófalhoz. Közelről még szebb volt, mint a buszból, kár, hogy télen nem jártunk arra. Természetesen bácsik irányították a forgalmat (mintha olyan nagyon nagy lett volna...) és elkerítették a gyalogos részét a buszokétól.

Mire visszaértünk, Petiék is befutottak, újabb dumahegyek, így aztán a dzsigoku kimaradt a programból. Majd visszamegyünk nyáron, mert kár lenne érte. Felfelemenet rossz irányból fújt a szél és szinte végig nyeltük a hőforrás felől érkező kénszagot. Néha elég maró volt. Egyébként is szépeket lehetne sétálni a fennsíkon, míg a srácok a hegyen vannak.

Lefele a buszozást a gyerekek élvezték a legjobban, a vonatot is, addigra nekem már kicsit kóválygott a fejem a szintkülönbségektől, a parkolóban meg Daninak ment a hasa egy órán át, így a közös onsen és vacsora kimaradt a programból. Mire hazaértünk Peti is belázasodott, kidőlt az egész család. Másnapra mindenki egész tűrhetően nézett ki, hobbit 110%-on dolgozott, annyira örült, hogy újra otthon vagyunk, öröm volt futkorászni utána... Arijitnak szerencsére kutya baja se lett, este átugrott megnézni, egyben vagyunk-e még. Hiába, nem múlhat el közös szent túra problémák nélkül...

Május 22., Tateyama (Képek)

Még mindig tart a szép tavaszi idő, így próbálunk annyit kint lenni, amennyit csak lehet. Múlt hétvégén elmentünk egy kisebb kirándulásra, a közelben levő forráshoz. Kb. egy órás kaptató vezetett fel a kilátóhoz, ahonnan bepanorámázhattuk a tenger felé néző oldalt az elöntött rizsföldekkel. Nagyon kellemes kis túra volt, senki nem rekkent bele. Utána még bőven ráértünk, hát elmentünk fürdeni Torigoebe. Kiderült, ott nem is onsen, hanem egész sportkomlexum van, (bérelhető) bbqhelyekkel, teniszpályával, uszodával, konditeremmel. Mindenkinek jót tett a pancsi, Danit persze alig lehetett kiszedni belőle. Utána viszont rájött, hogy kutya éhes, elkezdett bömbölni, enni nem akart, hát vacsoráig elég nehéz volt vele, de aztán a rántotta visszahozta a jókedvét. A miénket is.

Vasárnap felmentem vele Shishikura, de kicsit szemergett az eső, nem volt nagy élvezet, de legalább felvonózhatott kétszer és legóztunk egy nagyot a pihenőben.

Hétközben csendes napok, leginkább biciklis bandázásokkal múlattuk a délutánokat. Hihetetlen mennyire élvezik a kölykök, bár azért nem vitamentesek ezek az uzsonnaórák. Időnként elég nagy a balhé, és nehéz helyrerakni a kölyköket, mikor mindegyiknek más az anyanyelve... (japán, bangladeshi, koreai, kínai, magyar) Nekem közben tanítás, Petinek munka, közben egy vacsora az indiai éttermben Arijittal. Ugyanis megy el 31-én haza, hát ettünk egyet az eseményre. Igen jó kaja volt, és mivel egykománkkal mentünk, még rendesen meg is fűszerezték. Elég nagy bajban is voltunk utána két napig mind a hárman, de szerencsére már elmúltak az utóhatások...

Csütörtökön délután elmentünk Éváékhoz, mert lejött Nanaoból egy magyar lány a családjával. Három éves a kisfia, Isshin (= egy szív), a délután végére elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Azóta is gyakran kérdezi Dani, hol az Issi, pedig utoljára Botihoz ragaszkodott ennyire. Évi lassan megszül, június 5-re van kiírva, meglátjuk, hogy dönt a kislány.

Egyébként meg Peti kölcsönzött teniszütőt az intézetből, így hétközben, ha volt egy kis szabadidőnk, kimentünk a pályára bohóckodni. Nekem 12 éves korom óta nem votl a kezemben ütő, neki sosem, így addig játszottunk, amíg a kerítésen ki nem ütöttük mind a három labdánkat. Egyszer épp ott tartottak csoportépítő órát a menedzsmenteseknek (ugráljunk köteleken, gimnasztika stb.), és hát nem rögtön közéjük ütöttük az első labdát? Miután a tanár kijelentette, hogy ugye mi a másik pályán játszunk, nem az övékén. Úgyhogy áttértünk a fallabdára. Délután már kérdezték is a hallgatóim, hogy milyen volt a teniszezés...

Aztán a legfontosabb, hogy szombatra betervezte Peti a Tateyamát. Egyrészt, mert még mindig szép volt az idő és kiolvasta, hogy ha hó van is, de már áprilistól másszák, no meg azért is, mert Arijit megy vissza és hiányzott volna neki a Fujisan és a Hakusan mellé a harmadik legszentebb hegy. Így meglett neki és Petinek is a nagy hármas.

Peti utánajárt rendesen a témának, még az indiai vacsi előtt bementünk a Mont Bellbe négypontos hágóvasat venni Arijitnak, ha olyan a hó, ne legyen probléma. Petinek nem vettünk, merthogy úgyis itt van a rendes vasa, aztán kisült, hazavitte a múltkor. Szerencsére annyira ideális volt a hó, hogy a bakancs is elég volt. Arijitnak ez volt az első alkalom, hogy közelről látott ennyi havat és nemcsak, hogy rálépett, de még túrázott is rajta, sőt, csúsztak egyet a végén. Indiában, ahol lakik, még az 5000-eseken sincs hó túraszezonban...

A szokásos hajnali indulással kezdődött a nap, már világosban, így Daninak esze ágában sem volt visszaaludni. 7-re meg is érkeztünk Tateyamába, a sikló végállomáshoz (800m). Peti el jegyet venni, mi meg kényelmesen összekészülődtünk. Odafele helyjegy volt, visszafele ki ahogy tudott, úgy jött. Szerencsére szezon előtt lévén, a 7:20-asra is volt még jegy. Dani a fellegekben, leszállni persze nem akart a kisvonatról, mert csak 7 perc volt a menetidő... 500m szint rögtön a buszvégállomásig. A szokásos japán szervezettséggel felterelték az embereket a buszokra, csak ülve lehetett utazni, de a japán buszoknak teljesen praktikus jellemzője, hogy van egy lehajtható ötödik üléssor középen. Murodoig kb. 1 óra a menetidő, jó lassan kanyarog fel a busz a szerpentinen, de nem is baj. Minden üléshez jár a hányózacskó, biztos, ami biztos. Danit ismerve nem is bántuk, bár aznapra már megtette a magáét az autóban.

A buszban végig ment a videó a környék látványosságairól, a szebb helyeken meg is állt, hogy lehessen fényképezni, persze kiszállás nélkül (350m magas vízesés, nagyon öreg sugi, panoráma a völgyre, panoráma a hegyre stb.). A hó 1500m körül kezdődött, de igazán hófalban csak az utolsó pár km-en haladtunk. Istentelen magas karókat szúrtak az út mellé, saccra 15m-esek lehettek. Főszezonban a hó itt a 20m-et üti, akkor szeretnek leginkább idejárni a japánok. Persze minket is érdekelt a téma, de már csak 9m jutott, amit elég szemtelen reklámfogással 13m-esnek tituláltak még mindig. Nem panaszkodhattunk, így is lenyügőző volt a hatás. A legviccesebb, hogy teljesen össze-vissza firkáltak a havat, mint egy becsületes műemléket, szivecskék, rajzfilmfigurák, üzenetek mindenfele.

Eredetileg úgy terveztük, hogy csak Peti és Arijit megy fel, nem is készültünk máshogy enni-innivalóval sem, mi pedig Danival lent maradunk bóklászni, játszani. Aztán mikor megláttam micsoda idő van és micsoda pazar a hóhelyzet, nem bírtam magammal és elindultunk velük. Addigra reggel hét óta 2380m-et jöttünk szintben fel és még 650 vissza volt.

Dani be a zsákba, jól beöltöztetve, mert azért hiába sütött hétágra a nap, hűvös szél fújt és a hó is eregette a hideget. Arról nem is beszélve, hogy ő végig csak csücsült. Kenekedés, szemüvegek fel és indulás. Arijit nem kent, mert minek (le is égett, másnap bevallotta), én meg elfelejtettem (le is égtem), eggyel kevesebb szemüveg volt, mert Dani kapta az enyimet, de legalább a hágóvasak nem kellettek, annyira szépen megolvadt a hó teteje és olyan tömör volt az alsó réteg.

Az út végig jól látszott fel a hágóig, aztán a hágótól a gerincen fel a házig. Járt ott mindenféle emberke: sítúrázó, snowboardosok, túrázók, sétálgatók, csoportban, párban, magányosan. Gyerekkel persze csak mi voltunk egyedül, mint mindig, Dani utáni legfiatalabb korosztály a 20évesek voltak. Meg is kapta a kellő számú hódolót.

Az első 300m végig hóban ment buciról bucira lassan araszolva fel a hágóig. A ködpóznák mentén könnyű lett volna tájékozódni rossz időben is, nem is beszélve az országútnyi széles nyomokról. Kényelmes tempóban egy-másfél óra lehetett ez a rész még így télen is, bár a hó miatt kicsit tüdős volt a kaptató. Közben persze akárhányszor meg lehetett állni panorámázni. Murodo fennsík, körbeveszik a 2000-es hegyek, mind hóval borítva, észak felé pedig teljesen nyitott a tengerig.

A hágón már működő ház, a házon kívül kevés szélárnyékos hellyel, de a kilátás miatt muszáj volt kint maradni. Pihi, evés, ivás, snowboardosokon röhögés, akik adogatták körbe az oxigénpalackot.

A hágótól újabb 300m szint a csúcsig, murvás, sziklás terep, leginkább lépcsőzni kell egyre kevesebb levegőben. Valahogy 2700 után már nagyon megéreztük az oxigénhiányt, bár lehet, hogy csak a zsákok súlya tette. Dani végülis már több, mint 16 kiló, plusz a beülője. Szegényke. Majdnem végig aludta az egész mászást, először, merthogy reggel korán kelt, a hágóra kipihente magát és szégyenlősködött a hódolóinak, aztán a hágó után megint bealudt, akkor már valószínűleg a magasság miatt. Fent eléggé kábán ébredt, jobbnak láttam leszáguldani vele a buszvégállomásra, nehogy valami baja legyen. Egész nap alig evett, ivott valamit, este viszont otthon kétkézzel tömte magába a sobát...

A hágótól felfele igazi klassz túra volt, fűszerezve egy kis hóban lépcsőzéssel. Az út elég jól fel van festve a sziklákra, lefele viszont sok alternatív megoldás létezik. Mint pl. a hóban csúszás, ahogy Petiék is tettek. Merthogy nincs téli túra szánkózás nélkül. Arijitnek persze ez volt az első, de élvezte nagyon. Összesen három kisebb szentélyt állítottak a sziklás részre, a tetőn kilátóplacc, házikó (még zárva), hóból alig kiálló tori és egy nagyobb szentély 3003m-en. Ez a Tateyama csúcsa, bár 20 perc sétára van még egy 12m-rel magasabb hegy is, amit most áthajló hófal díszített. Elvileg a tori alatt kellett volna elhaladni, de egyszerűbbnek tűnt kikerülni... Petiék fent még panorámáztak egy ideig, volt is miben gyönyörködni bőven, mi Danival lefutottunk a hegyről. Nagyon klassz volt, csak az volt a baj, hogy teljesen meggondolatlanul se vizet, se kaját nem vittem magammal, így aztán úgy érkeztem meg egy óra múlva a panorámateraszra, hogy egy lépést sem tovább.

Szerencsére addigra Xavierék is befutottak és megmentettek egy kis mocsival és kólával. Dani pedig rettenetesen megörült, mikor ébredéskor Yukicsant látta maga előtt, nagyon hamar életre kelt szerencsére, eloszlatva minden aggodalmunkat. Matthiasnak ez volt az első kirándulása itt Japánban, múlt kedden érkezett Genfből, marad másfél évig, de elég rövid esemény lett a végeredmény. Valahogy sok volt a beszéd, kevés a séta. Igaz, nekem kellett egy kis idő, mire összekapartam magam, akkor lesétáltunk a hófalhoz. Közelről még szebb volt, mint a buszból, kár, hogy télen nem jártunk arra. Természetesen bácsik irányították a forgalmat (mintha olyan nagyon nagy lett volna...) és elkerítették a gyalogos részét a buszokétól.

Mire visszaértünk, Petiék is befutottak, újabb dumahegyek, így aztán a dzsigoku kimaradt a programból. Majd visszamegyünk nyáron, mert kár lenne érte. Felfelemenet rossz irányból fújt a szél és szinte végig nyeltük a hőforrás felől érkező kénszagot. Néha elég maró volt. Egyébként is szépeket lehetne sétálni a fennsíkon, míg a srácok a hegyen vannak.

Lefele a buszozást a gyerekek élvezték a legjobban, a vonatot is, addigra nekem már kicsit kóválygott a fejem a szintkülönbségektől, a parkolóban meg Daninak ment a hasa egy órán át, így a közös onsen és vacsora kimaradt a programból. Mire hazaértünk Peti is belázasodott, kidőlt az egész család. Másnapra mindenki egész tűrhetően nézett ki, hobbit 110%-on dolgozott, annyira örült, hogy újra otthon vagyunk, öröm volt futkorászni utána... Arijitnak szerencsére kutya baja se lett, este átugrott megnézni, egyben vagyunk-e még. Hiába, nem múlhat el közös szent túra problémák nélkül...

Május 11.

Itt járt Luxi, Peti egyik németországi barátja. Most épp Shanghaiban dolgozik másfél évig, és gyorsan átugrott, mielőtt még elmegyünk innen. Elég jól időzített, mert pont Golden Weekre érkezett, a japán utazószezon kellős közepébe. Ettől néha kicsit meglassultunk. Az egész hét nagyjából az utazás és a kocsmák jegyében telt, kezdve az első estétől, mikor is Kanazawába indultak a fiúk egy bluespartira, ami egy hajnali négyig tartó karaokézésben végződött az Après-ban. Miután hazataxiztak, Luxi először (és nem utojára)tett megjegyzést arra, hogy milyen drága ország ez a Japán, de ettől még nem csökkent az átlagos sörfogyasztás... Éljen a vakáció! Péter is teljesen szünidőre fogtak a dolgot, egy hétig be sem ment a Jaistba, szinte kipihente magát.

Hétfőn irány egy kis városnézés, tavaszi esőben, klasszikus konvinyiben kapható átlátszó esőkabátban. Merthogy ragyogó napsütésben indultak el esernyő nélkül. Sebaj, a front kitartott még akkor is, mikor éjjel elindultunk Kyotoba, öröm volt három órát vezetni, de szerencsére reggelre már hétágra sütött a nap. A vezetést egyedül a srácok nonstop karaokezése tette élvezetessé. Így utólag úgy tűnik, mintha az egész múlt hetet végigdudorászták volna.

Kyotoban a szállodánk egész közel volt a központhoz, hiheteteln tágas tatamis szobát kaptunk, Dani rögtön elemében érezte magát és bebújt a szekrénybe, ugrált a futonokon, töltögette a teát. Parkoló sajnos nem járt, így aztán másnap autóval mentünk mindehova, hátha olcsóbban kijövünk. Nem biztos, hogy jó ötlet volt. Elsőként Kyomizudera, mint az egyik legismertebb templom, aztán megnéztünk több kisebbet a városnak ugyanazon az oldalán (azt, hgoy az összeset, Kyotoban nem merném mondani, mert több, mint 2000 szentély, templom van a városban), egyik szép, a másik nyugis, a harmadiknak a kertje pazar, mindegyikben volt valami extra. Ráakadtunk egy hihetetlen nagy temetőre is, ahol (biztos mindenhol így van, csak eddig még ez nem tűnt fel) virág helyett üzeneteket helyeztek a sírkövekre. Nekem legjobban még mindig a Haienjinja tetszett, amit most még az előtte sétálgató géshatanoncok és a fényképezéshez kiállított két hősies álhuszár is színesített. Jót bóklásztunk a kertjében (persze jól leszabályozott rend szerint, mindenki egyirányba), de most leginkább a pontyok érdekeltek mindenkit (lsd. video)... Dani imádja etetni őket, de még mindig van bennük valami iszonyatosan dantei.

Délután a géshanegyedet jártuk be, de az igazán rövid program volt, akárcsak Kanazawában, itt is összesen két utca, ami igazán szép (igaz, két hosszú utca), aztán a főutcán a nyüzsi, egyébként pedig a szokásos japán városkép. Állítólag itt még tényleg rendesen dolgoznak a géshák és a maikok, de a mi büdzsénknek nem megfelelő áron... Irány vissza a szálloda, pihi, vacsi, srácok el kocsmázni.

Másnap elindultunk Himejibe, de a Golden Week első napján ez elég naív elképzelésnek bizonyult. Osaka külsőnél kezdődtek a dugók, aztán már csak az egyre növekvő számokat láttuk: 30, 60, 120 perc dugó. Lementünk egy negyedórás dugóba, leparkoltuk a kocsit az első állomásnál, vonatra ültünk és elmenekültünk Kobéba.

Kobe nagyon kellemes meglepetést szerzett annyi, aránylag egyforma nagyváros után. Viszonylag kis helyen sokféle városrészt sikerült kialakítaniuk. Az állomás mellett rögtön a szokásos árkádsor kezdődik négyzetkilóméternyi területen, lehetetlen sok emberrel, akik mind betartják a baloldali közlekedés szabályait (kivéve minket persze). Az árkádsorból egyenest át lehet jutni Chinatownba, ami tulkepp két, egymásra merőleges utca, széleit gyönyörű kínai kapuk jelzik. Belül elképesztő tömeg, egy-egy étterem előtt akár százméteres sor is állt, valahol rendőr irányította az embereket a sor végére és szabályozta a sort áttörő gyalogosforgalmat. Találtunk benne egy bajor zászlós, Münchener névre hallgató kocsmát is, saját (sapporói) sörfőzdével, a kirakatában a bent kapható ételek választékával: a kolbász mellett ott sorakozott szépen a sushi és a japán módra összarakott yakiniku tál. Sehol egy csülök.

A kínai negyedből leballagtunk a tengerparthoz, ahol az magasabbnál magasabb irodaépületek sorakoztak. Az egyiket katedrális formájúra próbálták felhúzni, de így se irodaépülethez, se katedrálishoz nem hasonlított. A tengerparton Kobe híres parkjába, a Merikenbe jutottunk, amolyan kapcsoljunk-ki-hétvégén típusú park, hatalmas étkezősátrakkal, zenés műsorral a színpadon, gyerekeket felvitték a tűzoltóautó kosarába, lehetett helikopterezni. Sajnos, a srácokat az utóbbi valahogy nem vonzotta :( A parknak két különlegessége is akad, az egyik a bolhapiac, stílszerűen műanyag szőnyegekre kipakolva, hangulatában az otthoni lengyelpiacra emlékeztetett, a másik pedig a 95-ös földrengés emlékműve. Elég egyszerű konstrukció volt: a kikötőnek az egyik, erősen megrongálódott darabját bekerítették és megtámogatták, hogy úgy maradjon, ahogy akkor széttöredezett... Mellé persze raktak mindenféle fényképes dokumentációt is, de ennél érzékletesebbet aligha lehetett volna kiállítani. Akárcsak Hiroshimában a Dóm. Az igazi múzeumba sajna nem jutottunk el, mert a LP óta elköltözött egy másik, távolabbi városrészbe.

Befejezésként megcéloztuk Kitanot, a domboldalra épített városrészt, ami európai stílusú épületeiről és kávézóiról híres. Apropo, Kobe egyvalamiben nagyon különleges hely: vannak fák az utcán, sőt, teljesen beborítják a fák az állomástől északra található főbb utakat. Annyira emberi lett ettől Kobe, hogy szinte tényleg Európában éreztük magunkat. A kávézókhoz fűzött reményeink nem váltak valóra, mert alig egy-kettő állt csak a negyedbe, ennek megfelelően dugig telve, főleg a teraszokon, gyönyörű idő lévén. Az igazi Kitano az állomástól kb. 15perc sétára található. Egy szép kis térrel kezdődik lépcsősor tetején, hangulatos, talán holland stílusú házzal a tetején. Ennek megfelelően tele tér pingálókkal, karikaturistákkal, fényképező turistákkal. Péter csak nevetett, mikor a japán Montmartre-nak kereszteltem el a helyet, szerinte csak honvágyam volt, de volt valami nagyon bohém, valami egyáltalán nem japán a hely hangulatában. A beígért európai negyedet annyira nem találtuk, de valószínűleg csak az elvárásaink voltak nagyok. Az viszont igaz, hogy Kitano minden, csak nem a klasszikus japán városrész: szűk kis utcák, nem szabvány házak, fák, fák és fák. No meg az egy-két (teraszos!!!!) kávézó. Szerencsére lefele menet sikerült találni egy üres asztalt, pihiztünk egyet jeges kávé (= kávé jéggel), sör és kiborítható narancslé mellett, aztán irány Osaka.

Peti elment az autóért, mi meg Luxival bevonatoztunk a szállodához. Egy órát vertünk Petire, pedig ő sem parkolt túl messzire. Meg is érdemelte vacsorára kedvenc Mossburgerét a sarkon (a japán McDonald's, de sokkal, de sokkal finomabb), aztán mehettek bulizni. Nambára mentek, mint a múltkor Tobival is, jártak kocsmáról, kocsmára, aztán hajnalban gyalog indultak visszafele, de aztán Luxi inkább a taxit választotta... A másnapi kirándulás egy kicsit fehér folt az életükben :)

Reggel a szállóban Peti megkérdezte, hogy is állunk a dugókkal, és mikor bedőltünk a szokásos japán segítsünk-is-meg-nem-is udvariasságnak, miszerint nincs dugó seholsem, elindultunk Himejibe. Az autót a szálloda toronyparkolójából kellett kinyerni, ami abból áll, hogy a kocsit beforgatják a megfelelő irányba, rátolják egy sínre, aztán a konzolon bepötyögi a bácsi a parkolóhely számát és a lift autómatikusan odaszállítja az autót. Lefele ugyanez visszafele. Elég vicces rendszer. Dani közben többször bömbölni kezdett, hogy hova viszik az ő autóját. Szegény egyébként is elég rosszkedvű volt néha, mert sosem a játszóterek felé vettük az irányt. De legalább a háton hurcolást sosem unta meg.

Himejibe menet elértük az átlagos Golden Week sebességet, ami még biciklivel sem lehetetlen: 20 km/ó. A "seholsincsdugó" a Himeji kijárat előtt 1km-rel kezdődött és ki tudja, meddig tartott Himejibe. Mi másfél órát szobroztunk benne, a srácok szórakoztatták hobbitot meg magunkat, hogy ne legyen már annyira unalmas, sétálni mentek, énekeltek stb., aztán nagy nehezen kiverekedtünk a jobbra szándékozók tömegéből (lehetett jobbra valami híres szentély, ahova, a fiúk ünnepe lévén, muszáj volt elmenni minendkinek pont aznap) és elmentünk balra, leparkoltuk a kocsit az első vonatállomásnál és bevonatoztunk Himejibe.

Himeji a váráról nevezetes, ami állítólag a legszebb egész Japánban. Láttunk már egyet-kettőt ezalatt másfél év alatt, és meg kell hagyni, tényleg nagyon nagy volt, a főkapun belüli zegzugos (de eléggé egyirányúsított) terület is tágas volt, de akkora nagy különbséget nem láttam a többi várhoz képest. Talán egy szinttel többet húztak rá és mivel dombra épült, impozánsabbnak tűnt. Egyébként kívül-belül a 1600-as évek szabványa. Az egyetlen kivétel, hogy angolul egész rendesen ledokumentáltak mindent, sőt, még angol nyelvű prospektust is kaptunk a várhoz. A kiállítási tárgyak is ismerősek: szamuráj, kardok, puskák, díszítések, makettek. Különbség: irtózatosan sok turista, ami a második emeletig még nem volt különösképpen zavaró, de mivel a japán várak emeletes torta formájúak, szintenként egyre keskenyebbek a lépcsők és egyre kisebb a belső tér, így aztán a harmadik emelten már a "seholsincsdugó" állapot alakult ki. No, onnan fordultunk vissza, mert gyanítottuk, a maradék három szint is pont ugyanolyan, mint az előző három, csak épp lekéssük miattuk a Kokoent.

A Kokoen a vár melletti gyönyörű park. Sajna alig háromnegyed óránk maradt rá, így is utolsóként hajtottak ki minket, de ott el lehetne bóklászni fél napokat simán. Több kis részre osztották fel, mindegyiknek más a hangulata. Dani persze a medencét és a patakocskát kedvelte a halak miatt, de mindenkinek akadt kedvére való részlet. Peti még a parkőrt is megtréfálta, mert pityegett egyet nekem a fal mögül, a krapci meg elkezdte keresni, miféle állat bújkál a bokorban...

Himejiből Kanazawának vettük az irányt a hegyeken át, hogy kikerüljük az autópályákat. Talán fél órával lehetett így hosszabb, de megint megállapítottuk, mennyire a világ végén lakunk az autópályalegazásunkhoz képest...

Csütörtök laza reggellel kezdődött, mert csak délben volt randink Xavier-ékkal. Már egy ideje bambuszrügyszezon van, s Kanazawa mellett az egyik kis völgyben erre specializálódnak az éttermek. Mindenféle formában tálalják az ebéd alatt, nyersen, tempurával, rizsben, levesben, savanyúságban, főzve... Kellemes ebéd volt, a gyerekek jól szórakoztatták egymást, Dani csak banánt meg rizst evett, Yuki csak rizst, de azért elfogyott az ő adagjuk is valahogy... Utána irány a tavalyi szuperjátszótér a völgyhajlatban. Na, ott aztán tényleg minden volt, amit a gyerekek imádhatnak: tavacska, patakocska, mászókák, hinták, nyáribob, nyáriszánkó, bicikli és az elmaradhatatlan baseballpálya. Mi leginkább vizesek lettünk, mert Dani rögtön a tavacskába vetette magát, anyuka persze utána, Yuki sem maradhatott le, aztán szerencsére 10 perc után már lefagyott a lábam és nem zavart a 15fokos víz. A "felnőttek" illendően a partról követték az eseményeket. Indulás előtt Peti elvitte Dani bobozni. Amennyire tartott télen a szánkózástól, msot annyira imádta a bobot, talán mert katicabogarak hátán vontatták fel őket a tetőre és nem hideg hóban...

Petiék délután még a városban maradtak yukatát venni Luxinak, aztán este családias sörözéssel, borozással, lakmározással telt az idő. Másnap sem kellett korán kelni, mert csak Notora indultunk. Szerencsére elmúlt az esőveszély, lehetett a szabadtéri programokra építeni, mert egyébként Noton más nincs.

Noto elméletileg közel esik Kanazawához, de nem bántuk, hogy útközben többször megálltunk. Wajimáig összesen 2,5 óra vezetés lett volna egyben. Elsőként persze a Beachdrive volt a téma, még mindig nagyon élveztük, hogy a homokban, közvetlenül a tenger mellett lehet vezetni. Dani meg egyenesen extázisba került, főleg, mikor kiszálltunk és Petivel elkezdett a vízben tapicskolni. Akkor hagyták csak abba, mikor Peti felfigyelt egy jókora vörös medúzára, igaz már döglötten. Ebéd az egyik bódéban a strandon, aztán irány Gammon sziklái. Végre sikerült a hajókázást is besorolni a programok közé, igaz nem volt nagy szám, de Dani imádja. Ráadásul láttunk medúzarajokat, nem is kicsiket, amik egy kicsit visszafogták pancsolási kedvünket. Az itteni medúza nagyon csúnya és fájdalmas sebet húz az emberen, mégha nem is halálosat. Gammon után a házasságsziklák, aztán egy kis kitérő Sekinoharához. Ez volt a legjobb az egészben. Gyönyörű sziklás part, nem is egyforma sziklákból, hanem teljesen változatos színű és formájú alakzatok, a sziklafalban pedig keskeny kis ösvény egy barlangszentélyhez. 100yen a belépő az adománydobozba, aztán pallókon egyensúlyozva, a labáink alatt és közvetlenül mellettünk a sziklafalon rohangáló rákok között lehet elsétálni a szentélyhez. Nagyon hangulatos hely, a barlangot betölti a gyertyák illata, behallatszik a tenger zúgása és (szerencsés esetben) telejesen egyedül van az ember.

Innen már egyenest Wajimába mentünk, az út a tengerpartról felkanyarodott a dombok közé. A színek alapján akár valami alacsonyabb alpesi táj is lehetett volna, annyira mélyzöld színe volt mindennek, csak kicsit kevés volt a tehén és túl sok a riszföld. A szállóban egyébként is aggódtak, hogy tényleg 8-ra érünk-e, mert a vacsi sokkal korábban szokott lenni. A minshuku nagyon jó helyen volt, dupla szobát kaptunk az elsőn, Dani ismét tombolni kezdett, mi meg csak lehuppantunk a párnákra rettentesen éhesen. Vacsi még másfél óra, menjünk hát fürdeni. Bejelentkezéskor a néni iszonyú gyorsan és udvariasan hadart el mindent, ennek az lett az eredménye, hogy sikerült összecserélni a fürdőket, ami csak nekem lett kicsit kellemetlen, ugyanis ránknyitott egy úriember... Pancsi nagyon klassz volt, ugyanis Wajima fürdőváros, nagyjából minden szállóhoz tartozott kisebb-nagyobb onsen. A vacsi a fürdőhoz méltó: beterítette az asztalt a sokféle finomság, egy óra alatt sem sikerült teljesen lepusztítatunk az asztalt... Vacsi után extra program, kellemes meglepetés: a városaban minden este 20 perces taiko előadás van az állomásnál, rááadásul ingyen. Hát ezt nem hagyhattuk ki, ilyen hosszút még mi sem láttunk, Luxinak meg az első találkozása a dobokkal, arról nem is beszélve, hogy Dani imádja.

Szépen megtelt az előadóterem, 5 dobos játszott egy dobon, de valami hihetetlen jól. Az egyetlen bibi, hogy mindenféle ördögálarcokat viseltek, így aztán Dani az első negyed órát a vállamba bújva töltötte, aztán az apja karjából pislogta végig az utolsó részt.

Este a srácok betermelték egy-két üveg helyi szakét, de ettől megjött az étvágy és elmentek konvinyit vadászni - hiába. Így aztán kénytelenek voltak egy hatalmas pizzával hazatérni, aminek a csomagolását aztán magunkkal hoztuk, nehogy megsértsük a háziakat. Még azt hiszik, nem ízlett a kaja. Viszont a pizzázóban az eladó tudott egy szót németül: schwanz.

Másnap reggel ismét fejedelmi lakoma várt ránk, aztán irány a halpiac, amiről Wajima különösen híres. Tényleg kellemes kis halpiac volt, de elképzelni nem bírom, hogy lehet ennyi halat eladni egy nap egy ekkora kis városban, valamint hogy 10 év múlva ki fogja árulni a halakat. Fiatalokat egyáltalán nem láttunk sehol...Jól bevásároltunk ajándékokból, aztán futás Sosogi sziklás tengerpartjára. Útközben megálltunk az Ezer rizsföld nevezetű egységnél, ami az úttól a tengerfelé teraszosan megművelt kisebbnél kisebb riszföldeket jelentette. Nagyon szép volt ,egyedül a rettenetesen randa tetraéderes tengerpart bírt rontani a hatáson... És megtaláltuk életünk első riszautómatáját, amiből 3,5kg-os csomagokat lehetett kinyerni!

Sosogin egyetlen szép szikla várt minket és rettentesen erős szél, hát hamar odébbálltunk Dani bánatára. Két km-re odébb megálltunk egy régi nemesi kúriánáé, a Takikuni háznál. A család már 21 generáció óta él a vidéken és az előző családfő még használta a ma már csak felfüggesztett hordszékeket. Hatalmas ház volt és őszintén szólva, ilyen szép lakóépületet még nem láttunk Japánban. Gyönyörű szobák voltak, aranyozott díszétessel, hihetetlen nyugalmas parkkal, hatalmas konyhával. Látszott, hogy ezt a házat nemrég még tényleg használták.

Múzeum után eljött az ideje az ebédnek is, de teljesen hihetetlen módon a következő 50km-en egy darab éttermet nem találtunk. Akkor megálltunk az elsőnél, már mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől, és kiderült, jól tettük, mert Wakuráig ez volt az egyetlen.

Wakurában a srácok elmentek fürdőzni, Dani közben aludt a kocsiban, aztán hazatekertünk a Jaistba. Este Petiék még bementek egy utolsó bulizni a városba, aztán néhány óra alvás után Luxit kivitték a repülőtérre és helyreálltak a csendes hétköznapok.